plik

Jian, a Xanthe-ház mestere ott állt a Jeges-tenger közepén lévő
kietlen, elhagyatott sziget szélén. Elfintorodott, ahogy végignézett a
csipkézett, égig nyúló kék jéghegyeken.

A gyenge fény ellenére halálosan fagyos szellő lengedezett,

megremegett lába alatt a talaj, ahogy a jég hirtelen kettévált. Csak
gyors szökkenése mentette meg, nehogy a megnyíló, mély árokba
zuhanjon.

Nem épp itt akarná tölteni az ember az éjszakáját.
Még egy démon sem.
Hála égnek, Jian nem akármilyen démon.
Hatalmas inkubuszként nem csak másokra tudott hatni szexuális

bűbájával, hanem fizikailag is ellenállt a brutális elemeknek. Egyedi
képessége révén pedig átlátott a mágikus illúziókon.

Éppen ezért ő jelenleg a Xanthe-ház mestere.
A többi inkubi háztól eltérően, a Xanthe nem szőlőből, kiterjedt

szállodaláncokból vagy szexklubokból szerezte a vagyonát.

Nem, sok pénzt hozó fűszer kereskedelmüket megsemmisítették,

ami ennél is rosszabb, elvették tőlük a földjeik, miután Jian nagyapja
ellene szegült a Marakel-háznak, a Tanács árulónak kiáltotta ki őket.

Jian két öccse kiváló bérgyilkos, akik obszcén áron kínálták a

halált. Egy maroknyi unokatestvére zsoldosként szegődött el más
inkubikhoz.

Ám Jian információgyűjtési képessége kezdte lassan helyreállítani

a Xanthe-ház fényét a többi tisztes ház között.

Semmi sem fizetett úgy sem e világon, sem másikon, mint a

titkok.

Keserű mosolyra húzta a száját, ahogy felidézte, mekkora vagyont

utalt a számlájára egy emberi politikus csak azért, nehogy öreg

adományozóitól elsikkasztott összegei az újság címlapjára
kerüljenek.

– Rossz ötlet – morogta Taka.
Jian végignézett a mellette álló, termetes inkubuszon.
A Xanthe őrzők kapitányaként Taka épp annak a kegyetlen

gyilkosnak látszott, ami volt. Bőrnadrágot és pólót viselt a zord idő
ellenére is, nagyobb egy ökörnél, arca merész vonásokkal bírt, fejét
tarkopaszra borotválta. Bőre mahagószínű, karja duzzadt az
izmoktól, a Xanthe-ház harcosának jelét tetoválták rá.

Jian karcsúbb alkatú, egy képzett kardforgató szálkás izmaival

rendelkezett.

Bőre sima, szeplőtlen mézszínű, egyenes kékes-fekete haját oldalt

rövidre  nyírta,  tetején  azonban  elég  hosszúra  hagyta  ahhoz,  hogy  a
homlokába hulljanak a tincsek. Keskeny orra, magas, szűk arccsontja
volt,  mely  utalt  Távol-keleti  származására.  Arca  hosszúkás,  szeme
alig  észrevehetően  mandulavágású,  a  napfényben  arany  módjára
csillogott.

Most egy hagyományos, fehér talárt viselt, mivel ezt várták el az

Obszidián Trón elé járulóktól. Bár a célja észrevétlennek maradni,
nem árt, ha óvatos.

– Már mondtad – felelte. Taka azóta zaklatja az út miatt, hogy

felszálltak Hongkongban a magángépre. – Fárasztóan gyakran.

– Csak szeretném, ha tudnád – makacskodott Taka, egyike azon

keveseknek, akik ilyen fesztelenül mernek társalogni Jiannal. – Ez
egy nagyon rossz ötlet.

– Illendően tudomásul vettem – mormogta Jian, tekintetét újra a

hegyekre emelte, ahol egy masszív kőépületet álcáztak vastag
démonmágiával.

A vészjósló erődöt azzal a szándékkal emelték, hogy az obszidián

trónt megvédjék, ez a démonvilág legfőbb hatalmának szimbóluma.
Akárcsak az uralkodó, az inkubik vezetője, aki a trónt elfoglalja.

Legalábbis… a Marakel-ház jelenleg az inkubik vezetője.

Jian keze ökölbe szorult az oldalánál, feltámadó haragja eloszlatta

a hideget.

Évszázadokba telt, de végre a világ is kezdi gyanítani azt, amit

Jian nagyapja mindig is tudott.

A Marakel mesterében nem lehet megbízni.
– Akkor menjünk haza – törte meg sötét gondolatait Taka,

mogorván körbenézett a pusztán annak ellenére is, hogy épp úgy nem
foghatott rajta a zord hideg, mint Jianon.

– Azért fogadtak fel, hogy elvégezzem a munkát, Taka –

emlékeztette  a  testőrét  Jian,  bár  lágyan  csengett  a  hangja  tele  volt
sötét  erővel,  amitől  a  nők  extázisban  a  lába  elé  rogynak,  a  férfiak
pedig  megremegnek  a  félelemtől.  –  Ha  csak  úgy  elsétálnék,
tönkretenném a hírnevem, kockára tenném a házunk jövőjét.

– De életben maradnál.
– A becsületem többet ér – emlékeztette Takát. A Xanthe-háznak

nagy árat kellett fizetni azért, hogy nagyapja nem térdelt le a trón
előtt. Nem hajítja el mindezt csak azért, mert különösen veszélyessé
vált az út. – Mindannyiunknak.

– Jól van – bólintott mogorván Taka. – Akkor legalább engedd,

hogy én menjek be először.

Jian felvonta a szemöldökét.
– Rendíthetetlen harcos vagy, Taka, de nem látsz át az illúziókon.

Beindíthatnál bármilyen riasztót.

Taka arckifejezése még zordabbá vált, frusztrációja vibrált a

levegőben.

– Miért választottál ki magad mellé őrzőnek, ha nem hagyod,

hogy megvédjelek?

– Az elbűvölő személyiséged miatt.
– Menj a picsába!
Jian kurtán felnevetett, aztán újra a vastag falú, tornyokkal

teletűzdelt szürke erődre pillantott.

– Érzel valamit? – kérdezte.

Taka hátrahajtotta a fejét, kifinomult szaglásával a környezetüket

vizsgálta.

– Nem. Olyan, mintha… – Elhallgatott, mintha meghökkentette

volna az őket körülvevő sivár üresség. – Elhagyatott lenne.

Jian bólintott. Ő is felfigyelt a mozgás hiányára.
Bizonyára több száz vagy ezer szolgálónak és vendégnek kellene

nyüzsögnie az erődben, nem igaz?

– Várj itt – dünnyögte, felemelte a karját és készen állt átutazni

erejével az illúziók rétegeit, csakhogy Taka a vállára tette a kezét,
megállította.

– Mester, várj!
Jian elharapott egy káromkodást, értékelte őrzője aggodalmát, bár

szerette volna bevégezni a munkáját.

– Ki kell derítenünk az igazságot, Taka – mondta. – Nem csak

azért,  mert  Vipera  felbérelt  az  uralkodó  felkutatására,  hanem  mert
tudnunk  kell,  valóban  megsemmisítik-e  a  nefilimek  a
szukkubuszokat.  Arról  nem  is  beszélve,  hol  rejtőznek  a  Tanács  új
tagjai  –  szorította  össze  állkapcsát  a  hirtelen  rátörő  haragtól.  –
Különösen, hogy az obszidián trón hatalmát fegyverként használják-
e az inkubik ellen.

Taka elfintorodott.
– Marakel lehet, hogy hataloméhes gazember, de nem hiheted,

hogy megsemmisíti a saját fajtáját?

Jian egy pillanatig sem habozott a válasszal.
– Ötszáz évet ült már a trónon, azt hiszem, a világot is feláldozná,

csakhogy uralkodó maradhasson.

Taka vonakodva elengedte, teste megfeszült, mert ösztönei nem

akarták engedni, hogy Jian egyenesen a veszély közepébe sétáljon.

– Húsz percet kapsz – morogta. – Egy másodperccel sem több,

különben érted megyek.

Jian szája sarka felfelé rándult a durva szavak hallatán.
– Emlékeztess csak, ki is a mester?
– Húsz perc – szűkült résnyire Taka szeme.

Jian elfogadta a vereséget. Minek húzza a vitát? Húsz perc múlva

vagy ráakad a kellő információra, vagy halott lesz.

Arra az esetre, ha az utóbbi lehetőség válna valóra…
– Ha nem térek vissza, üzenned kell a fivéremnek – figyelmeztette

a társát. – Az uralkodó minden bizonnyal bosszút áll a házunkon, ha
felfedeznek.

Taka lassan bólintott.
– Légy óvatos!
Jian nem adott esélyt az őrzőnek, hogy megállítsa, intett egyet

karcsú kezével, majd kavargó démonmágia közepette eltűnt.

Érezte, ahogy átszeli a dimenziókat, aztán alakot öltött egy

előszobában a fogadószobától nem messze, szándékosan ezt a helyet
választotta indulás előtt. Régi alaprajzokat talált az eredeti
építményről, de nem hitte, hogy olyan sok minden változott az elmúlt
néhány évezredben.

Gyorsan átszelte az üres szoba árnyait, hozzásimult a kőfalhoz,

majd kilesett a nyitott ajtón.

Megtorpant, a környezetét vizsgálgatta.
A közeli trónterem gőgösen visszhangzott. A szabad fürdők párás,

illatos forrósága. A háremben surrogó selyem.

És… az üresség.
A homlokát ráncolta. Alig egy tucat szolgálót érzékelt a hatalmas

erődben. Egyikükön sem érződött az uralkodóra jellemző hatalom.

Hol a pokolban van Marakel?
Jian kilépett az apró helyiségből, átszelte a kriptaként ható

folyosókat, melyek a nyilvános termekbe és privát lakóterekbe
nyíltak.

Nem tudta biztosan, mire számított. Kutatása igen kevés

információt tárt csak fel az uralkodóról az elmúlt évtizedekben. Azt
pletykálták,  kétségbeesetten  igyekszik  gyermeket  nemzeni,  meg
hogy  Canaan  egyik  fiatalabb  fivérét  megzsarolta  és  rávette,
változtassa  meg  a  Romerac-ház  nevét  Marakelre,  cserébe  a

várbörtönbe záratta Canaant – ami egyenlő a démonok
purgatóriumával.

Az elmúlt húsz évben azonban senki nem látta szemtől-szemben

az uralkodót.

Hol rejtőzik hát a gazember?
Ha pedig így van, mit tett azzal a sok inkubi szolgálóval, akiket

különösen az erőd védelmére és az uralkodó szolgálására válogattak
ki a különböző házakból?

Elfintorodott a levegőre boruló súlyos csend miatt.
Nyilvánvaló, semmit nem fog találni az árnyékba bújva. Ideje

sokkal nyíltabban megközelíteni a kérdést.

A legközelebbi démon szagát követve Jian belépett egy csillogó

mozaikokkal  kidíszített  hálószobába,  a  vörös,  a  fekete  és  arany
briliáns  árnyalataiban  pompáztak  a  falak.  Középen  egy  kupac
szaténpárna  hevert,  a  távolabbi  falnál  egy  selyem  spanyolfal
választotta le a helyiséget a mély medencétől.

Jiannal szemben egy boltíves ajtó vezetett a hatalmas oszlopokkal

szegélyezett teraszra.

Vagy legalábbis…
Jian szeme résnyire szűkült, felszisszent.
Egy illúzió.
Néhány szóval lerombolta a mágiát, és felfedezte, hogy a boltíves

átjáró nem egy nyitott erkélyre, hanem a sűrű sötétségbe nyílik, még
a gondolatától is megborzongott.

Nem láthatta, mi van az ajtón túl, de tudta, egy újabb dimenzió.
A homlokát ráncolta. Az obszidián trónt úgy építették meg, hogy

blokkolja az utat a Mennybe és a Pokolba. Ezt a bejáratot oltalmazta?

Ha igen… miért áll nyitva?
Elborzadva szorult össze a gyomra, előre lépett, figyelmét az

átjáróra összpontosította annak ellenére is, hogy érzékelte a
beugróból kilépő, elé álló Pengét.

– Inkubusz – köpte a szót a női harcos, egyik kezével előhúzta

hosszú obszidián tőrét.

Jian a hagyományos őrzőkre számított, résnyire szűkült szemmel

méregette a fekete vászontunikába, laza nadrágba és csizmába
öltözött nefilimet.

Hosszúkás, csinos arcát sápadtszőke göndör fürtök keretezték, de

Jian figyelmét nem kerülték el gyakorlott könnyedségű mozdulatai,
sem az alig leplezett erőszak a tekintetében.

Egy jól képzett harcos, aki lelkesen várja a küzdelmet.
– Penge – biccentett gunyorosan. – Eltévedtél?
A nő elutasítón végigmérte Jiant, nyilván nem ismerte fel őt.
– Én is éppen ezt akartam kérdezni tőled – felelte.
Jian összefonta karját a mellkasa előtt. Az obszidián tőr

végezhetne vele, de nem csupán különleges képessége miatt vált a
háza mesterévé.

Kevesebb, mint egy tucat démon bírt csak akkora erővel, hogy

legyőzze.

Ez a Penge nem tartozik közéjük.
– Miért vagy itt? – kérdezte, hangjába enyhe csábítást szőtt, mire a

nő arcára kiült a harag.

Alig van olyan dolog, ami úgy felbőszíthetne egy Pengét, mint ha

izgalmat ébresztenek benne ellenfele iránt.

– Az uralkodó testőre vagyok – csattant fel a Penge.
– Lehetetlen – vonta össze a szemöldökét Jian. – Csak őrzők

védelmezhetik a trónt.

A nő vicsorogni próbált, de Jian érezte feltámadó gyanakvását,

hogy ő nem csupán egy inkubusz.

– Nyilvánvalóan az uralkodó már nem bízik benne, hogy az

inkubuszok megóvják.

– Óvatosan, Penge – halkította le a hangját, fájdalmat vegyített a

gyönyörbe. – Nem akarsz arra utalni, hogy árulók vannak a
népemben.

A nő elfojtott hangot hallatott, megragadta a fegyver markolatát,

mintha az megvédhetné a testét ostromoló érzésektől.

– Mi másért küldenének egy bérgyilkost?

Jian szája rideg mosolyra húzódott. Az emberek gyakran

feltételezték, hogy a Xanthe-ház minden tagja fizetett bérgyilkos.

Ő maga is nem egy halálért felel.
– Ha azért jöttem volna, hogy megöljelek, már halott lennél.
A penge ösztönösen hátrált egy lépést, ám továbbra is bátran a

magasba emelte a tőrét.

– Ne fenyegess, démon!
Jian megrázta a fejét.
Olyan fiatal.
És ostoba.
– Nem fenyegetés… egy ígéret – olvadt le hirtelen arcáról a

mosoly, a levegő szikrázott türelmetlenségétől. Alig tíz perce maradt,
és Taka bemasírozik az erődbe, a diszkréció minden reményét
megsemmisítve. – Vezess az uralkodóhoz!

– Nincs itt.
Jian összeszorította az állkapcsát, de nem vitatkozott. Már

gyanította, hogy Marakel nincs az erődben.

– Akkor hol van?
– Ez nem börtön – vont vállat a Penge. – Az uralkodó akkor jön és

megy, amikor kívánja.

– A feltételezett testőre nélkül? – ingerelte Jian.
– Én csak egy vagyok…
Elhallgatott, mikor mozgás támadt az ajtóban.
Szent szar.
Valaki, vagy valami be akart lépni a szobába, mielőtt megérezte,

hogy nem üres, aztán visszahúzódott a sötétségbe.

Jian habozás nélkül előre lépett. Nem tudta, mi az ördög folyik itt,

de nem fecsérli tovább az idejét.

Válaszokat akar. Méghozzá most.
Kezdve a különös átjáróval.
– Állj! – A penge sietve a bejárat elé lépett. – Mit művelsz?
– Lépj félre, vagy megöllek!
– Nem félek tőled.

– Idióta.
Jian könnyed mozdulattal kiverte a fiatal lány kezéből a pengét.

Ujjait ezután a Penge torka köré fonta, felemelte a talajról, aztán a
karcsú oszlophoz vágta.

A Penge mély hangon felnyögött, majd eszméletlenül a földre

zuhant. Megsérült, de rendbe fog jönni.

Jian átlépett a nefilim harcos felett, lehajolt, magához vette az

obszidián tőrt.

Csak annyi időre állt meg, hogy lekapja magáról a fehér talárt.

Alatta fekete farmert és pólót viselt. Ezt követően röviden megüzente
Takának, hogy térjen haza.

Komor eltökéltséggel lépett előre, hagyta, hogy a sötétség magába

szippantsa, miközben belépett az ajtón.

Muriel kimerült.

Nem csak fizikailag, bár az elmúlt napokban elviselt örvény

megviselte a testét. Elvégre, az angyalok is érzik, mikor letaszítják
őket a lángokba, melyek lemarják a csontjukról a húst.

Mentálisan, lélekben is kimerült.
Ötszázharminc évig volt a Várbörtön úrnője, a munkát az Angyal

Konklávé kényszerítette rá, miután visszautasította a családja által
nekiszánt társat.

Elfogadta a büntetést, inkább, mint hogy örök időkre egy olyan

férfihoz kössék, aki alkalmas tenyészkancánál többet nem látott
benne.

Természetesen, mikor elfogadta a büntetést még elhitte, hogy

megtisztítják a bűnétől és kétszáz év után visszaküldik a családjához.

Az évek teltek, a Konklávé nem volt hajlandó meghallgatni

szabadság utáni könyörgését, így kezdte belátni, rászedték.

Nyilvánvalóan a várbörtönben betöltött szolgálata egy nyílt

szerződés… legalábbis addig, míg egy másik angyal ostoba módon
magára nem haragítja a Konklávét.

Ami ennél is rosszabb, pár hete hagyta, hogy egy inkubusz

megszökjön, ezért kellett megtenni a fájdalmas utat a sötétségbe.

Egy kisebb barlangot elérve megtorpant, finom borzongás futott

végig rajta.

Picsába.
Egy démon lépett a várbörtönbe a titkos átjárón keresztül.
Inkubusz.

De nem az, akinek a parancs szerint szabad bejárást kellett

engednie az alsóbb tömlöcökbe.

Halkan káromkodott, magához szólította védelmező illúzióit.

Hirtelen már nem angyal volt többé, hanem egy vörös bőrű,
denevérszerű szárnyakkal rendelkező lény. Farka hosszú, tekergőző,
szemével vakíthatott, ha szabadjára engedte erejét.

Ha ez nem volna elég elborzasztó, testére tekergőző kígyókat

varázsolt, kénes bűz áradt belőle.

Villás nyelvével a levegőbe szagolt, karmait végighúzta a

köveken, miközben megállt a kamra közepén.

Az inkubusz a közelben van, de valahogy képes elrejtőzni előle.
Megborzongott, szája kiszáradt. Fenébe. Még mindig gyenge a

kínzásoktól.

Most pont egy másik bajkeverő inkubuszra nincs szüksége.
– Érzékelem a jelenléted, behatoló. Fedd fel magad!
Gyönyör áradt szét benne, testét forróság járta át.
– Addig nem, míg nem felelsz a kérdéseimre – csendült a

barlangban egy sötét, pimaszul gyönyörű hang.

Murielnek a torkára fagytak a szavak. Ő egy angyal. Le kellene

tudnia rázni magáról a levegőben megülő nyers érzékiséget.

Akkor miért zakatol a szíve, miért tölti be a gondolatait a fekete

szaténlepedő és a hozzá simuló kemény, meleg test?

– Ez az én otthonom – szűrte összeszorított foggal. – Nem

parancsolsz nekem.

– Hát ki parancsol?
– Én – csapott egyet képzeletbeli farkával.
– Hazugság – súgta a férfi az árnyékból.
Muriel megdermedt, körbe-körbe pillantott a barlangban,

kétségbeesetten igyekezett megpillantani a démont.

Épp most szökött meg a sötétségből. Átkozott legyen, ha egy

másik inkubusznak sikerül őt visszaküldeni a kínzó lángok közé.

– Ki vagy te?

– Az attól függ – nyújtotta el a szavakat a bűnös hang. – Add meg,

amit akarok, és ígérem, hogy én leszek a legmélyebb fantáziád. Ha
ellenem szegülsz, akkor könyörületért fogsz nekem könyörögni.

Finom gyönyör simított végig a bőrén. Sötét, bűnös forróság

öntötte el az ereit. Izgalmában puncija várakozón megfeszült…

Muriel igyekezett elnyomni a borzongását, bár elfogadta, hogy ez

a démon nem csak bosszantó. Képes feléleszteni benne a századok
óta eltemetett szenvedélyt.

Emiatt nem tolerálhatta a veszélyt.
Mély lélegzetet vett, nem törődött a fahéj és buja férfi illatával,

lassan a barlang túlsó felén lévő nyílás felé araszolt.

Remélhetőleg a férfi majd azt hiszi, hogy gyáva módjára el akar

menekülni csábításának ereje elől.

– Meg kell hagyni, arroganciában nem szenvedsz hiányt –

gúnyolódott, széttárta szárnyát, közben a kígyók tovább tekergőztek
a testén. El kell terelnie a figyelmét, míg bele nem sétál a csapdájába.
– Az intelligenciád azonban szemmel láthatóan hagy némi
kívánnivalót maga után.

A halk kuncogás úgy fonta körül, mint egy selymes cirógatás,

mellbimbója megkeményedett a vágytól.

A fenébe. Olyan régóta nem érintette meg senki haragon kívül

más miatt.

Olyan régóta.
– Higgy nekem, semmiben sem szenvedek hiányt.
Muriel érezte, hogy ujjak simítanak végig finoman a vállán.
Hát persze, inkubi mágia.
Bizonyára. Tudná, ha a démon ilyen közel állna hozzá.
Ennek ellenére is várakozás öntötte el a testét.
– Akkor miért rejtőzködsz előlem? – csikorogta.
– Már mondtam – dünnyögte a bosszantó férfi. – Válaszokat

akarok.

– Mire?
– Miért hoztad létre az erődbe nyíló átjárót?

Muriel szája kiszáradt, tovább hátrált a fal felé.
Erre a kérdésre nem szándékozik válaszolni.
Zavart tettetett inkább.
– Miféle erődbe?
Figyelmeztetés nélkül forróság telepedett a levegőre, az inkubusz

váratlanul előlépett az árnyékból.

– Játszunk, édesem?
Muriel felszisszent, megtántorodott a szépségétől.
Egyszerűen… lenyűgöző.
Nem az angyalok földöntúli bájával rendelkezett. Nem is az

emberek agresszív durvaságával.

Maga a megtestesült csábítás. Egy két lábon járó meghívó a

szexre.

Muriel azon kapta magát, akaratlanul is megakadt a tekintete

csillogó, fekete haján, karcsú, finom vonásain, majd lejjebb
vándorolt izmos testére. Ujjai megremegtek, fel akarta fedezni
minden porcikáját.

Szíve zakatolt, felnézett az arcára, azonnal hatalmába kerítette

aranyló tekintete.

Ó, Mennyek, azok a szemek…
Legvadabb álmait is felülmúló gyönyört ígértek.
Tudattalanul is megtorpant, igyekezett nem a lába elé omlani a

sóvárgás erejétől.

– Senki édese nem vagyok – dünnyögte végül kényszeredetten.

Emlékeztette magát az inkubik nyújtotta veszélyre.

A nők gyakran függőjévé váltak a démonoknak.
Bármennyire is bosszantotta, egyre nyilvánvalóbbá vált, ezzel a

férfival szemben nem immunis.

– Még nem – dünnyögte a férfi, mosoly játszott az ajkán, mintha

pontosan tisztában lenne tehetetlen reakciójával. – Mesélj nekem az
átjáróról.

– Nem én hoztam létre – erőltetett higgadtságot magára.
– Akkor ki?

– Az uralkodó – ismerte be. Miért hazudjon? Nem mintha az

inkubusz élve kijutna a börtönből.

A férfi a homlokát ráncolta, mintha összezavarta volna a

kijelentése.

– Miért akarna az uralkodó hozzáférni a várbörtönhöz?
– A te királyod – vonta fel a szemöldökét a lány. – Miért nem tőle

magától kérdezed meg?

Az aranyszín szemek megvillantak. Mintha nem örült volna az

emlékeztetőnek,

miszerint

engedelmességgel

tartozik

uralkodónak.

Hmmm…
Talán az inkubik nem értenek egyet?
– Mert úgy tűnik, köddé vált.
– Nem az én gondom – vont vállat Muriel.
– Mit csinál itt, mikor idejön?
– Nem tudom.
A férfi könnyed mozdulattal előtte termett, arca megfeszült a

bosszúságtól.

– Ez a te területed. Hogyan lehet, hogy nem tudod?
– Azt parancsolták, biztosítsa hozzáférést számára az alsóbb

tömlöcökhöz, de világossá tették, nem zavarhatom.

– Ki? – szűkült résnyire a férfi szeme.
A kérdés kirántotta Murielt különös bűvöletéből. A fenébe, mi a

gond vele?

A bőre még mindig nyers, izmai sajognak a sötétségben töltött

napjai miatt.

Komolyan megkockáztatna újabb kínzást?
– Halálvágyad van? – kérdezte, tovább araszolt lassan a barlang

fala felé.

Ahogy remélte, az inkubusz követte, elfintorodott, mintha érezné,

hogy nem szándékozik felfedni a parancsolóit.

A világok közti dimenzióknak semlegesnek kellene lenni. A

démonok nem örülnének, ha felfedeznék, hogy az angyalok elég

hatalmat szerezte az obszidián trón felett, és immár sajátjuknak
kiálthatják ki ezt a földet.

– Nem te tennéd fel először ezt a kérdést nekem – ismerte be

szárazon a férfi. – Mi van az alsóbb tömlöcökben?

– Tűz. Kén. – Újabb lépés hátra. Még egy. – A szokásos.
– Még valami?
– Barlangok.
– Foglalt valamelyik?
Érezte, hogy szárnya eléri a hideg kőfalat a háta mögött, oldalra

fordult, így a szűk átjáróhoz igazodhatott.

– Nem tarthatok számon minden egyes foglyot.
Kényszerítette magát, hogy belenézzen hipnotikus szemébe,

csendben buzdította, hogy csatlakozzon hozzá az apró barlangban.

Egy hosszú szünet állt be, mintha az inkubusz megérezte volna,

hogy csapdába csalják. Aztán villámgyorsan átlépett a bejáraton,
olyan közel állt meg a lányhoz, a testéből áradó forróság áthatolt
vékony vászonruháján.

– Hazudsz – lehelte a férfi, ujjait a torkára fonta, rákoncentrált

gyönyörű arcával.

Édes jó isten! Átláthat az illúzióin?
Nem. Hát persze, hogy nem.
Az lehetetlen.
– Egyetlen foglyot sem bíztak az én gondjaimra – nyalta meg

kiszáradt ajkát.

A férfi hüvelykje végigsimított az álla alsó felén, elidőzött vadul

lüktető pulzusán.

– Itt van most az uralkodó?
Muriel megborzongott a gyengéd érintéstől. Ha ártani próbál neki,

le tudja küzdeni.

De a gyengédség ellen nincs felvértezve.
– Végezni akarsz vele? – kérdezte.
– Éppen ellenkezőleg. Meg akarok győződni róla, hogy él és virul.
– Hazudsz – vágott vissza a saját szavaival.

Akármit is tervez az uralkodóval, annak nincs köze az

aggodalomhoz.

A mézszínű szemek kihívóan elsötétültek, a levegő szikrázott az

éhségtől.

A szexre vagy az ételre gondol?
Nem minta az inkubuszok különbséget tettek volna a kettő közt.
– A kérdéseimre csak ő felelhet – válaszolta rekedten, ujjai

kitapintottak az érzékeny pontot, ahol a szárnyai előtörtek a testéből.
– Túl sokáig vártam a válaszokra.

Döbbenetes erővel járta át Murielt a gyönyör, eltátotta a száját.
– Hagyd abba! – lehelte.
Az inkubusz láthatóan ügyet sem vetett a lány testéről immár

bőrkabátjára mászó képzeletbeli kígyókról, végigsimított szárnya
kecses vonalán.

– Valami történik. – A levegőt betöltötte a fahéj illata. –

Bizonyára te is érzed.

Muriel félresöpörte a kezét, nem tudta meggátolni a hirtelen

támadt pánikot.

– Semmit nem érzek – sziszegte, átkarolta a derekát.
– Vákuumot érzek – szűkült résnyire az aranyszín szempár.
– Miféle vákuumot? – csattant fel.
– Erőt.
Jeges, vészjósló érzés szúrta szíven Murielt.
Előbb harapná le a nyelvét, semmint beismerné, hogy igaza van,

mélyen magában viszont gyanította, hogy vihar közeleg.

A démonok és angyalok közti törékeny béke megingott.
Hacsak nem lép elő egy vezér, aki képes békét teremteni, kitör az

elkerülhetetlen háború.

A puszta gondolattól elszorult a gyomra.
– Feltételezem, te szándékozol kiemelkedni? – gúnyolódott.
Veszélyes mosolyra húzódott a férfi szája, hagyta, hogy szexuális

energiája körbefonja, a finom érzéstől szinte ott helyben elélvezett.

– Veled, Úrnőm, fent és alul is szívesen lennék. Ami csak

boldoggá tesz.

Muriel úgy érezte, fojtogatja a forróság és az illata.
Felszisszent bosszúságától, próbálta letagadni a testén átcikázó

vágyat.

A fenébe. Olyan sokáig volt egyedül.
Olyan sokáig.
De nem ostoba.
Nem fogja magát kockára tenni azért, hogy kielégítse vágyát egy

olyan férfival, aki csak fegyverként használja a szexet.

– Csak egy módon tehetsz boldoggá, inkubusz.
– Áruld el! – Az aranyszínű szemek hívogatóan csillogtak.
Muriel szabadjára engedte az Őrként szerzett erejét,

megborzongott az undortól, ahogy visszateleportált a külső
barlangba. Nem hagyott esélyt a férfinak reagálni hirtelen eltűnésére,
becsapta a vastag fémajtót, csapdába ejtette a férfit a szűk helyen.

– Ha bezárhatlak egy cellába – lehelte.
Az inkubusz lassan megfordult, mosolya egy percre sem lohadt le,

ahogy az ajtóba vágott keskeny nyíláson át őt figyelte.

– Brávó! – Összefonta karját a mellkasa előtt, láthatóan jól

szórakozott. – De valóban azt hiszed, bezárhatsz, édes angyal?

Jian az ajtóba vágott kis ablakhoz lépett.

Máskor bizonyára bosszantaná, hogy becsalogatták a cellába.

Nem mintha nem tudna kijutni. Érezte az alsóbb részeken járkáló
szolgálókat. Az erejével bármelyiket ide csalogathatná, hogy eressze
ki a barlangból. De csak idő- és energiapazarlás lenne.

Ám egyáltalán nem bosszankodott.
Inkább lenyűgözte.
Évszázadok óta nem járta angyal ezt a világot, a várbörtön

úrnőjének borzasztó illúziója alatt sem lehetett eltéveszteni a
földöntúli szépséget, aki csakis égi teremtmény lehet.

Csodálatos.
Göndör fürtjei a sterling ezüst színében pompáztak. Kicsi, finom

vonású arca szív alakú, mély indigókék szempár uralta.

Teste karcsú műalkotás, melyet alig fedett az egyszerű, hát nélküli

ruha, ami szabaddá tette tiszta, hófehér, csodálatos szárnyát.

És az illata…
Jian mélyet szippantott, ízlelgette.
Olyan illata van, mint az elefántcsont- és aranyszínű orchideáknak

a privát kertjében.

Ritka, egzotikus… finoman tökéletes.
Úgy vonzotta, akár a méhet a méz.
Meg akarta ízlelni ezüstös feje búbjától rózsaszín, a börtön éles

sziklái ellenére is csupasz lábfejéig. Az ágyába akarta fektetni,
figyelni, ahogy elefántcsontszínű bőre kipirul a szenvedély hevében.

Veszélyes reakció. Inkubusz. A szexet táplálékként, a gyönyör

kedvéért, néha fegyverként használta. Vagyis értette a vágy erejét.

Ez a nő az első, aki miatt agyát eltompítja a sóvárgás.
Meglepő talán, hogy így megragadta?
Keserű mosolyra húzódott az ajka, mikor a lány bekukucskált a

nyíláson, arckifejezése a benne zümmögő óvatosság ellenére is
makacs.

– Honnan tudtad, hogy angyal vagyok?
– Az illúziókon való átlátás az egyik tehetségeim hosszú sorában.

– Kisebb erőhullámot küldött a lány felé, szexuális forrósággal vette
körül. – Ha elengedsz, más tehetségem is megmutatom.

Az angyal élesen beszívta a levegőt, megremegett, aztán szeme

résnyire szűkült, saját erejével vágott vissza.

– Nekem is van néhány tehetségem – biztosította, zordan tekintett

rá, miközben a férfi testébe ezer kés hatolt.

Jian felszisszent, de rezzenéstelenül újabb erőhullámot küldött

felé.

– Jobban szeretem a fájdalomnál a gyönyört, édesem.
A lány elhúzódott, pupillája kitágult az irányíthatatlan vágytól.
Jian szélesen elmosolyodott. Tisztavérű angyal, nem nefilim.

Vagyis csekély mértékben ellen kellene állnia a csábításának.

Nem csupán a mágiára reagált.
Egy része nyers, ősi, természetes sóvárgás.
Akár Jiané.
– Elég! – zihálta.
– Állíts meg.
Muriel gyorsan megrázta a fejét, átkarolta magát, hagyta, hogy

ereje elenyésszen.

– Áruld el, miért vagy itt!
Jian elfintorodott. Nem csak a megkönnyebbüléstől, amiért elmúlt

a fájdalom, hanem mert egy pillanatra felrémlett előtte jövetelének
oka. Bármennyire is szeretett volna beleveszni az angyal iránt érzett
perzselő vágyba, muszáj kiderítenie, veszélyben van-e a népe.

– Már mondtam. – A rácsokra szorította a kezét. – Az uralkodót

keresem.

– Lefogadom, nagyon sok jelentkező szeretné látni őt – mutatott

rá. – A legtöbben megvárták volna, hogy visszatérjen az erődbe, nem
követték volna a várbörtön kapuin át.

– Úgy vélem, elárulta az inkubikat.
Muriel megdermedt, arckifejezése megfejthetetlen.
– Miért?
– Vigyél le az alsóbb tömlöcökhöz, és együtt kiderítjük, mit

rejteget.

Hosszú szünet következett. Aztán nyilvánvaló erőfeszítéssel

legyintett.

– Nem érdekel a világod.
– Újabb hazugság – vágott vissza. Nem kerülte el figyelmét,

milyen jól ismeri a jelenlegi kifejezéseket. – Nyilvánvalóan
tanulmányoztad a kultúránkat.

– És akkor? – préselte össze bosszúsan a száját. – Az emberi tévé

segít múlatni az időt.

– Hadd találjam ki – kuncogott. – Hmm. Az Igazi Feleségek?

Raktár-háborúk? Ne, várj csak… A playboy csatorna?

– Nem tartozik rád – csattant fel elpirulva a lány.
– Á, az én kis piszkos angyalom, micsoda csábítás vagy. Ha

végeztem a munkámmal minden egyes fantáziád valóra fogom
váltani.

– Nincs semmilyen fantázia, inkubusz. És a munkád véget ért –

nézett a szemébe. – Engem nem érint, ki ül az obszidián trónon.

Ez igaz. Mégis érzékelte, hogy sokkal jobban érdekli, mit művel

odalenn az uralkodó, mintsem beismerné.

– De behatoltak a világodba. Biztos lehetsz hát benne, hogy téged

nem érint?

Muriel az ajkába harapott, megfeledkezett róla, hogy a férfi átlát

az illúzión, látja az árulkodó mozdulatot.

– Miért kellene bíznom benned? – kérdezte hirtelen. – Amennyire

én tudom, azért küldtek, hogy csapdába csaljanak.

Jogos kérdés. Sajnos, nincs ideje meggyőzni arról, hogy bízhat

benne.

Apró szexuális hullámok kavarogtak a barlangban, elárasztották

az alagutakat, arra ösztönözte a foglyokat szökjenek meg a
cellájukból, és siessenek hozzá.

– Az egész börtönt fellázíthatnám, de nem szeretném megtenni –

jegyezte meg halkan.

– Ne! – csikorogta a lány, izzadtság ült ki az arcára, próbálta

uralni a foglyok elméjét, akik egyre kétségbeesetten kívántak
kiszabadulni a celláikból. Ugyanakkor Jiant elborította az érzés,
ahogy a tűz lemarja a húst a csontjairól.

Egész teste megfeszült a gyötrelemtől, kezét az ajtóra szorította,

térde majdnem megroggyant.

Fenébe. Olyan átkozottul törékenynek tűnt, nehéz észben tartani,

hogy egy hatalmas erővel megáldott angyal.

– Kössünk békét – préselte ki magából, alig tudta elfojtani

megkönnyebbült nyögését, mikor a fájdalom hullámai enyhültek.

– Én… – Akármit is akart mondani, hirtelen elhallgatott, és

átpillantott a válla felett. – Jön valaki.

Jian elmormogott egy halk káromkodást, mikor megérezte a

nefilim ismerős szagát.

– Penge – morogta.
– A partnered? – szűkült résnyire Muriel szeme.
– Ő őrizte a bejáratot. Kiütöttem, hogy bejuthassak ide. – Jian

undorodva rázta meg a fejét. – Meg kellett volna ölnöm a ribancot.

– Milyen kiváló történet.
Jian megdermedt, mikor váratlanul félelem hasított belé. Lehet,

hogy ez a nő angyal, ám egyértelműen köti őt a börtönőr szerepe.

Mi van, ha a Penge képes ártani neki egy fegyverrel?
Vagy, ami még rosszabb…
– Bizonyíthatom – ajánlotta, hangja telefonva meggyőzéssel.

Muriel megborzongott, arckifejezése szigorú maradt.
– Hogyan?
– Eressz el, és…
– Nem!
– Fenébe! – Komoran szabadjára engedte nyugtalanságát. A nő

nyilvánvalóan ellenállt minden befolyásának. Igazán bosszantó,
mivelhogy Jian képtelen logikus érveket felhozni egy nővel szemben.
Inkubusz, az ég szerelmére! – El tudsz rejteni?

– Miért? – kérdezte még óvatosabban.
Jian élesen beszívta a levegőt.
Türelem, Jian. Türelem.
– Ha nem engeded, hogy kikérdezzem a nefilimet, akkor neked

kell megtenned.

– Vagy mindkettőtöket megölhetnélek – húzta el a száját a lány.
– És megfosztanád magad a kínzásom okozta gyönyörtől?
A lány hallgatott, aztán megrázta a kezét, kétségtelenül illúziókkal

fedte be az ajtót.

– Tessék – dünnyögte. – Most pedig fogd be.
– A kívánságod számomra parancs, szépséges angyal – súgta

halkan.

~~~

Muriel kihúzta magát, aztán a barlang közepére sétált.

Az inkubusz nyugtalanította. Nem csak amiatt, hogy képes volt a

homályból érzéseket előcsalogatni belőle. Bár az is éppen elég.

Hanem szembeállította azokkal a kérdésekkel, amik már ott

motoszkáltak elméje egy hátsó zugában.

Miért engedélyezte a Konklávé az uralkodónak a belépést a

várbörtönbe, mielőtt még az őrző, vagyis az ő jóváhagyását kérték
volna? Miért nem háborodtak fel, amiért egy nyitott átjáró köti össze

a démonok és halandók világát? Miért nem hallgatták meg a
hazatérésért fohászkodó petícióit?

Valami nem stimmel…
Miután évekig nem volt hajlandó beismerni, hogy az események

közepén van, ez az inkubusz rákényszeríti szándékos vakságának
elismerésére.

Többé nem hunyhat szemet az igazság felett.
Kihúzta magát, egyik kezében megjelent egy hosszú ostor. Az

sem valóságosabb, mint a vörös bőrű szörnyeteg álcája, de az
áldozatával éreztetheti, ahogy a bőr a húsába vág.

Csak ez számított.
Szinte alig lehetett hallani, mikor a nefilim belépett a barlangba,

karcsú alakját fekete vászonruha fedte, túlságosan szép arcát göndör
fürtök fogták közre.

A nő tekintete elkerekedett, mikor megpillantotta Muriel

szörnyűséges  illúzióját,  félelem  villant  a  szemében,  hirtelen
megtorpant.  Egyértelműen  látszott,  mennyire  bosszantja  őt
pillanatnyi  nyugtalanságának  felfedése,  mert  igyekezett  összeszedni
magát.

– Hol van az inkubusz? – kérdezte, arrogáns vicsort erőltetett az

arcára.

Muriel csattantott egyet az ostorral, elmosolyodott, mikor a

behatoló összerezzent.

– Hogyan merészelsz hívatlan belépni ebbe a világba?
A fiatal nő megszorította kezében a tőrt, mintha azt hitte volna,

hogy Murielt megriasztja az obszidián penge. Természeten, a
démonnak fogalma sem lehet róla, hogy angyal.

Az őrzőt véletlenszerűen választják.
– Azért jöttem, hogy elfogjak egy behatolót.
– A behatolókkal én foglalkozom a várbörtönben. – Karma

végigkaristolta a kőpadlót, mikor tett egy lépést előre. – Nincs
szükségem a segítségedre.

A nefilim nem moccant.

– Ennek semmi köze hozzád, nőszemély – morogta. – Lépj félre!
Muriel széttárta denevérszerű szárnyait.
– Komolyan ilyen ostoba vagy? Ezen a helyen senki nem

parancsol nekem. – Elutasító pillantást vetett a Pengére. – Különösen
nem egy egyszerű szolga.

A behatoló dühében megfeszült.
– Nem szolga vagyok. Hanem Penge, az uralkodó védelmezője.
– Most csodálnom kellene? – nevetett fel élesen Muriel.
– Biztonságban áthaladhatok.
Muriel kivillantotta tűhegyes fogait, nem kellett tettetnie az állítás

miatt érzett haragját.

– Arra utasítottak, hogy hozzáférést adjak az uralkodónak az

alsóbb tömlöcökhöz – vicsorogta. – Nem arra, hogy mindenféle
kósza nefilimet beengedjek a területemre.

– Kérdezd meg az uralkodót… – A harcias kifejezés azonnal

lelohadt az arcáról, mikor Muriel meglengette az ostort, mély vágást
ejtve a Penge mellkasán. A nő hátratántorodott – fájdalmában. –
Áááá!

– Nem hiszem – tájékoztatta Muriel. – Épp nemrégiben

veszítettem el az egyik rabot. Kiválóan helyettesíthetnéd.

A nő véres mellkasára szorította a kezét.
– Az uralkodó…
Muriel ismét lendített az ostorral, alig pár centire csattant a

nefilim orra előtt.

– Neki itt nincs hatalma.
A penge botladozva tett egy lépést hátra.
– De kapcsolatban áll olyanokkal, akiknek igen.
– Miféle kapcsolatokról beszélsz?
– Hatalmasak – nyalta meg az ajkát.
– És azt hiszed, megvédenek majd téged?
– Hát persze. – Nyalintás, nyalintás, nyalintás.
– Nem igaz. – Muriel a nő homlokán gyöngyöző izzadtságot

figyelte. – Lehet, hogy arrogáns bolond vagy, de nem teljesen hülye.

Tudod, amint felfedezik, hogy csapdába estél, itt hagynak
megrohadni.

A Penge arca tésztaszerűvé változott. Senki számára nem egy túl

vonzó árnyalat.

– Nem! – lehelte, kurta bátorságra tett kudarcba fulladó kísérlete

emlékeztette rá Murielt, hogy csak egy pótolható gyalog. – Kérlek!

– Kérlek, mi? – használta ki előnyét Muriel.
A Penge a falhoz lapult, még mindig vér csöpögött a sebéből.
– Eressz el.
Muriel szándékosan közelebb lépett hozzá, ostorát a nő torkára

szorította.

– Már nem vagy olyan bátor most, hogy rájöttél, talán halállal

kellene fizetned a célért?

A nefilim rettegve nyöszörgött. A halálos fenyegetésre mindig

azonnal felfigyel mindenki.

– Mit akarsz tőlem?
Muriel úgy tett, mintha komolyan fontolgatná a kérdést.
– Vért. Fájdalmat. A végén halált – felelte aztán.
– A családomnak van pénze.
Hallotta, milyen hangosan dobog a nefilim szíve.
– Mégis, mi hasznom nekem a pénzzel?
– Bizonyára felkínálhatok valamit.
Elmosolyodott. Na, most már jutnak valamire.
– Valóban – biztosította a Pengét. – Az igazsággal.
– Mégis mifélével?
Muriel megállta, hogy hátranézzen a válla felett. Nem kellett az

illúzióval borított ajtóra néznie ahhoz, hogy magán érezze foglya
perzselő, nyugtalanító tekintetét.

Hajthatatlanul, élesen lüktetett benne az éberség.
Ez pedig rendkívül megrendítette.
Az őt óvatosan méregető nőre koncentrált.
– Mesélj nekem az inkubuszról, akit üldözöl – parancsolta.
A Penge arca újra haragba torzult.

– Megtámadott, majd átlépett a kapun. Elárulta az uralkodót.
– Elárulta?
– Igen. – A nő ökölbe szorította a kezét. – Engedd meg, hogy

visszavigyem őt a világunkba, ígérem, elnyeri büntetését.

Hmm. Úgy tűnik, az inkubusz igazat mondott a nefilimhez fűződő

kapcsolatáról.

Nem mintha meg akarna bízni benne.
Ebben a pillanatban bolond volna bárkiben is bízni.
– És az uralkodó?
A démon a homlokát ráncolta.
– Nem érte.
– Miért jár a várbörtönbe?
A nefilim élesen beszívta a levegőt a váratlan kérdés hallatán,

olyan kifejezést öltött, mint egy sarokba szorított állat.

– Én… én nem tudom.
Az ostort megvillant, belehasított a nő arcába.
– Rossz válasz – figyelmeztette halkan.
– Várj! – A nő felemelte a kezét, próbálta elállítani az újonnan

vérző sebet. Nem túl mély vágás, de a nefilim nem leplezhette
félelmét. Nem lesz szüksége sok tehetségre ahhoz, hogy szóra bírja.
Már szinte szégyen. Muriel nagyon is jól végezte a munkáját. –
Olyan foglyai vannak, akiket nem fedezhetnek fel.

Muriel a homlokát ráncolta. Foglyok?
Hát persze, hogy ez a nyilvánvaló magyarázat, de valahogy akkor

is felkészületlenül érte.

– Miért kellene foglyokat rejtegetnie? – kérdezte. Hát nem ő az

inkubik vezetője? Bizonyára rendelkezik saját tömlöccel, ahová
elzárhatja az ellenségeit.

– Mert ők…
A szavak hirtelen elhaltak, mikor pisztolylövés törte meg a

barlang csendjét.

Muriel összerezzent, aztán káromkodott, mikor az ezüst golyó

átrepült a szárnya felett és pontosan a nő homlokába csapódott,
megölte a mondat közepén.

Elfintorodott, ahogy a halott Penge émelyítő hanggal a földre

zuhant, majd lassan megfordult és a bejáratban álldogáló, árnyékba
borult alak felé nézett.

Jeges érzés kúszott végig a gerincén, miközben a vastag,

gyapjútalárba öltözött, arcát elrejtette a csuklya.

– Bocsáss meg – jegyezte meg vontatottan a gúnyos hang. – De

attól tartok, a szolgám indiszkrét akart lenni.

Muriel széttárta a szárnyát, képzeletbeli ajkát mosolyra húzta,

felfedve tűhegyes fogait.

– Az uralkodó, feltételezem?
A férfi kezében tartott pisztoly egyenesen a szívére célzott.
– Figyelmeztettek, hogy ne üsd az orrod a dolgomba.
– Ne fenyegess – csattant fel Muriel, ugyanakkor orrát felhúzta a

levegőben terjengő különös szagtól.

Nem az a gazdag, függőséget okozó aroma, amit az inkubikhoz

társított.

Ez keserű… mint a túlérett gyümölcs.
Az uralkodó beteg? Vagy talán csak az őrület szagát érzi.
– Azt hiszed, félek tőled? – kérdezte a férfi.
Muriel meglendítette az ostort, inkább provokáció, semmint

fenyegetés képpen.

Az inkubusz ugyan szabadon járhat-kelhet a várbörtönben, de

akkor ő is az Őrzője. Ha ártana neki, azzal nyíltan megsértené az
inkubik és angyalok közti törékeny békét.

– Mindenki fél tőlem.
A pisztoly továbbra is a mellkasára célzott.
– Hol van az inkubusz, akit a Pengém üldözött?
Muriel vállat vont, ügyet sem vetett a csapdába esett inkubusz

felől érződő, egyre erősödő frusztrációra. Helyette még egy réteg
illúzió mögé rejtette, elnémítva szabadság utáni vágyát.

Az idióta még megöleti magát.
– A várbörtön hatalmas – dünnyögte. – Akárhol lehet.
Dörrenés visszahangzott, aztán elárasztotta a gyötrelem, mikor a

golyó a mellkasába csapódott.

Döbbenettel vegyes fájdalommal tántorodott hátra, az ezüst golyó

a vállába fúródott, pumpálta vérébe a mérget.

Ó… basszus.
Ajka elzsibbadt, miközben térde megroggyant és a kemény

padlóra zuhant.

– Attól tartok, nincs időm játékokra – tájékoztatta a férfi ridegen,

elé lépve. – Hol van az inkubusz?

Muriel pislogott, tekintete elhomályosult.
– Ezért meghalsz – csikorogta.
– Nem hinném – felelte, hangjából őszintén hiányzott az

aggodalom, ismét meghúzta a ravaszt. Másodszor is átjárta Murielt a
fájdalom, ahogy a golyó áthatolt a testén, és belefúródott a padlóba. –
Az új partnereim világossá tették, hogy nélkülözhető vagy, ha
megpróbálod a csúf orrod a dolgomba ütni.

Muriel élesen beszívta a levegőt, azonnal megfeledkezett a pokoli

fájdalomról.

– Hazudsz – morogta, bár kétség gyötörte épp olyan mérgezőn és

fájdalmasan, mint az őt mérgező ezüst.

Már gyanította, hogy a Konklávé szándékosan nem vesz tudomást

a petíciójáról. Hogy az uralkodót a saját aljas céljaikra használják.

De valóban hagynák, hogy egy démon végezzen egy angyallal?
Az agya nem akarta elfogadni a puszta feltevést sem, a szíve

azonban azt súgta, elárulták.

– Add át nekem az inkubuszt – csattant fel az uralkodó, arcát még

mindig rejtette a csuklya.

– Én… – Szavai elhaltak, mikor egy sürgető hang felüvöltött a

fejében, kényszerítette, hogy rá figyeljen.

– Angyal, eressz el!
A foglya.

Jian éppen készült újra nekifeszülni az ajtónak, mikor az hirtelen
feltárult.

A fenébe!
Még sosem érzett ilyen tehetetlen kétségbeesést, mint mikor látta

gyönyörű angyalát a földre zuhanni, mellkasán terjedt egy vörös folt,
hófehér szárnyára csöpögött a vére.

A puszta gondolat, hogy végig kell néznie, ahogy meghal mélyen,

ismeretlen helyeken borzasztotta el.

Mintha tudná, hogy javíthatatlanul sérülne, ha elveszítené a nőt.
Az ajtó feltárulásakor igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, az

angyal felett álló, vastag talárba öltözött alak felé vetette magát.

Nem kellett látnia az arcát, hogy tudja, ki az.
Az uralkodó.
A Marakel-ház nemsokára halott mestere.
Jian habozás nélkül átrohant a barlangon, az obszidián tőrrel

végighasított a férfi hátán.

Rohadtul nem érdekelte, hogy az inkubusz a vezetője. Sem az,

hogy egy angyalt választott démontársa ellenében. Boldogan
semmisítene meg bárkit és bármit, ami fenyegetést jelent a nőjére.

Az uralkodó felnyögött fájdalmában, ösztönösen oldalra ugrott,

hogy kivédje a következő támadást. Ugyanakkor elfordult, hátrafele
tüzelt a pisztollyal. Jian kénytelen volt lebukni, a golyó elsüvített az
arca mellett, eközben a gazember a bejárat felé rohant.

Jian káromkodott, azt mondogatta, eredjen a férfi nyomába.
Az obszidián penge talán megsebezte, de nem halálosan. Ha most

nem állítja meg visszatér az erődbe, körbeveszi magát a testőreivel.

Lehet, hogy sosem lesz még egy ilyen esélye beszédre

kényszeríteni őt.

Bár a logika azt diktálta, eredjen utána, mégis térdre rogyott a

törékeny angyal mellett, szíve elszorult félelmében.

Ó, a fenébe! Gyengéden kisöpört egy kusza göndör fürtöt az

arcából, közben a sebéből szivárgó vért figyelte. Legalább egy golyó
még a testében van, blokkolja a gyógyulási képességét.

– Maradj velem, angyal – dünnyögte halkan, tenyerét az arcára

simította, mire a lányból szaggatott sóhaj tört fel.

– Meglőtt.
Szándékosan öltött magára kifejezéstelen arcot, így leplezte a

benne tomboló haragot.

Az uralkodónak végül fizetni kell a bűneiért. Előbb azonban

biztosítania kell, hogy az angyalát ne érhesse végzetes sérülés.

– Majd én gondoskodom rólad – nyugtatta.
Megremegett, gyönyörű arca eltorzult a fájdalomtól.
– Ezüst…
– Tudom.
Jian nagy gonddal a teste alá nyúlt, a mellkasához húzta, majd

felállt.

Érezte meleg, törékeny testét, puha szárnya úgy lelógott nagyon

oda kellett figyelnie, nehogy rálépjen.

Egy pillanatra átsuhant a fején, hogy visszatér a világába és

mindkettejüket a háza védelmébe helyezi. Ott senki nem merné
bántani. De a tudat, hogy az uralkodó talán a bejáratnál várja őt
mégis a barlang ellenkező vége felé irányította.

Nem fogja kockáztatni a támadást, mikor az angyala ilyen gyönge.
Ráadásul nem tudhatta, mit okozna neki a kényszeredett távozás.

Jelenleg ő az Úrnő, vagyis ehhez a pokolhoz van kötve.

A barlangot elhagyva végigsétált egy alagúton a szinte

eszméletlen lánnyal, képességeit használva áttekintett az illúziókon.
Mégis egy bő, feszült negyed órán át vetődött egy barlangról a

másikra, próbálta elkerülni a szolgálókat és az állandóan üvöltöző
foglyokat, végül aztán rálelt egy keskeny kőlépcsőre.

Lassú, megfontolt mozdulatokkal haladt felfelé, egy fáklyákkal

megvilágított rejtett barlangra bukkant.

Bizonyára a gyönyörű angyaláé.
Nem csak sűrű illúziók mögé rejtették, úgy rendezték be, hogy

valamelyest elűzze a reménytelenséget.

Kézzel szőtt szőnyeget terítettek a kőpadlóra, középen egy

hatalmas ágy állt. A falakat színes tapéta borította. Az egyik
sarokban egy kicsiny komód állt, az ovális tükör elé egy széket
raktak.

Megrándult az ajka.
Szóval, angyala kissé hiú a csúf szörnyeteg illúziója alatt.
A tudat furcsa módon elbűvölte.
– Be tudsz zárni minket? – kérdezte, lábával berúgta az ajtót

mögöttük.

– Igen – bólintott Muriel lassan. – Halkan kattant a zár, mikor

mentálisan a helyére illesztette, fájdalommal telt tekintetét egy
pillanatra sem fordította el róla. – Hogyan találtál rá a szobámra?
Elrejtettem.

– A börtön illúziókon alapszik – emlékeztette az ágy felé indulva.

– Éreztem az alagutakat, amiket leplezni próbáltál.

– Ó! Elfelejtettem. – Remegve, sziszegve fújta ki a levegőt. –

Nem ez a legjobb napom.

Jian előre hajolt, letette őt a matracra, mellkasa úgy elszorult

levegőt is alig kapott, miközben végigsimított a szárnyán,
félresöpörte hamuszürke arcából a tincseket.

Az élénk kék takarón úgy hatott, akár egy törött baba, ezüstös

szépségével éles kontrasztban állt a mellkasán elterjedt vöröslő volt.

Magában megesküdött rá, az uralkodó szenvedni fog minden

egyes fájdalommal töltött másodpercéért, lenyúlt, megragadta a ruha
nyakát. Óvatosan rántott rajta egyet, félbetépve az anyagot.

A levegő izzott, miközben lerángatta a lányról a tönkrement ruhát.

Csak az érdekelte, hogy minél gyorsabban meggyógyítsa az angyalt,
de hát inkubusz, nem szent.

Mezítelen testének puszta látványától összefutott a nyál a

szájában, teste megkeményedett izgalmában.

Ráadásul, a gyógyítási képessége közvetlen érintkezésből fakad.
Bőr a bőrön.
Gyönyör a gyönyörért.
Jian sietve levetkőzött, óvatosan elnyúlt a lány mellett. Szíve

kihagyott egy ütemet, mikor megérezte a tollak puha simítását
csupasz bőrén.

Ki tudta, hogy a szárnyak ilyen finoman erotikusak lehetnek?
– Ígérem, hamarosan sokkal jobb lesz – súgta, az oldalára gördült,

majd aggodalmas szemébe nézett. – Áruld el a neved!

A lány megnyalta az ajkát, a levegőt betöltötte az orchideák illata.
– Miért?
Ujjaival végigsimított az arcán, aggodalmát csak fokozta egyre

hűvösebbé váló bőre.

Muszáj kiszednie a golyót.
– Mélyíti a kapcsolatunk, meg tudlak gyógyítani – felelte.
Egy töredék másodpercig habozott ugyan, aztán kimondta a nevét,

halkan, akár egy ígéretet.

– Muriel.
Egyszerűen… tökéletes.
– Gyönyörű, Muriel – lehelte, ujjaival végigsimított ajkának buja

vonalán. – Én Jian vagyok, a Xanthe-ház mestere.

– Mester… – Halovány mosolyra húzódott az ajka. – Hát persze,

hogy az vagy. Túl arrogáns vagy máshoz.

Az ismertség fonala szinte kézzel tapintható kötelékként

zümmögött köztük. Nem csupán amiatt, hogy elárulta neki a nevét, a
perzselő szexuális éberség, az intim civódás azt az érzést keltette
benne, mintha régi szeretők volnának, nem pedig idegenek.

Talán előző életükben egy párt alkottak, gondolta magában,

meglepte milyen… helyesnek… érezte, hogy ott fekszik mellette.

Végigsimított a torkán, bőre felmelegedett, mikor felkészült ereje

szabadon eresztésére.

Muriel megborzongott az érintéstől, aztán elfintorodott, mikor

még több vér szivárgott nyílt sebeiből.

Nyilván egyre erősödtek a fájdalmai.
– Nézz rám, Muriel – parancsolta halk, de szigorú hangon Jian,

megvárta, míg tekintetét az övébe fúrta. – Inkubusz vagyok.

Muriel zavartan összevonta a szemöldökét.
– Igen, ennyire én is rájöttem.
– Szóval érted, hogyan működik az erőm.
– Á! – zihálta. – Szex.
– Igen. – Nem tudta miért, de úgy érezte, világosnak kell lennie.

Általában habozás nélkül használta az erejét. Elcsábított,
táplálkozott, manipulált. De Muriel esetében nem. Vele soha. – Nem
foglak rákényszeríteni a gyógyítás elfogadására. Bele kell egyezned.

Az indigókék szemekbe az egyszerű vágynál sokkal bonyolultabb

érzés költözött.

Fájdalom, óvatosság és sebezhető vágyakozás egy olyan

vonzalomra, amit Jian tudta, nem akart megosztani vele.

Számára váratlan ajándékként hatott a betekintés a lány szívébe.
Ritka kincsként akarta kezelni.
– Elfogadom – dünnyögte végül.
– Jó kislány – súgta, keze lesiklott a torkáról, megállapodott a

legmagasabban lévő sérülés felett.

Szabadjára engedte az erejét, a sérült húst kutatta. Nincs golyó.

Kezét a második sérülés fölé helyezte, összerezzent, mikor rátalált az
ezüst lövedékre, ami belefúródott a vállcsontjába.

Fenébe. Bizonyára rettenetes kínokat él át.
Nem mintha panaszkodott volna. Nem, némán figyelte őt elkínzott

szemmel, mozdulatlanul. Mozdulatlanul. A finom, nőies csábítás
megtestesítője.

Félelem hasított Jianba, gyomra elszorult, miközben finoman

felemelte a kezét, hátrasimította túlságosan sápadt arcából a selymes
tincseket, pillantását a felsőtestén lévő lyukakra szegezte. A
látványtól szinte leveszítette törékeny uralmát haragja felett.

Kényszerítette magát, hogy a lányban éledező, parázsló éhségre

koncentráljon, hagyta, hogy ereje átjárja.

– Ó! – szisszent fel Muriel.
– Jól vagy?
– Ne hagyd abba – dünnyögte, csodálatos szeme elkerekedett,

mikor a gyönyör szinte maga alá gyűrte.

– Sss… minden rendben – biztosította. – Vigyázok rád.
– Csodálatos érzés – zihálta, izmai lassan ellazultak, miközben

Jian igyekezett tompítani brutális fájdalmát. – Mintha napfény járná
át az ereim.

Mikor már minden tőle telhetőt megtett az idegei megbénításáért,

Jian újra a legrosszabb sérülés fölé helyezte a kezét.

– Muriel?
– Mm? – dünnyögte, szemmel láthatóan nehezére esett

koncentrálni.

Gyógyításának egyik mellékhatása, hogy a partnere nem csupán

szexuális mámorba kerül, szinte elkábítja őt.

– Nézz a szemembe! – Kellő meggyőzést gyakorolt a hangjával,

így tekintetét az övébe fúrta.

Engedelmesen figyelt, ajka kissé elnyílt, miközben a démonmágia

ott kavargott körülöttük.

– Olyan szép – mondta rekedten Muriel.
– Azt hiszem, ez az én szövegem – vágott vissza, igyekezett

elterelni a figyelmét, közben hirtelen megrohanta az erejével.

Muriel zihált, Jian pedig az ezüst golyóra koncentrálta az erejét,

körül fonta a mágiájával, így kiránthatta a testéből.

– Jian! – A döbbent fájdalomtól a lány teste elemelkedett a

matracról, az aranyos mámor, amivel elcsábította egy pillanat alatt

szertefoszlott, miközben figyelte, ahogy a férfi összezúzza a
markában a golyót, aztán undorodva elhajította.

– Bocsáss meg – mondta rekedten, ajkát a halántékára szorította,

közben simogatta a mellkasát. – Nem tudtam könnyebb módon
kiszedni.

Ereje lágy lüktetéssé szelídült, megnyugtató meleget árasztott.
Muriel remegve felsóhajtott, belesüppedt a puha matracba, kezdett

visszatérni az ereje.

– Jó… ég – csikorogta.
– Jobb?
– Igen – bólintott lassan, tekintetét még mindig az arcára szegezte.

– Most már meg tudok gyógyulni, mivel nincs bennem az ezüst –
felelte rekedten.

Mintha csak ezt akarná bizonyítani, a seb elkezdett összeforrni,

sebesen halványultak rózsaszín hegekké, melyek néhány óra múlva
eltűnnek majd. Ugyanakkor elkezdett megszáradni és leválni róla a
vér, felfedve elefántcsontszínű keblét, a rózsás bimbókat.

Jian képtelen volt megállni, kezébe fogta a mellét, hüvelykjével

megpöckölte a bimbót, mire az megkeményedett.

– Szeretnéd, ha abbahagynám? – kérdezte.
– Én… – Megborzongott, de nem a fájdalomtól. A felmelegedett

orchideák illata betöltötte a levegőt. – Nem.

– Helyes válasz, édes angyal – húzódott komisz mosolyra az ajka.
– Milyen arrogáns vagy – dünnyögte Muriel, de nem rejthette el

sápadt orcáit pírba borító izgalmát.

Jian finoman ujjai közé csippentette a bimbót, közben lehajolt, és

gyengéd csókot lehelt az ajkára. Muriel halkan felnyögött. Hangja
valahol a gyönyör és az intenzív, kétségbeesett sóvárgás közt
csengett.

Lassan egyik oldalról a másikra húzta az ajkát, kicsalta belőle a

választ, nem követelte.

Nem könnyű dolog, tekintve, milyen fájdalmas erekcióval

rendelkezik.

Ó… a fenébe.
Igen hosszú létezésében most először nem a manipulálás,

gyógyítás, nem is a büntetés miatt járta át a mágia.

Nyers, sajgó férfivágyat érzett a nő iránt, aki alapjaiban rengette

meg.

Muriel nyughatatlanul fészkelődött, teste néma könyörgésként

ívbe feszült, mégis próbálta leplezni intenzív reakcióját.

– Ez nem jelenti, hogy szándékomban állna elengedni –

figyelmeztette.

– Azt hiszed, a foglyod vagyok? – Jian harapdálta telt alsó ajkát,

közben ujjai tovább cirógatták a mellét.

Farka megrándult, golyói megfeszültek. Olyan puha a bőre, és a

tollak alatta…

Úgy simultak hozzá, akár a legfinomabb selyem.
– Az vagy.
– Mielőtt még véget ér az éj, édes Muriel, te esel csapdába –

kuncogott.

Muriel alig tudott gondolkodni.

A férfi ajka perzselt, ahogyan gyors, túlságosan kurta csókokkal

gyötörte őt, miközben mellével játszadozó ujjai izgalmat keltettek
benne.

– Engem nem tudsz megbabonázni – dünnyögte, el akarta

hessegetni magától a finom, mámorító gyönyört, ráfogni, hogy csak
Jian erejének eredménye.

Ágyba bújt egy inkubusszal. Várható, hogy belefullad a vágyba,

nem igaz?

A jóképű férfi az ajkát harapdálta, az apró fájdalom izzó vágyat

szított benne, mire megborzongott.

– Mágiával nem – felelte Jian önelégülten. – Ám más módon is

meg tudok igézni egy nőt.

És megtette.
Végigsimított kemény mellkasán, sima, selymes bőrét cirógatta,

csak az után karmolta végig. Elmosolyodott, mikor Jian felmordult a
gyönyörtől. Felemelte a fejét, ajkával végigsimított a rajta ejtett kis
sebeken.

Szantálfa és sötét férfias íze volt.
Egzotikus. Rejtélyes. Egy ravasz harcos, aki semmissé tette az őt

borító illúziókat, leleplezte.

Ám nem csupán ő érezte magát sebezhetőnek, eszmélt rá hirtelen.

Jian felett épp úgy eluralkodott a perzselő vágy, mint a lányon.
Érezte simogatásában, az arcán elhintett durva csókokban, majd
mikor egy durva morgással a nyakába temette az arcát.

Lehetséges ez?

Egy inkubusz, aki képtelen uralkodni szexuális éhén?
A gondolat különösen mámorítóan hatott rá. Jian nyilvánvalóan

egy olyan démon, aki hozzászokott már, hogy a csábítás mestere.
Teljes engedelmességet követelne meg a szeretőjétől. De ebben a
pillanatban láthatóan az érzelmei könyörületére volt bízva.

Míg ő…
Az ég segítse meg, sajogva sóvárgott utána. Dühödt vággyal, ami

egyre inkább kínzássá fokozódott.

Olyan sokáig hozott fájdalmat. Büntetést. Gyötrelmes árnyakat,

melyek a Pokolban éltek.

Ma este nő akart lenni.
Egy puha, odaadó nő, aki csak gyönyört nyújt.
Miért is ne?
Nyilvánvaló, hogy elárulta őt a Konklávé.
Bizonyára neki is kijár némi boldogság, mielőtt szembenéz

azokkal, akik feláldoznák őt aljas céljaikért?

Az érintésére vágott, oldalra fordult, ívbe feszítette a hátát karcsú,

csodálatos teste előtt. Már nem harcol többé. Át akarta adni magát a
benne tomboló, fékezhetetlen izgalomnak.

Hosszú évek üressége után érezni kívánt. Meg akart fulladni a

forróságban, az izgalomban, az édes, aranyló vágyban.

Jian a nevét suttogta, lassan leeresztette a fejét. Ajka lecsapott rá,

vad éhséggel feszítette szét az ajkát. Muriel felnyögött, érezte, hogy
veszélyesen megreped a szíve köré emelt jégfal.

Ne. A szívét ne.
Ez csak a vágyról szól, biztosította magát komoran. Gyönyört

váltanak egy szexdémonnal, aki legmélyebb fantáziáit is valóra
válthatja.

Élvezni fogja, aztán elfelejteni.
Ennyi.
A szíve kietlen puszta. Muszáj. Elvégre ő a várbörtön Úrnője.

Hála égnek, Jian nem vette észre sötét gondolatait, lenézett a lány

sápadt arcára. Ez után ádáz kifejezéssel a hajába túrt, hátrafeszítette a
fejét.

Fogát végighúzta a bőrén, éhes ösvénnyel haladt lefelé a

kulcscsontján, perzselő ajkától Muriel sóváran megborzongott.

Belekapaszkodott a vállába, lélegzete elakadt, mikor apró

csókokat lehelt a mellére, végül a fogai közé vette az egyik bimbót.

Ó… igen!
Igen, igen, igen!
Szorosan lehunyta a szemét a gyönyörtől, végigsimított a hátán,

sajátját pedig ívbe feszítette, így a vastag erekció az alhasának
feszült.

Jian csókokat lehelt a melle közé.
– Megérinthetlek? – kérdezte ittasan.
Muriel egy pillanatra összezavarodott.
Hát nem érintette már meg?
– Mire gondolsz?
– A szárnyad – pontosította Jian, kivárta, míg Muriel kinyitotta a

szemét, tekintetük találkozott.

Csak egy pillanatig habozott a válasszal. Nincs intimebb egy

angyal számára, mintha valaki megcirógatja a szárnyát.

– Igen – lehelte. Felkészítette magát, közben Jian óvatosan

végigsimított a tollakon.

Érzések öntötték el Murielt, halk nyögés szakadt fel belőle,

körmeit a férfi kemény farába mélyesztette.

Jian figyelte, hogyan borítja a forróság pírba az arcát, ujjai arra a

pontra kalandoztak, ahol a szárnya előtört a lapockái közül.

– Érzékenyek?
– Nagyon – préselte ki magából fojtott hangon.
– Jó – vált szélesebbé bűnösen jóképű mosolya.
– Nagyon, nagyon rossz vagy – dorgálta meg halkan, puncija

nedves volt, sóvárgott.

– Tarts ki, angyal – figyelmeztette, hirtelen a hátára gördítette,

elhelyezkedett felette. – Szándékomban áll bizonyítani, pontosan
mennyire rossz tudok lenni.

– Igazán? Én…
Elfelejtett beszélni, mikor Jian lehajtotta a fejét, perzselő

csókokkal hintette be nemrég begyógyult sebeit.

Ó, ez olyan…
Leírhatatlan érzés.
Muriel megremegett, alig kapott levegőt, ahogyan megsemmisítő

ajka lefelé haladt, egy kicsit megcirógatta megkeményedett
mellbimbóját, aztán végigsiklott lapos hasán.

Halk sóhaj szakadt fel belőle, mikor Jian keze a combja közé

siklott, finoman széttárta a lábát, hogy helyet csináljon magának.

Muriel lenézett, az aranyszín szemekben komisz fény csillogott,

miközben lassan, alapos mozdulatokkal nyalogatta sajgó punciját.

Elfojtott kiáltása a torkába szorult, átcikázott rajta a gyönyör, hátát

ívbe feszítette, szárnya remegett.

– Mmm… olyan édes – morogta mély hangon Jian, nyelve

behatolt nedves barlangjába. – Egész éjjel képes lennék ízlelgetni az
ambróziád.

Még jobban széttárta a lábát, tehetségére bármelyik szexdémon

büszke lett volna.

Gyönyört járta át a lányt, ujjaival beletúrt a rövid, selymes

tincsekbe.

Olyan sokáig a legáltalánosabb érintést is megtagadták tőle,

kiéhezett rá.

– Várj, Jian! – Az ajkába harapott, hirtelen elöntötte az orgazmus,

mikor a férfi nyelve megpöccintette a csiklóját. – Érezni akarlak
magamban.

Felszisszent, ahogy megérezte a férfi farkát a bejáratánál,

aranyszín szeme fogva tartotta a tekintetét, közben lassan benyomult
a nedves forróságba.

Egyszerre nyögtek fel.

Muriel még sosem érezte ennyire késznek magát, de a férfi

kitöltötte, teljesen kitágította.

Tökéletes.
Tenyerébe fogta az arcát, Jian pedig lassan lehajolt, birtokba vette

az ajkát egy forró csókkal, mire sötét, mámorító vágy lett úrrá a
lányon.

Jian lassan kezdett mozogni ki-be, erekciója egészen kihúzódott

belőle, aztán újra és újra mélyen belé temetkezett.

Ugyanakkor hagyta, hogy aranyló mágiája körül ölelje, fokozza az

érzést, míg már az izgalomtól szinte lángra lobbant.

A hajába túrt, csípőjét megemelve viszonozta a mozdulatokat.
Még sosem érzett ilyet azelőtt. Ezt a tiszta, kegyetlen sóvárgást

még soha. Sokkal több puszta vágynál. Több az egyszerű fizikai
szükségnél.

Ősi kommunikáció.
– Teljesen meggyógyultál? – csikorogta Jian az ajkába, ujjaival

végigsimított a torkán.

Muriel nyelvével végigsimított tökéletes ajkán, nem akart a

sérüléseivel foglalkozni. Később majd foglalkozik az uralkodóval,
meg az állításával, miszerint feláldozható a Konklávé számára.

A ma este csak a gyönyörről szól.
– Igen.
– Hála égnek.
Erre Jian felgyorsított, végigsimított a vállán, aztán érzékeny

szárnyán.

A lány nyögését egy csókkal fojtotta bele, már-már barbár

sóvárgással.

Utána.
Mindig csak utána.
Muriel belesimult a matracba, a vállába kapaszkodott, közben Jian

egyre sürgetőbben döfködte, fejét lehajtotta, mellbimbóját a szájába
vette. Ekkor szikrázó energiájától megbizsergett a bőre.

Fogával végigkarcolta érzékeny mellét, kezével megragadta a

csípőjét és magasabbra emelte, így még mélyebbre hatolhatott
készséges testébe.

Muriel felkiáltott, a gyönyör már-már teljesen eluralkodott rajta a

kataklizmaszerű orgazmus közelében.

Olyan közel van.
Olyan közel.
Mégis karnyújtásnyira maradt tőle a gyönyör.
Mintha Jian megérezte volna kétségbeesését, keze kettejük közé

kúszott, megdörzsölte a csiklóját.

– Foglak, angyal – mondta halkan.
– Igen – nyögte Muriel fehéren izzó kéj cikázott át rajta újra meg

újra, közben a férfi tovább mozgott.

Az apró barlang, amit magáénak mondhatott eddig rideg, kietlen

helynek tűnt, sokkal inkább cella, semmint otthon volt számára. Ma
este viszont ziháló lélegzeteket, sűrű, egzotikus fahéjillat töltötték be.

Némán elraktározott az emlékeibe mindent.
Jian hamarosan elmegy, akkor megint magára marad.
Muszáj, hogy legyen számára valami a sivár pillanatokban.
A férfi újra az ajkához vándorolt, ujjait a csípőjébe mélyesztette,

testük tökéletes harmóniában mozgott. Fojtott nyögést hallatott,
vastag farka mélyre hatolt, ujjait a lány csiklójára szorította.

Muriel teste megfeszült az elviselhetetlen feszültségtől, aztán egy

lélegzetelállító pillanatig az orgazmus előtt lebegett, és olyan erővel
zuhant alá, még a teste is beleremegett.

Ugyanakkor Jian mágia szinte kirobbant körülöttük aranyló

fénnyel és vad érzéki gyönyörrel.

Lenyűgöző, gondolta mély sóhajjal, mikor Jian gyengéd csókot

lehelt az ajkára.

Nem csoda, hogy a nők a szexdémonok függőivé válnak…

Jian vonakodva kihúzódott Muriel meleg testéből, legördült róla, és
kinyújtózott.

Szentséges!
Évszázadokon

át

leggyönyörűbb,

legtehetségesebb,

legtapasztaltabb nőkkel enyhítette vágyát, megesküdött rá, már
semmi nem lepheti meg.

Ám nem készült fel a törékeny angyal iránti reakciójára.
Persze, nem panaszkodhat a még mindig benne tomboló

döbbenetes gyönyörre. Sem az ámulatra, mely szerint ez nem csupán
egy újabb szexszel töltött éjszaka.

A lány teljesen megsemmisítette merev magatartását, elködösítette

az elméjét, még arról is megfeledkezett, hogy nem olyan régen
megsérült.

Elfintorodott, finoman kisimította selymes tincseit nedves

homlokából.

Inkubusz, az ég szerelmére.
A tény, hogy ennyire kiszolgáltatottá vált saját szexuális

szükségletének csak azt bizonyítja, mennyire megbűvölte a nőies
csábítás.

– Jól vagy? – Hosszú életében most először kellett ezt a kérdést

feltennie.

Muriel elmosolyodott, bár a férfi tekintetét nem kerülte el

indigókék szemén átsuhanó óvatossága.

– Dicséretre vársz, inkubusz?
– Nem. – Ujjával végigsimított az arcán, elidőzött az álla alatt

lüktető pulzusnál. – Látom, ha egy nő teljesen kielégült – biztosította

önelégülten, ahogy végignézett kipirult arcán, hallotta zakatoló
szívét, és figyelte az egyre gyorsabban halványuló sebeket
elefántcsontszínű bőrén. – De aggódom, hogy talán túl durva voltam.

Muriel még inkább elpirult. Zavarában, vagy a várakozástól?
Talán a kettő kombinációja okozta.
– Mondtam, hogy meggyógyultam – lehelte.
Jian finoman végigsimított a halványuló sebeken, gyomra

elszorult, élénken látta maga előtt, ahogyan a kemény kőpadlóra
zuhan, vér csöpög fehér szárnyára.

Volt egy olyan érzése, még jó néhány évtizedig üldözni fogja ez a

kép.

– Tudom, de halálra rémisztettél – ismerte be rekedten. – Azt

hittem, meg fogsz halni.

Valami átsuhant a finom vonásokon.
– Maradtál, hogy megments.
Jian a homlokát ráncolta. Miért hangzik meglepettnek?
– Talán arra számítottál, hogy magadra hagylak sebesülten?
– Az uralkodót jöttél megtalálni – mutatott rá. – Most pedig eltűnt.
– Meg fogom találni – dünnyögte Jian elkalandozva, keze

lesiklott, megmarkolta puha keblét. – Semmi más nem fontosabb,
mint hogy meggyógyítsalak.

Rózsás mellbimbója megkeményedett, elöntötte testét a kéj. Ám

Jian érezte, hogy az arcára kiülő döbbenetnek semmi köze az
izgalmához.

– Jian.
– Lenyűgöző, nem igaz? – kérdezte szárazon. Meglehetősen

ironikusnak találta, hogy egy hozzá hasonló démon egy angyal
karjában adja meg magát a végzetnek. – Hogyan igéztél meg ilyen
könnyedén?

– Nekem nincs varázserőm – pislogott Muriel újra meg újra.
– Hazugság. – Jian lehajtotta a fejét, finom csókot lehelt az ajkára,

ízlelgette csábító ajkát. – Teljesen megbűvöltél.

Muriel nyughatatlanul fészkelődött alatta, de nem próbált

elhúzódni.

– Kétségtelenül minden éjszaka megbűvöl téged egy nő –

dünnyögte.

– Soha. – Komoly pillantást vetett rá. Nem akarta, hogy a lány

összekeverje a dolgokat. Ez túl fontos. – Csak te.

– Nem lehetsz benne biztos – nyalta meg Muriel kiszáradt ajkát.
– Abban egészen biztos vagyok, hogy nekem… – Élesen

felnevetett, félbehagyta a mondatot.

– Mit? – kérdezte a lány.
– Dühösnek kellene lennem. Rémültnek – felelte őszintén. –

Elborzadva a másik irányba rohanni.

Muriel egy pillanat alatt elbűvölőből láthatóan bosszússá vált a

válasz hallatán.

– Szép.
Jian végigsimított ujjával a mellbimbóján. Nem igazán csak

ingerelte.

Inkubuszként titkon arról fantáziált, milyen lenne társra találni.

Megtalálni lelke másik felét, aki majd kielégíti a szükségleteit.
Ugyanakkor a puszta gondolattól elborzadt, hogy egyetlen nőhöz
legyen kötve az örökkévalóságig.

Bizonyára olyan érzés lenne, mintha megfulladna, nem?
Ám ő csak… felélénkült.
Szinte megrészegítette az ereit finom nektárként betöltő érzés.
És a tény, hogy a nő angyal, csak még tovább erősítette

önelégültségét.

Ki gondolta volna, hogy a sors ily bőkezűen egy ennyire tökéletes

társat szán neki?

– Most már csak arra tudok gondolni, milyen gyorsan vihetnélek

haza – ismerte be rekedt hangon.

Az orchideák édes illata betöltötte a szobát, csak meggyőzte, a

lánynak se lenne ellenére, ha elvinné magához.

Természetesen, nem fogja elismerni a vágyát.

Már rájött, hogy az angyal fél bármilyen gyengeséget is

megmutatni.

– Az lehetetlen – lehelte, kezét a mellkasára szorította.
Jian a sápadt arcot nézte, ami örökre a szívébe vésődött.
– Miért?
– Talán listát készítsek neked? – ráncolta a homlokát Muriel,

mintha nem értené a kérdést.

Jian keze a csábításról a fáklya fényében fehéren ragyogó tollak

felé siklott.

– Csak a top hármat nevezd meg nekem. – Megrándult az ajka,

mikor a lány megborzongott, mert rátalált arra az érzékeny pontra a
szárnya tetején.

– Angyal vagyok – préselte ki magából fojtott hangon a lány,

elefántcsontszínű arca lángba borult.

– Sznob vagy talán? – Végigsimított szárnya elegáns ívén. Ki

gondolta volna, hogy egy inkubusz képes lenne lángba borulni a
tollak puszta érintésétől? – Szerinted az angyalok túl jók egy
egyszerű démonhoz?

Muriel zihált, ajka elnyílt a tehetetlen vágytól.
Tompán, sajgón lüktetett Jian merevedése, szemmel láthatóan

sosem csillapítható éhséget érez a lány iránt.

– Nyilvánvalóan nem.
– Á! – Combját a lány lába közé fúrta, farka megrándult, mikor

megérezte, hogy meleg puncija nedves lett. – Akkor csak az taszít,
hogy egy inkubuszt válassz párodul?

– Párnak? – tört elő egy elgyötört hang Murielből.
Jian megduzzadt csiklójához dörgölte a combját, tekintetét kipirult

arcára szegezte.

Egek, olyan gyönyörű!
– Halljam a másodikat – mondta.
– Én vagyok a várbörtön Úrnője – mélyesztette bele a körmét a

mellkasába, alig tudta kinyögni a szavakat.

– Igen, egy meglehetősen veszélyes akadály – ismerte el Jian

vonakodva. Elhúzta a száját. – Ehhez a helyhez vagy kötve?

– Fizikailag nem – felelte Muriel lehunyt szemmel. – De ez a

kötelességem.

A férfi elégedetlen hangot hallatott. Hallotta, mikor az uralkodó

azt állította, az őt ide beengedő hatalmasságoktól engedélyt kapott
ennek a finom nőnek az elpusztítására.

Ha rájön, kik azok és hogyan kaparinthatná őket a keze közé, apró

cafatokra szaggatja majd őket. Ahogyan áruló vezetőjével is ezt teszi
majd.

– Kötelesség, amit olyanok ruháztak rád, akik hajlandóak

lennének feláldozni – morogta.

Muriel összerezzent, mintha megütötte volna.
– Ezt nem tudhatjuk biztosan. Beismerted, hogy nem bízol az

uralkodódban – jegyezte meg. – Lehet, hogy hazudott.

Jian a homlokát ráncolta, érezte, hogy a lehetséges árulás

mélyebben megsebezte a lányt, mint a mellkasán áthaladó golyó.

Miért? Amennyire ő tudta, az Őrzőt véletlenszerűen sorsolják ki,

százévente váltogatják a démonokat és angyalokat ezzel biztosítva,
hogy egyik faj sem szerez túl nagy hatalmat az erős purgatórium
felett.

Akkor miért érez ilyen mély szomorúságot a finom szálakon át,

amik máris összekötik őket?

Jian a törékeny vonásokra kiülő rideg tekintetet tanulmányozta,

vonakodva elfogadta, ezúttal nem kényszerítheti ki belőle a választ.

Helyette az otthonába való utazás elleni okokra terelte ismét a

témát.

– Halljam a hármas számút – kérte.
Muriel szeme résnyire szűkült, hála istennek a leplezetlen

féltékenység elűzte a szeméből a szívszaggató elveszettséget.

– Nem leszek egyetlen férfi háremének sem tagja.
Jian lassan elmosolyodott, örömét lelte a levegőt betöltő

bosszúságtól, melynek illata a megperzselt orchideákra hasonlított.

Ez az ő gyönyörű angyala.
Büszke. Erős. Még a legarrogánsabb inkubusszal is szembeszáll.
Végigsimított a hófehér tollakon, combját az egyre nedvesebb

bejárathoz szorította.

– Még egy egytagúé sem?
– Egytagú? – Muriel habozva megrázta a fejét. – Azt hittem, az

inkubik sosem hálnak ugyanazzal a nővel.

– De megteszik, miután párosodtak.
– Nem hiszem, hogy komolyan beszélsz.
– Még sosem voltam komolyabb. – Ilyen fontos dologgal nem

tréfálna, még akkor sem, ha élvezte a megvillanó féltékenységet az
indigókék szempárban. – Soha.

– Ez őrület – dünnyögte Muriel.
– Igen, az. – Lehajtotta a fejét, apró csókokkal borította az arcát

egészen a szája sarkáig. – De túlságosan késő józan észért
fohászkodni.

– Jian…
Szavai elhaltak, mikor Jian fölé gördült, elmélyítette a csókot,

ösztönösen széttárta a lábát.

– Édes angyalom – nyögte rekedten a férfi, nyelve hegyével

végigsimított ajkának vonalán.

Felnyögött.
Olyan az íze, akár a napfény és a meleg orchideák.
Mámorító kombináció, farka szinte fájdalmasan megfeszült.
Tenyerébe fogta Muriel arcát, sürgető hévvel csókolta.
Nem érdekelte, hogy épp az imént élte át élete egyik

legcsodálatosabb orgazmusát.

Sem az, hogy ő lesz az első nő, akivel nem csak egyszer hál.
Ahogy az egyre erősödő bizonyosság sem, miszerint ez a nő a

párja.

Az egész a forróságról, a vágyról és a nyers kéjben összefonódott,

izzadt testekről szólt.

Vadul ostromolta az ajkát, farka hegyét a bejáratához illesztette,

aztán egyetlen lökéssel mélyre hatolt, inkubusz mágiája aranylón
kavargott körülöttük.

~~~

Jó néhány óra eltelt, mire Jian vonakodva egy utolsó, hosszú csókot
nyomott Muriel duzzadt ajkára.

Nem félt az újbóli szeretkezés következményeitől.
Oké, már nem is tudta számon tartani, hányszor tette magáévá

édes, készséges testét. De nem is számít, ha elérte a mágikus nyolcas
számot, ami örökké összeköti majd őket. Már elfogadta, hogy ez a
törékeny angyal azért született, hogy az ő párja legyen.

– Akármennyire is szeretném az örökkévalóságot a karjaidban

eltölteni, nem feledkezhetek meg arról, miért jöttem – mondta
rekedten, vonakodva legördült az ágyról, aztán felöltözött.

Muriel álomittas, elégedett arckifejezésének helyét azonnal

óvatosság vette át, lekúszott az ágyról, és a távolabbi sarokba
elhelyezett faláda felé indult.

Jian egy pillanatra láthatta feszes fenekét, aztán szárnya eltakarta

előle a csodás kilátást. Muriel a ládából egy egyszerű vászonruhát
húzott elő, áthúzta a fején elfedve előle karcsú vonalait, aztán
elrendezgette a háta mögött, hogy ne okozzon gondot a szárnyának.

Jian élesen beszívta a levegőt. Mióta ilyen szexi, ha egy nő

felöltözik?

Általában csak az érdekelte, hogy levetkőztesse őket.
Farka megint mereven sajgott, figyelte, ahogyan a lány óvatosan

méregetve őt felé fordult.

– Meg akarod találni az uralkodót?
– A végén. – Ujjaival beletúrt rövid hajába, már előre tudta, hogy

a lány nem fog örülni a következőnek. – Először is meg kell
néznünk, mint rejteget az alsóbb tömlöcökben.

Igaza volt.
Muriel vonásai azonnal megfeszültek, de lehetetlen volt leolvasni,

miért.

– Mit fogsz szerinted találni?
Nos, ez jó kérdés, nem igaz?
Mikor Vipera felbérelte azt a parancsot kapta, találja meg az

uralkodó rejtekhelyét.

Saját célja ennél sokkal személyesebb.
Különösen most.
A gazember megfizet, amiért rálőtt az angyalára.
– Valamit, ami majd bizonyítja, hogy az uralkodó elárulta a népét

– felelte végül.

Muriel összevonta a szemöldökét.
– A trónt akarod?
– Nem magamnak – felelte habozás nélkül. Az ő feladata, hogy

helyreállítsa a Xanthe-ház korábbi fényét. Egy sokkal alkalmasabb
személyre hagyja a kormányzást. – De egy becsületes inkubusz
kívánok uralkodómnak.

– Akkor miért nem követeled a jelenlegi lemondását?
– Mert nincs meg a szükséges bizonyíték. – Felvette a földre

hullott obszidián tőrt. – Még nincs.

Muriel megérintette az ezüstös golyónyomokat, melyek még

mindig látszottak a bőrén.

– Fontos, hogy legyen bizonyítékod?
– Ha el akarjuk kerülni a háborút – ismerte be. A nagyapjától

megtanulta,  nem  egyszerű  a  Marakel-házat  eltávolítani  a  trónról.
Bizonyíték  utáni  égető  vágya  nem  vakította  el  a  társában  lüktető
félelemmel  szemben.  –  Miért  akarsz  távol  tartani  az  alsóbb
tömlöcöktől?

– Megtiltották, hogy belépjek oda – harapott az ajkába.
Jian elé lépett, gyengéden a füle mögé tűrt egy tincset.
– Nem te vagy itt a főnök?

– Igen, de ez nem jelenti, hogy ne kéne engedelmeskednem… –

bólintott habozva.

– Kinek? – kérdezte, mikor hirtelen elhallgatott.
– Azoknak, akik ideküldtek.
Akik ideküldték?
Miért fogalmaz ilyen rejtélyesen? Valami folyik a várbörtönben?
– Muriel.
A lány hirtelen elfordult tőle, szárnyát széttárva távolságot

teremtett kettejük közt.

– Meg fognak büntetni.
Jian nyugodtan megkerülte a tollakból emelt falat, újra elé állt.

Imádnivaló angyalának meg kell tanulnia, hogy őt nem zárhatja ki.

Akkor főleg, mikor nyilvánvalóan szüksége van rá.
– Hogy érted?
Muriel lesütötte a pillantását, finoman remegett egész testében.
– Mikor Canaan megszökött, a mélybe vetettek.
Jian összerezzent. Örült, mikor megtudta, hogy inkubusz társának

sikerült megszöknie a várbörtönből, és visszaszerezte az uralmat a
háza felett. Most már szörnyen bánta a gyötrelmet, amit Murielnek el
kellett viselnie.

– Sajnálom.
– Csak most jutottam ki – emelte fel Muriel a fejét, arckifejezése

komor. – Nem megyek vissza.

Muriel megborzongott, mikor Jian finoman végigsimított a vállán,
végig a karján, mintha érintésével elfeledtethetné a húsát égető
lángokat.

Nem tévedett.
Finom cirógatása segített a tüzes fájdalom emlékét helyettesíteni

az aranyló gyönyörrel.

Nem mágia ez.
Csak egy nő reakciója egy férfi gyengéd simogatására…
– Nem bírom a gondolatát sem, hogy bántanak – morogta, hangja

durva a haragtól.

– Elbuktam a kötelességem – vont vállat Muriel.
– Ki iránt van kötelességed? – ugrott azonnal a szavaira Jian

résnyire szűkült szemmel.

– Már mondtam – dünnyögte. – Akik ide küldtek.
– Igazából, elég óvatos voltál, nehogy megnevezd azokat, akiknek

hűséggel tartozol – mutatott rá.

Muriel megrázta a fejét, félelem cikázott végig a gerincén.
Ez az inkubusz olyan nemes.
Rémisztően.
Nem csak hajlandó belépni a purgatóriumba azért, hogy segítsen a

népének, vele maradt és megmentette, mikor annyival könnyebb lett
volna magára hagyni.

Ám nem tudhatta, kivel kerül szembe, ha tovább kutatja az

igazságot.

– Ne tedd ezt, Jian.

A férfi megint végigsimított a karján, fel a vállán, aztán igen

meghitt mozdulattal cirógatta meg szárnya felső részét.

– Miért?
– Veszélyes.
Körülfonta a lányt az inkubi forróság. Nem csábítani akart,

megnyugtatni.

– Ki küldött ide?
Muriel felsóhajtott. Makacs bolond.
Meg fogja magát öletni.
– A Konklávé – felelte végül vonakodva.
Jian szeme elkerekedett a döbbenettől.
– Az angyalok uralják a várbörtönt?
– Igen.
– Mégis mióta?
– Nem tudom biztosan – nyalta meg Muriel kiszáradt ajkát, bele

se mert gondolni mit művelnének Jiannal, ha elkapnák. – Legalább
az elmúlt ötszáz évben.

A levegőt betöltötte a démoni mágia, az érzéki forróságtól Muriel

szinte térdre rogyott.

Jó… ég.
Ehhez sosem fog hozzászokni.
– Az uralkodó bizonyára tudta – vicsorogta Jian, láthatóan nem is

volt tudatában, Murielt szinte fojtogatja az ereje. – Miért hagyná,
hogy ekkora hatalomhoz jussanak?

Muriel élesen beszívta a levegőt, uralkodott a késztetésen, hogy

letépje a férfi ruháját, és tetőtől talpig végignyalja. Hogyan kellene
koncentrálnia, mikor szinte megőrjíti az izgalom?

– Tényleg nem tudom – préselte ki fojtott hangon.
Jian elfordult, a szoba közepe felé indult, könnyed eleganciája egy

inkubusz szexuális ragadozó lépteire emlékeztette a lányt,
ugyanakkor a halálos harcost is látta.

– Bizonyára ígértek neki valamit – dünnyögte Jian, hála istennek,

megfékezte az erejét. – Hatalom, fegyverek… valami módot a trón
megtartására.

Muriel zakatoló szívére szorította a kezét, igyekezett kitisztítani a

szex okozta kábulatot az elméjéből.

– Bizonyára számtalan dolgot ígértek neki – értett egyet, ajka

keserű mosolyra húzódott. – De ostoba lenne hinni nekik.

Jian felé fordult.
– Szerinted kihasználják?
– Természetesen – fintorodott el a lány. Ő is megtisztelve érezte

magát, mikor az angyalok vezetői magához hívatták. Most már rájött,
csak  hagyta  magát  elvakítani.  Nem  csak  az  erejüktől,  félelmetes
szépségüktől  is.  –  A  Konklávé  megszállottan  szeretné
megkaparintani  a  világuralmat.  Az  első  lépés,  ha  megszerzik  az
obszidián trónt.

– Az idióta – morogta Jian, aranyszín szeme ragyogott a dühtől. –

A bábjuk lett, még csak észre sem veszi.

– Nem ő az egyetlen – fintorgott Muriel.
Jiannak láthatóan nagy erőfeszítésbe telt uralni a frusztrációját,

tenyerébe fogta az arcát.

– Miért küldtek ide?
A lány elöntötte az ősi harag.
– Azt mondták azért, mert visszautasítottam a családom által

nekem szánt társat.

A férfi keze erősebben szorította az arcát, a levegő veszélyesen

szikrázott.

– Társat? – csikorogta. – Egy másik férfi a magáénak akart?
Ha bármelyik másik férfi akarta volna kikiáltani a magáénak,

akkor fájdalmasan a tudomására hozza, nem egy birtokolható tárgy.
Senki számára.

Jiannal azonban olyan… tökéletesnek tűnt.

– Nyilvánvalóan járt sikerrel – nyugtatta. – Inkább a Pokol, mint

egy örökkévalóság egy angyal mellett, aki csak a tenyészkancát látja
bennem.

Jian végigsimított az állán, hüvelykjével szórakozottan simogatta

az alsó állát.

– Szóval azért bűnhődsz, mert nem voltál engedelmes lány.
Muriel ösztönösen közelebb lépett megnyugtató melegéhez, a

kellemetlen emlékektől hűvös érzés rohanta meg.

– Ezt feltételeztem.
– És most?
Muriel megborzongott. Olyan sok évig csak tette a kötelességét,

azt mondogatta magának, végül visszaengedik a családjához, ez az
egész pedig távoli rémálom lesz csupán.

Csakhogy most valóban elgondolkodott azon, miért is

ragaszkodott a Konklávé annyira ahhoz, hogy megbüntessék a
kiválasztott társ elutasításáért.

– A családom nem kimondottan erős, de felszólaltak a Konklávé

ellen,  hogy  növeljék  a  hatalmukat  –  felelte  lassan.  –  Kezdem
gyanítani,  hogy  velem  leckéztették  meg  a  többi  családot,  akik
lázadtak  ellenük.  Senki  sem  akarja,  hogy  megfosszák  őket  a
gyermeküktől.

Jian figyelmeztetés nélkül lehajolt, csókja döbbenetes forrósággal

perzselte.

Muriel pislogott, megragadta a felkarját, nehogy elveszítse az

egyensúlyát.

Szóval ilyen, ha villám csap beléd, gondolta.
– Nem leszel többé a gyalogjuk – ígérte, eltöprengve fürkészte.
Muriel ujjait a felkarjába vájta, szeretett volna értelmet rázni a

makacs férfiba.

– Nem változtathatsz az angyali politikán.
– Nem, de elvehetlek tőlük.

Muriel habozott. Egy dolog fantáziálni a jövőről a jóképű, őrjítően

szexi inkubusszal. Pokolba, melyik nő ne álmodna arról, hogy Jian a
társa?

– A családom…
– Hagyta, hogy áldozati bárány legyél – szakította félbe Jian,

hangja telve undorral. – Nem érdemelnek meg.

Ezzel Muriel sem szállhatott vitába.
Lehet, hogy nem tudta pontosan mivel fenyegette meg a családját

a Konklávé, de akármi is volt, nyilván megérte feláldozni a lányukat
érte.

– Te igen? – Ugratni próbálta, nem akart a családjára gondolni,

akik hátat fordítottak neki.

– Talán nem. – Puha, lassú csókot nyomott az ajkára. Néma

ígérete az odaadásnak. – De szándékomban áll minden napom annak
szentelni, hogy a társamnak nevezhesselek.

Muriel megremegett, mikor a férfi szemébe nézett úgy érezte, ő a

legfontosabb ember a világon.

– Nagyon jó vagy ebben – lehelte.
– Légy az enyém. – Egy újabb hosszú, ráérős csók.
Hogyan is állhatna ellen?
Ha nem száműzték volna az angyalok, ha nem hagyják

megrohadni ezen a helyen, akkor is követné Jiant a világ végére is.

Ő a párja.
Nem számít, hogy inkubusz. Sem az, hogy a családja soha, soha

nem fogadná el a kapcsolatukat.

Ez az a férfi, aki után szíve kutatott már az idők kezdete óta.
– Anyám figyelmeztetett, hogy ha nem viselkedem, jönnek a

démonok, és elrabolnak – dünnyögte, végigsimított a kemény
mellkason.

– Igaz – harapdálta Jian az alsó ajkát. – De nem mókásabb

rossznak lenni?

Nem csak mókás, mámorító, ismerte be a lány, mikor a férfi

megcirógatta érzékeny szárnyát.

De akkor sem bolondult meg, nem hitte, hogy csak úgy

kitáncolhatnak a várbörtönből.

Különösen, ha Jian eltökélten át akarja kutatni a tömlöcöket.
– Az attól függ, kijutunk-e innen élve – ráncolta az orrát.
– Nem hagyom, hogy bármi történjen veled, édesem –

keményedett meg a tekintete. Egy utolsó csókot nyomott az ajkára,
aztán elhátrált. – Készen állsz?

Készen áll?
Nagy erőfeszítéssel felszegte az állát, aztán az ajtóhoz lépett.
Hagyta, hogy élete egyik napról a másikig sodródjon, mert nem

mert szembeszegülni azokkal, akik ide juttatták őt.

Nem fog egy újabb pillanatot elpazarolni.
– Erre – dünnyögte, levezette Jiant a szűk lépcsőn az alagútba,

mely az alsóbb tömlöcökig vitt át a várbörtönön.

Csendben mozogtak, mindketten a környezetükre koncentráltak.
A levegőt megülte a kén szaga. A foglyok sikolya. Az ítélet súlyos

érzése.

Muriel számára mindez ismerős, bár különös vibrálást érzett,

amitől remegett a szárnya.

Számolta a cellákat, amik mellett elhaladtak, hirtelen

megborzongott.

Nem a foglyok iránti együttérzés miatt. Ők a legförtelmesebbek a

várbörtönben.

Gyilkosok. Erőszaktevők. Árulók.
Rossz előérzet miatt suhant át rajta a jeges érzés.
– Úgy érzem… – Szavai elhaltak, mikor erejével rátalált

nyugtalansága forrására.

Jian azonnal mellette termett, megragadta a kezét, próbált vigaszt

nyújtani.

– Mi a baj?
– Valaki belépett a várbörtönbe – felelte, a félelem vírusként

terjedt szét a testében.

Jian sürgette, hogy haladjanak tovább az alagútban, arcára
közömbösséget erőltetet, mikor érezte a lányban lüktető rémületet.

Muriel a pánik határán egyensúlyoz.
Nem meglepő tekintve, min kellett keresztülmennie az elmúlt

órákban.

Muszáj rávennie, hogy koncentráljon, ha fel akarják deríteni a

tömlöcöket, aztán megszökni a várbörtönből.

– Rád találnak? – kérdezte, megkönnyebbült, hogy Murielnek

sikerült nagy levegőt vennie, aztán átvennie a vezetést. Végigsiettek
az alagútban.

Az ő gyönyörű, bátor angyala.
– Nem, a várbörtön varázsereje egyelőre megvéd – felelte halkan,

hogy ne visszhangozzon a hangja az alagutakban. – De végül ránk
találnak majd.

– Addigra már rég messze járunk – biztosította Jian, némán

imádkozott, hogy képes legyen megtartani az ígéretét.

– Remélem is – dünnyögte Muriel, a hátához szorította a szárnyát,

átpréselte magát egy szűk járaton, ami újabb lépcsőhöz vezetett. –
Nagyon, nagyon nem szeretnék visszamenni a mélybe.

– Soha – esküdött Jian, összerezzent, mikor a foglyok sikolyai

visszhangoztak az alagútban. – Mindig ilyen hangosak?

– Veled ellentétben, ők nem látnak át az illúziókon – dünnyögte. –

Mindegyikük azt hiszi, a cellájában a legnagyobb félelme van.

– Veszélyes nő vagy, édes angyal – rázta meg a fejét Jian.
Muriel átpillantott a válla felett, egyik szárnyát leengedte, így a

férfi nem mulasztotta el figyelmeztető pillantását.

– Sose feledkezz meg erről.
Jian kuncogott. Semmi sem szexisebb egy erősebb nőnél, aki nem

fél kimondani a véleményét.

– Higgy nekem, nem fogom – morogta elismerőn, aztán a kurta

figyelemelterelés szertefoszlott, mikor hirtelen megtorpantak egy
sötétségbe borult barlangban.

Egy pillanatig nyugtalanítóan vaknak érezte magát, aztán Muriel

halk szavakat suttogott, ezüstös fénnyel felragyogott.

Máskor lenyűgözte volna a halványan ragyogó, elefántcsont

szépség.

Ezért imádták az angyalokat évszázadokon át.
Sajnos, nem gyönyörködhet a látványban. Most nem.
Helyette a hatalmas, végtelennek tűnő barlangot fürkészte.
– Voltál valaha idelenn? – kérdezte, tekintetét végigfuttatta az éles

cseppköveken, melyek miatt lehetetlen volt pár lépésnél tovább látni.

– Nem – borzongott meg Muriel.
– Nincs illúzió? – kérdezte.
– Legalábbis általam készített nincs.
– Fenébe! – Jian óvatos lépést tett előre, a kőalakzatokat

fürkészte. – Érzek…

– Mit? – lépett mellé a lány.
Jian bosszúsan megrázta a fejét.
– Semmit – dünnyögte. – Semmit nem érzek.
Muriel az orrát ráncolta, hagyta, hogy ezüstös ragyogása még

messzebb hatoljon a sötétségben.

– Szóval, mit rejteget az uralkodó?
Pontosan ezt akarta Jian megtudni.
Nem is törődött a barlang levegőjét betöltő ürességgel, folytatta a

cseppkövek átkutatását. Fenébe. Lennie kell itt valaminek.

Vagy egy negyed órába telt, mire belebotlott a kemény kőpadlóba

vájt árkokba.

– Muriel – szólította halkan.

Az angyal odasietett hozzá, fénye felfedte, amit Jian már

gyanított.

Három emberi alakot takartak le fehér lepellel.
– Ó – pillantott Muriel aggodalmasan a férfira. – Olyanok, mint a

múmiák.

Jian leguggolt, lerángatta a vastag anyagot, felfedve alatta a férfit.
– Nem múmiák – dünnyögte, tovább rángatva a leplet.
Muriel meglepett hangot hallatott.
– Egy inkubusz. – Előre hajolt, összevonta szemöldökét a férfi

sápadt arca láttán, olyan bordó haja volt, ami szinte vérvörösnek
hatott ezüstös fényében. – Halott?

– Nem, de erősen beborítja a nefilim mágia – felelte Jian, alig

fogta fel, mit lát.

Muriel a többi, egymás mellé fektetett testre mutatott.
– Mi a helyzet a másik kettővel?
Jian a sekély sírokhoz lépett, egyre dühösebben szaggatta le az

agyagot az inkubikról.

– Őrzők – morogta, ujjai remegtek a vágytól, hogy megfojtsa az

uralkodót…

Egy nap megfizet a gazember.
Hamarosan.
– Felismered őket? – kérdezte Muriel.
Jian tekintete az őrzők karján lévő tetoválásokra siklott.
– Személyesen nem, de gyanítom, kik lehetnek
– Az Akana-ház mestere és a két testőre – felelte, alig hitte el,

amit mond.

Évszázadokon át azt mondták nekik, az Akana-ház kihalt. Senki

nem kérdőjelezte meg az uralkodót, mikor bejelentette, hogy
elpusztították az utolsó Mestert.

Nehezen fogta fel, hogy szegény ördögöt itt tartották fogva ebben

a barlangban… minek?

Túsz?
Áldozat?

Semmi értelme.
– Egy Mester? – Muriel ösztönösek elhátrált. – Miért rejtették

volna el őket ebben a barlangban?

– Szándékomban áll kideríteni – vicsorogta Jian, előhúzta a

telefonját, képet akart készíteni az eszméletlen inkubiról. – De nem
itt.

Muriel zavartan ráncolta a homlokát.
– Mit művelsz?
– Bizonyítékot küldök az uralkodó árulásáról – dünnyögte,

remélte, hogy el tudja küldeni a képeket Takának. A testőre tudni
fogja, hogy el kell juttatnia azokat a Házakhoz.

– Nem hiszem, hogy… – Muriel a telefon felé intett. – Hogy ez a

technológia itt működik.

Jian elmormogott egy káromkodást. Igaza van. A képernyő üres

maradt.

– Akkor meg kell próbálnom kivinni őket innen – jutott

elhatározásra, lassan felállt, a mellette álló nőre nézett. – De addig
nem, míg nem tudom, hogy biztonságban vagy. Vissza kell mennünk
a bejárathoz.

Muriel az ajkába harapott, elsápadva nézte az eszméletetlen

inkubit.

– Megpróbálhatom elrejteni őket egy illúzióval, míg vissza tudsz

értük jönni.

– Elrejti őket az angyalok elől is?
– Az illúzió a természetes adottságom – bólintott lassan Muriel. –

Létrehozhatok egy olyan illúziót, amin csak én látok át – pillantott a
férfira gúnyosan. – No meg te.

Jian a homlokát ráncolta, a kötelék nélkül is érzékelte, hogy

valami bántja.

– Aggódsz – jegyezte meg, végigsimított a lány jéghideg arcán. –

Miért?

Muriel habozott, mintha bolond és hasztalan módon le akarná

tagadni aggodalmát. Aztán elfintorodva a barlang bejárata felé

fordult. – Ha varázsolok, az felkelti a Konklávé figyelmét. Gyorsnak
kell lennünk.

Jian sem akarta jobban felfedni a helyzetüket a közeledő

angyaloknak, mint Muriel, lehajolt és a karjába vette a legközelebbi
inkubuszt, a mellkasához szorítva felállt vele. Ez után nagy gonddal
a barlang túlsó végében lévő óriási cseppkő mögé dugta.

Gyorsan mellé helyezte a második Őrzőt és a Mestert is.
– Készen állok – dünnyögte.

Muriel  a  ruhájába  törölte  izzadt  tenyerét,  próbált  ügyet  sem  vetni  a
bőrét  bizsergető  mágiáról.  Az  angyalok  közeledtek,  erejük  szinte
kézzel  fogható  a  levegőben,  ám  szilárd  eltökéltséggel  koncentrált  a
három eszméletlen inkubuszra, akiket Jian a cseppkő mellé helyezett.

Minél hamarabb végez, annál gyorsabban mehetnek el.
Legalábbis, remélte, hogy távozhatnak.
Ha a Konklávé elkapja őket…
Nem. Kinyújtotta a kezét, szabadjára engedte a varázserejét. Nem

is fog belegondolni abba a lehetőségbe, miféle szörnyűséges módon
kínoznák meg őket.

Nem, mert muszáj koncentrálnia.
Illúziórétegekbe burkolta a férfiakat, míg már biztos lehetett

benne, mindenki csupán egy kupac hatalmas sziklát lát majd, amik a
többi közé olvadnak.

– Ez majd elrejti őket – dünnyögte.
Jian bólintott, megdörzsölte feszült tarkóját, mintha ő is érezné a

közelgő veszélyt.

– Feltételezem, nincs titkos kijáratod erről a helyről.
Muriel megrázta a fejét, most először azt kívánta, bár ne lenne

ennyire hatékony.

– Miután a barátod megszökött gondoskodtam róla, hogy ne

legyenek véletlenszerű kapuk.

– A fenébe!
– Egy átjáró vezet az uralkodó erődjébe, a másik a hazámba.

Ennyi – felelte.

– Akkor az erődbe megyünk – ragadta meg Jian a kezét.

Könnyedén megérezte a lány félelmét, erősebben fogta, közben a

barlang bejárata felé kocogtak.

Együtt felmásztak az alsóbb tömlöcökből, Muriel mutatta az utat,

mikor  kereszteződéshez  értek.  A  rabok  kegyelemért  üvöltöttek
körülöttük,  a  lány  bizalmát  kiérdemelt  szolgálók  sietve  igyekeztek
elvégezni  a dolgukat,  de legalább az angyalokat  sikerült elkerülni a
várbörtön szívén át haladva.

Muriel éppen belépett az átjáró alatti barlangba, mikor hirtelen

úgy érezte, valaki kitépett belőle egy szervet.

Döbbenten megállt, várt, hátha valami halálos varázslat találta el.
Nem úgy érezte, mintha haldokolna.
Egyszerűen csak… üresnek érezte magát.
Ó!
– Várj! – zihálta, igyekezett megőrizni az egyensúlyát, ahogy teste

alkalmazkodott a hirtelen változáshoz.

Jian megpördült, aggodalmasan fürkészte.
– Mi az? Megsebesültél?
– Elvették az erőm – nyalta meg Muriel kiszáradt ajkát.
– Már nem te vagy a várbörtön Úrnője? – ráncolta Jian a

homlokát.

Jó ég.
Olyan rég volt már utoljára egyszerű angyal átok nélkül, el is

felejtette, milyen súllyal nehezedett rá az Őrző szerepe.

Szabadnak érezte magát.
Könnyűnek, akár a levegő.
Természetesen, így már nem tudta sehogy sem irányítani ezt a

dimenziót, bizonyára ezért is fosztotta meg a Konklávé az erejétől.

– Nem.
– Fájdalmaid vannak? – simogatta Jian szárnyának felső ívét.
– Igazából… – nevetett fel remegve Muriel. – Csodálatos.
– Milyen messze van még az átjáró? – csókolta meg a homlokát

Jian.

– Felettünk van – mutatott a lány a lépcsőre. – A Konklávé is

közeledik.

Jian a kezébe fogta a tőrét, arca megfeszült a komor eltökéltségtől.
– Milyen közel vannak?
Muriel megborzongott, többé nem érezte a börtönben tartózkodók

életerejét.

– Nem tudom biztosan.
– Mindegy. – Jian megint gyors csókot nyomott a homlokára,

aztán a lépcső felé húzta. – Gyerünk innen – dünnyögte, kettesével
véve a fokokat.

Muriel a közelében maradt, szíve zakatolt, mikor beléptek a

barlangba.

– Ott van – mutatott a néhány lépésnyire ragyogó átjáróra.
Jian bólintott, erősen fogta őt, keresztül futottak a barlangon.
Néhány lépésre az átjárótól azonban zümmögés hangzott fel a

hátuk mögül, Muriel halkan káromkodva a földre teperte.

A fejük felett néhány centire fehéren izzó varázslat repült el, olyan

erővel csapódott a falba, még a barlang is beleremegett.

– Fenébe! – dünnyögte Jian, sietve követte Murielt, behúzódtak

egy közeli szikla mögé. – Mi a fene volt ez?

– Angyaltűz – felelte a lány, a helyiség túlsó végében megbújó

árnyakat fürkészte.

Tompította a ragyogását, így már lehetetlen volt látni a sötét

barlangban merre rejtőzik a Konklávé.

Picsába!
– Hallottam már róla, de még sosem láttam – csikorogta Jian

hitetlenkedve. – Te is képes vagy rá?

– Az én erőm koránt sem olyan hatalmas, mint a Konklávé ereje –

magyarázta ajkát harapdálva Muriel. Próbálta felbecsülni az átjáró és
a köztük lévő távolságot. Elérhetik, még mielőtt a Konklávé
varázslata eltalálja őket? – De van egy kis tüzem.

– Tényleg veszélyes nő vagy – mormogta Jian.

– Vigyázz! – kiáltotta Muriel, mikor újabb hangos zümmögés

hangzott fel.

Mindketten lebuktak a kő mögé, aztán Muriel gondolkodás nélkül

felemelte  a  kezét,  válaszképp  ő  is  tüzelt.  Nem  hazudott,  mikor  azt
mondta,  nincs  a  Konklávéhoz  fogható  ereje,  de  behatóan  ismerte  a
barlangokat,  csalhatatlan  pontossággal  találta  el  a  gyenge  részt  a
mennyezeten.

Pár pillanatig csend volt, aztán egy éles reccsenés visszhangzott a

várbörtönben, a súlyos sziklák lenyűgöző erővel zuhantak alá, maguk
alá temették a barlang túlsó felét.

Fájdalommal vegyes dühödt kiáltás hallatszott az angyaloktól,

akiket beborított az omlás. Nem mintha ez megölhetné őket, de még
egy hatalmas angyalnak is időbe telik ennyi követ elmozdítani.

Muriel meghökkent.
Mit tett?
Egy dolog megszökni Jiannal. Egészen más megtámadni a

Konklávét.

Természetesen, meg akarták ölni, ismerte be, legszívesebben

hisztérikus nevetésben tört volna ki. Bizonyára szabad megvédenie
magát.

– Jól vagy?
Muriel megrázta a fejét, felköhögött a levegőt megülő sűrű portól.
– Nem úgy értettem – dünnyögte halkan a férfi, meleg burokba

vonta az erejével. – Nehéz a saját fajtád ellen fordulni.

Muriel nyugtalanságának egy része enyhült.
Nehéz, de nem volt más választása.
Nem, ha életben akar maradni.
– Jól vagyok – felelte. Valóban így van. A vezetői megtámadása

okozta borzalom már elenyészett, ahogy magába szívta Jian gyengéd
érintését. Ez a férfi mellette áll, meggyógyította, a saját fajtája pedig
csak járulékos veszteségnek tekintette. Többé nem érdemlik meg a
hűségét. Sőt, minden tőle telhetőt megtesz Jian védelme érdekében. –
Ráadásul, igazán nem bántottam őket. Csak lelassítottam.

– Erre van szükségünk – állt fel Jian, körbenézett a barlang

érintetlen részén meggyőződve arról, nem rejtőzik több angyal az
árnyékban. Ezután kilépett a szikla mögül, egyenesen az átjáró felé
indult. – Én megyek át először.

Muriel igyekezett lépést tartani vele, könnyedén megérezte a

feszültségét.

– Mire számítasz? – kérdezte, ekkor értette csak meg igazán, a

várbörtönből való szökésük lehet a veszély igazi kezdete.

– Nem csak az angyalok számítanak rá, hogy ezt az átjárót fogjuk

használni – dünnyögte, nem lassított.

– Jian – ragadta meg Muriel a karját, megállította.
Jian egész teste vibrált a türelmetlenségtől, de készségesen a

tenyerébe fogta az arcát.

– Bízz bennem, Muriel – dünnyögte, hüvelykjével végigsimított

az alsó ajkán. – Esküszöm, megvédelek.

Mintha valaha kételkedne ebben.
Muriel megrázta a fejét, félelmében elszorult a gyomra.
Na, nem magát féltette.
Hanem a férfit, aki mindent kockára tenne érte.
– Tudom. Csak… – Szavai elhaltak, érzelmei túlcsordultak.
– Muriel? – ráncolta Jian a homlokát aggodalmasan.
A lány felnézett karcsú, fájdalmasan szép arcára, aztán

lábujjhegyre állt és kétségbeesetten megcsókolta.

Csak most talált rá a szexi, jóképű, csodálatos férfira.
Nem tudná elviselni az elveszítését.
– Csak ne ölesd meg magad – parancsolt rá rekedten.
Az arany szemekben felvillanó odaadástól elolvadt.
– Nem áll szándékomban meghalni – ígérte. – Főleg, mikor ennyi

minden miatt kell élnem, édes angyalom. – Végigsimított az arcán,
mintha emlékezetébe vésne minden vonást. Aztán lassan elhátrált,
kihúzta magát. – Készen állsz?

Muriel élesen beszívta a levegőt.
– Készen.

~~~

Jian kényszeredetten ellépett a lánytól, nagyon is tudatában volt a z
őt bizalommal követő nőnek.

Egek! Legkevésbé arra vágyik, hogy még nagyobb veszélynek

tegye ki gyönyörű angyalát, de nincs más választásuk.

Nem maradhatnak a várbörtönben.
Úgy nem, hogy a Konklávé nyilvánvalóan meg akarja ölni őket.
Sajnos, egy pillanatra sem kételkedett benne, csöbörből vödörbe

kerülnek.

Átlépett a kapun, érezte a bőrén táncoló varázslatot, a következő

percben már a díszes hálószobában állt.

Egy másodpercbe beletelt, míg alkalmazkodott a világhoz.
A szoba árnyékba borult, de érezte, hogy kora reggel van. Ahogy

azt is, több mint egy nap telt el azóta, hogy itt állt ezen a helyen.

Egy hét, vagy egy hónap, azt nehezére esett megállapítani.
Fenébe!
Előhúzta a telefonját, megkönnyebbülten látta, hogy elég térereje

van, küldött egy gyors üzenetet Takának. Fivérei bizonyára
felkészítették a Xanthe-házat a háborúra.

Szólt testőrének, várjanak még az eltűnése miatti bosszúval.
Visszacsúsztatta farmerjába a telefont, egyik kezébe fogta a tőrét,

a másikkal a szobát elfelező selyem válaszfal felé húzta Murielt.

– Maradj itt – dünnyögte halkan, tekintetét a külső folyósra vezető

ajtóra szegezte.

– Ez az erőd? – súgta Muriel, elkerekedett szemmel nézett végig a

súlyos szőtteseken, a mozaikos padlón.

– Igen, és nem vagyunk egyedül – figyelmeztette
– Újabb Penge? – kérdezte.
– Ezúttal nem. Őrök – felelte, mikor két megtermett testőr lépett a

szobába.

Jian a szoba közepére lépett, így bőven akadt hely számára a

küzdelemhez, az obszidián tőrt tartó kezét a háta mögé rejtette.

Mindkét harcos jóval magasabb volt száznyolcvan centinél,

izmaik hatalmasa, fejüket leborotválták. Felfegyverkeztek mind
pisztolyokkal, min tőrökkel, széles mellkasukra erősítették őket.

A legmagasabb tett két lépést előre, arckifejezése közömbös.
– Xanthe.
Jian jelenléte parancsoló volt. Jobb harcos, mint a legtöbben, de

nem tetszettek neki az esélyek.

Jobban szerette tényleges csata helyett megfélemlíteni az

áldozatait.

– Hol a mesteretek?
Az őr szeme résnyire szűkült.
– Jobb dolga is akad, mint a behatolókkal foglalkozni.
Behatolók. Nem behatoló.
Picsába. A férfi nyilván érezte Muriel jelenlétét annak ellenére,

hogy takarta őt a fal.

Még fontosabbá vált, hogy elkerülje a csatát. Nem kockáztathatja,

hogy megsérül, ezzel sebezhetővé téve az angyalát.

– Jobb dolga – vicsorogta. – Mint mondjuk elárulni az inkubikat?
Ahogy várta, mindkét inkubi megfeszült. A démonok számára

nincs fontosabb a becsületnél.

– Nem mi akartuk elárulni a királyunk.
– Marakel nem igazi király – mondta undorodó hangon Jian. –

Egy szánalmas zsarnok, aki hagyta, hogy az angyalok gyalogként
irányítsák.

Az őr árulkodó pillantást vetett a nyitott átjáróra jelezvén, hogy

nem igazán érezte megfelelőnek az uralkodó magyarázatát, miért tett
kis kirándulásokat a várbörtönbe.

Ennek ellenére hűsége nem rendült meg.
– Sosem állna le az angyalokkal.
– Nem? – lépett előre Jian. – Van bizonyítékom.
Egy rejtett ajtó tárult fel hirtelen, figyelmeztetés nélkül, a magas,

vékony, sötét szemű, borotvált fejű inkubusz bukkant fel mögüle.
Állát arrogánsan felszegve a szobába lépett.

Laza nadrágot, fehér tunikát viselt, melybe arannyal mintákat

szőttek és egy hatalmas rubintot erősítettek rá, leplezetlen
megvetéssel méregette Jiant.

– Öljétek meg – morogta, egyik hosszú, karcsú ujjával Jianra

mutatott.

– Mi a gond, Marakel? – gúnyolódott Jian, gyűlöletétől még a

gyomra is felfordult. Ez a férfi szövetkezett az angyalokkal, elrabolt
és fogva tartott inkubikat, majdnem megölte Jian gyönyörű párját is.
Ideje, hogy megfizessen a bűneiért. – Nem akarod, hogy a szolgáid
tudják, a trón megtartása érdekében megsértetted a hűségüket?

Még csak árnyéka sem suhant át bűntudatnak kísérteties arcán.

Sőt, a fanatikus csillogást lehetett csupán látni sötét szemében, az
árulkodott a gonosz korrupcióról, mely elpusztította a lelkét.

– Megértik, én vagyok népünk legjobb vezetője – csattant fel.
– Hát tényleg te vagy a legarrogánsabb – gúnyolódott Jian.
A Marakel-ház mestere dühös pillantást vetett az őrökre.
– Mire vártok még? – csattant fel.
– Talán azt akarják tudni, miért hagytad, hogy az angyalok

átvegyék az uralmat a várbörtön felett – jegyezte meg Jian, figyelmét
nem kerülte el, hogy az őrök meglepetten összerezzenek. Bármelyik
kicsit is értelmes démon tisztában van vele, ha a várbörtön többé már
nem semleges terület, akkor nem lehet már messze az angyalok
inváziója sem. – Azért talán, hogy ne tudják meg, az Akana-ház
utolsó mesterét fogva tartottad?

– Fogd be! – sziszegte az uralkodó.
– Akana – morogta a legközelebb álló őr. – Kihaltak.
Jian megrázta a fejét, némán megjegyezte magában, az őrök

semmit sem tudtak a mesterük árulásáról.

– A saját szememmel láttam őt.
– Ne hallgassatok rá – szabadította fel erejét Marakel, próbálta

engedelmességbe bírni a szolgáit. Az uralkodó képes bárkit az
akarata alá vonni. Ez az egyik oka annak, hogy ily sokáig
megtarthatta a trónt. – A hűségetek akarja lerombolni.

Jian dühös pillantást vetett a férfira, aki olyan készségesen elárulta

a saját fajtáját.

– Áruld el nekem, miért, Marakel!
– Mire vártok? – legyintett az uralkodó az őrök felé.
Az egyik testőr lassan a fegyveréért nyúlt, szemmel láthatóan

küzdött benne a kötelessége és az egyre erősebb gyanakvás,
miszerint a mesterük nem érdemes a hűségükre.

Mielőtt még előránthatta volna a fegyvert, kusza energiahullám

csapódott be a földbe a harcos csizmás lába előtt.

– Ne mozdulj! – figyelmeztette Muriel, kilépett a fal mögül,

ezüstösen ragyogó szárnyát széttárta.

A két őr döbbent rémülettel hőkölt hátra, csodálattal figyelték Jian

párját.

– Angyal – lehelték egyszerre.
Jian előre lendült, a figyelemelterelést kihasználva torkon ragadta

az uralkodót, a falhoz vágta.

– Áruld el, miért! – vicsorogta, az obszidián tőr pengéjét az álla

alá szorította.

Az idősebb férfi szeme elkerekedett, arroganciája szertefoszlott,

mikor rájött, hogy sarokba szorították.

– Mert az erejével érzi, ha megszületik egy szukkubusz –

dünnyögte.

Jian a homlokát ráncolta, mikor az évek óta kihalt női démonfajt

említette.

– Egyetlen szukkubi sem él már… – Elhallgatott, eszébe jutott,

hogy mindenki kihaltnak hitte az Akana-házat. – Szent szar. Tettél
valamit a szukkubuszok megsemmisítése érdekében?

– Én nem – sípolta az uralkodó, őrült tekintetét ide-oda jártatta az

őrök között, akiket még mindig lenyűgözött a tőlük alig lépésnyire
álló hús-vér angyal.

– Akkor ki?
– A nefilim papnők – vicsorogta végül, elfogadta, hogy az őrök

nem sietnek egyhamar a segítségére.

Jian a homlokát ráncolta. Nefilimek? Ha a papnők is benne voltak

az uralkodó gyalázatos tervének, az megmagyarázná az átjárónál
posztoló Penge jelenlétét is.

De miért is érdekelnék őket a női szexdémonok?
– Miért? – morogta. – Miért akarnák megsemmisíteni a

szukkubuszokat?

– Mert semmi szükségünk nem volna a nefilimekre, ha a

szukkubuszok visszatérnének – csikorogta Marakel. – Az erejük a mi
szaporodás utáni vágyunkból ered.

– Fenébe!
Jian megrázta a fejét.
Sosem gondolta át, mennyi mindent nyertek a nefilimek a

szukkubuszok eltűnésével.

Hatalmat. Jogokat. És néhányan… halhatatlanságot.
Pokolba, nem csoda, hogy ennyi mindent kockára tennének a női

démonok elpusztítása végett.

Igyekezett összeszedni kaotikus gondolatait, szinte észre sem

vette az ajtó közelében felhangzó lépteket.

Jian élesen beszívta a levegőt, mikor megérezte az ismerős illatot.
Nefilimek.
Legalább egy tucat.
Picsába.
Nem kellett látnia a Marakel arcára kiülő megkönnyebbülést,

tudta, ezek a harcosok nagyon is tisztában vannak az árulásával.
Készségesen megölnének bárkit, aki az uralkodót fenyegeti.

Egy őrjítő pillanatig a gyilkosság határán egyensúlyozott. A

kihegyezett tőrt mélyen Marakel szívébe akarta döfni, így vége
lehetne az uralkodásának.

Sajnos azt a kis hangot sem hagyhatta figyelmen kívül, aki szerint

a gazembernek lehetnek még hasznos információi. Nem csak az
Akana-ház megmentésében hasznosak, hanem a nefilim papnők
elpusztítása és a szukkubuszok visszatérésében is.

Még egy kicsit várnia kell bosszúszomjának.

Ráadásul, most csak az számít, hogy Murielt biztonságba

helyezze.

Jian egy fürge mozdulattal átdöfte a pengével az uralkodó vállá, a

falhoz szögezte.

Nem öli meg a gazembert, de csak ennyi figyelemelterelésre volt

szüksége.

Miközben Marakel üvöltött a fájdalomtól, Jian hátraugrott,

megragadta Murielt, aztán szabadjára engedte a démonmágiáját.

A levegő örvénylett körülöttük, akár egy mini tornádó, a világ

elhalványult.

Jian magához szorította az angyalt, érezte a remegését, miközben

átszelték a sötétséget.

– Kapaszkodj – súgta a fülébe, mélyen magába szívta az egzotikus

orchideák illatát.

Egy szívdobbanásnyi idővel később a lábuk földet ért a jeges

talajon. Muriel szorosan magához húzta a szárnyát, ahogy megcsapta
őket a dermesztő szél.

– Ez az otthonod? – kérdezte remegve, ahogy körbepillantott a

halovány reggeli fénybe borult, kietlen parton.

Jian elfintorodott, értette párja alig leplezett nyugtalanságát.
– Nem – biztosította, hátrapillantott a válla felett az erődbe vezető

hegyszurdokra. – Egyszerre csak egy kis távra tudok utazni. El kell
rejtőznünk.

Muriel nem félt, nem bírálta, amiért a jeges szigeten ragadtak,

ahol talán bármelyik percben elfoghatják őket.

A gyönyörű angyal helyette bólintott, nyugodtan fürkészte a tájat.
– Beburkolhatom magunk illúzióval – mondta, bátorsága hallatán

Jiannak dagadt a szíve a büszkeségtől. – Nem fognak megtalálni
minket.

Gyengéden a tenyerébe fogta hideg arcát, mielőtt azonban

megszólalhatott volna megfeszült, érezte, hogy nincsenek egyedül.

Harcra készen megpördült, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott,

mikor meglátta a part felé irányított hajót.

– Vagy az őröm haza is vihet minket – jegyezte meg

kényszeredetten, csípőre tett kézzel megállt a part mentén. – Azt
hittem megmondtam, térj vissza a fivéreimhez – morogta.

A testőr még mindig bőrnadrágot és egy pólót viselt, arckifejezése

higgadt, mintha nem a mínuszokban várta volna napokig a mestere
visszatérését.

– Folyamatosan tájékoztattam őket, de tudtam, hogy a végén

szükséged lesz rám – jegyezte meg Taka.

Jian megrázta a fejét, megfogta Muriel kezét, aztán besegítette az

apró csónakba.

– Tényleg te vagy a legrosszabb testőr – gúnyos szavai sokkal

többet mondtak legközelebbi barátjának, mint bármilyen dicséret.

Taka alig várta meg, hogy Jian beugorjon a hajóba, eltolta

magukat a parttól, a kis csónakkal átszelték sekély vizet.

– Szerencsédre – dünnyögte az őr.
– Mindkettőnk szerencsére – értett egyet Jian, magához húzta a

csendes lányt. – Taka, ő a párom, Muriel.

A hatalmas férfi ajka mosolyra húzódott, elismerő pillantást vetett

Jian társára.

– Egy angyal?
Jian Muriel homlokára nyomra az ajkát, szíve telve szeretettel,

ahogy átkarolta a derekát.

Azért ment a várbörtönbe, hogy megváltoztassa az inkubi jövőjét,

a végén a saját végzetét változtatta meg.

Valahogy helyénvalónak tűnt.
– Mindig is a legjobb járt nekem – jegyezte meg halkan.
– Igaz – helyeselt Taka, a csónakot a nagyobb hajó felé

irányította, melyet egy hatalmas jéghegy mögé rejtett. –
Hazamegyünk?

– Nem. – Jian előhúzta a zsebéből a telefonját. Bármennyire is

szeretett volna visszatérni az előkelő kúriába és a következő
évtizedet a párjával tölteni, de tudta, hogy míg a Marakel és a nefilim
papnők által képviselt veszélyt nem iktatják ki, nem lehet béke. –