Maryt egész gyermek- és kamaszkorában versenyről versenyre hajtják a szülei. Egyetlen támasza és barátja Eric, akinek egy romantikus éjszakán odaadja magát. Amikor kiderül, hogy teherbe esett, a szülők kitagadják, és Írországba küldik a nagybátyja farmjára azzal a mesével, hogy Mary férje váratlanul elhunyt, és a kismamának környezetváltozásra van szüksége. Ott szüli meg és neveli kislányát, Hope-ot, és őrzi a titkát, mígnem nyolc esztendő múlva újra felbukkan az életében az immár világhírű Eric Lambert…

1. FEJEZET

Mary Mulraney felhúzta vastag gyapjúpulóvere ujját, rákönyökölt a rácsos kerítésre, és élvezte a nap jóleső melegét. Kalifornia most olyan távolinak tűnt, hogy szinte úgy érezte, életének egy szakasza csupán rossz álom volt. Büszke mosollyal figyelte lovagló kislányát.

A hétéves leányka könnyedén vágtatott az üdezöld réten.

- Azt hittem, nem boldogul a pejjel - fordult Mary a deresedő fejű lovászhoz. - De neked volt igazad, William.

William feljebb tolta homlokán az ellenzős sapkát, cserzett arcán önérzetes mosolyba futottak össze a ráncok.

- Tud lovagolni a lányod, annyi szent.

- Azért még nem kell ilyen önelégülten vigyorognod!

- Ami azt illeti, te sem látszol nagyon elégedetlennek.

Mary áthajolt a korláton. Ismerős érzés sajdult a szívébe.

- Hope valóságos kis csoda - suttogta.

- Igen. Találóbb nevet nem is adhattál volna neki.

Mary elgondolkozva bólintott. Valóban szokatlan nevet választott kicsinyének: Hope-nak, Reménynek nevezte el, mert ő volt az egyetlen reménye a boldogságra. Csupán az bántotta, hogy gyermekének az ő leánykori családnevét kell viselnie. Mennyivel jobb lenne, ha az apja nevét viselhetné. De amíg Hope nem tudja meg az igazságot, a dolognak nincs jelentősége.

Ujjai hirtelen szorosabban fonódtak a korlátra. Nagy kék szemében aggodalom tükröződött.

- Jaj, ne! - kiáltotta. - Nézz oda, William! Már megint ugrat, holott szigorúan megtiltottam neki.

Visszafojtotta a lélegzetét, és csak akkor sóhajtott fel megkönnyebbülten, amikor a ló szerencsésen földet ért az akadály túlsó oldalán.

- Hope a te lányod - mondta csendesen William. - A vérében van a ló és a lovaglás szeretete.

Tagadhatatlan, hogy Williamnek ismét igaza van. A kislánynak volt kitől örökölnie a lovaglás iránti érzéket. Az apja világbajnok ebben a sportágban, és ő is sokat ígérő tehetségnek számított egykor a nemzetközi mezőnyben. Mary határozott mozdulattal emelte föl a fejét. Hope istenáldotta tehetség, de akkor sem engedem meg soha, hogy hivatásos sportoló legyen!

Mintha kitalálta volna Mary gondolatait, William megszólalt.

- A kislánynak mielőbb el kell sajátítania a helyes technikát.

- Nem! Nagyon jól tudod, hogy nem akarom - csattant fel Mary, de William csalódott arcát látva békülékenyen folytatta. - Csak a veszélyektől szeretném megvédeni őt.

- Lehet, hogy te ezt szeretnéd, Hope azonban mást akar. - Fejével a legelő felé intett. A kislány rövid vágtában egy alacsony akadályhoz irányította a lovát. - Nézz oda! Látod, milyen ösztönösen hajol rá a ló nyakára? Szinte belefekszik az ugrásba. Be kell látnod, hogy a lányod nagyon tehetséges.

- Tudom, William - bólintott Mary. Lelki szemei előtt megjelent egy másik lovas képe, aki éppilyen könnyedén és kecsesen ugratott, mint a kislánya. Görcsbe rándult a gyomra. Hope egyre jobban hasonlít Ericre, szinte az apja kicsinyített mása, amint ott vágtázik John bácsi pejkóján.

Feltolult benne ifjúkorának legkeservesebb emléke, a szerelmes odaadást követő kínos visszautasítás. Mindig elönti a düh, ha eszébe jut az a reggel.

- Nem engedem, hogy Hope versenyezzen - jelentette ki határozottan. - John bácsinak és neked is bele kell törődnötök ebbe. Az összevissza utazgatás és az egyedüllét nem való egy gyereknek. Hála John bácsinak, a lányomnak van otthona, ami nekem soha nem volt. És mindent elkövetek annak érdekében, hogy ez így maradjon!

- Akkor is, ha a kicsinek megszakad a szíve?

Mary szigorúan pillantott a lovászra.

- A versenypályán a lelki bánatnál sokkal rosszabb is érheti. Nem engedem, hogy a karmaik közé kaparintsák az emberkereskedők, a keselyűk, akik egyre nagyobb teljesítményekre sarkallják, űzik keresztül-kasul az egész világon, míg már azt sem tudja, ki a barátja, ki az ellensége, hol fogja másnap lehajtani a fejét. Ez még egy felnőttnek is túl kemény élet, nemhogy egy érzékeny gyermeknek.

William csak sokára válaszolt.

- Sokat szenvedhettél, Mary.

- Igen. Sokat szenvedtem. Ezért nem engedem Hope-ot versenyszerűen lovagolni, amíg egyáltalán van beleszólásom a dolgokba.

Az út szelíd dombok között kanyargott, a lankás ír táj békéje nyugalommal töltötte el Eric Lambert lelkét.

- Ez itt a Curragh - intett ki a taxisofőr az ablakon, amikor elhaladtak a versenypálya mellett. - Ha egyenesen hajtunk tovább, ott van Tully, a városkán kívüli állami méntelep. Azt is meg akarja nézni?

- Talán majd később - válaszolta Eric. - Attól függ, meg tudok-e egyezni Mr. Dayjel.

- Kedves, előzékeny ember - jegyezte meg a sofőr.

- Nekem is ez a véleményem - bólogatott Eric. Kedvelte John Dayt, és örült, hogy viszontláthatja. Többször beszéltek telefonon, és John igen kecsegtető üzleti ajánlatot tett neki. Túlságosan is kecsegtetőt ahhoz, semhogy ellenállhatott volna a csábításnak, mégis váltig motoszkált a fejében a gondolat, hogy vajon mi rejlik mögötte. Bár a kapcsolatuk baráti volt, ilyen nagylelkű ajánlatra ez nem szolgálhatott magyarázattal.

A dús legelőn át keskeny dűlőút vezetett egy nagy, szürke udvarházhoz. Az eső sűrű cseppekben paskolta a szélvédőt.

- Várjon csak! - érintette meg Eric a gépkocsivezető vállát, mert figyelmét felkeltette a legelőn ügető ló lovasa, aki feltűnően apró termetű volt. A férfi alaposabban szemügyre vette.

A lovas nem zsoké, ahogy először feltételezte, hanem egy gyermek, méghozzá kislány. Különös érzés töltötte el: mintha már látta volna valahol a lánykát. A kis lovas egyenesen a dűlőút és az út két oldalát szegélyező magas kerítés felé tartott. Gyors ügetésből vágtára fogta a pejt, minden jel arra vallott, hogy át akarja ugratni a kerítéseket.

Az elsőt talán még sikerül, mérte föl Eric szakértő szemmel, az út azonban túl keskeny ahhoz, hogy az állat nekirugaszkodjék a másodiknak. Kombinált ugrással próbálkozni pedig egyenesen istenkísértés.

Micsoda veszélyes dolgot művel ez a gyerek! Lehetetlen, hogy sikerüljön neki. Belekapaszkodott az ülés támlájába. A kis boszorkány végre fogja hajtani az ugrást. Ha nem töri ki a nyakát, úgy a lovat teszi tönkre. Az ördögbe is, miért nem értek ide hamarább? Akkor talán megakadályozhatta volna ezt az őrültséget! Ráadásul a gyerek sisakot sem visel.

Feszült figyelemmel hajolt előre. A ló engedelmeskedett a kislány irányító mozdulatainak. Teste kinyúlt a hosszú vágtában, izmai kidomborodtak az erőfeszítéstől, aztán hihetetlen könnyedséggel átlendült az első kerítésen, akárha kis pocsolyát ugrana át a legelőn.

Elülső patái alig érintették a talajt, máris rugalmasan követték a hátsók, s az állat újból ugrásra készült. Átsuhant a második kerítés fölött is, ügetésbe váltott, majd néhány perc múlva ló és lovasa eltűnt a dombhátak között gomolygó ködben.

Eric megkönnyebbült sóhajjal dőlt hátra az ülésen. Ha nem látta volna a saját szemével, nem hinné el… Efféle ugrásokból születnek a lovaslegendák. De hogy egy gyermek?!

- Egyszerűen hihetetlen - csóválta a fejét. - Felnőttnek is dicséretére válna ez a mutatványszámba menő ugrás.

- Nincs benne semmi rendkívüli - vigyorodott el a sofőr. - Kettő kell hozzá: ír kislány ír lovon.

Eric némán intett, hogy hajtsanak tovább. Újból meg újból felidézte magában a kecses kis teremtés képét és a fantasztikus ugrás látványát. Szépek voltak így együtt, az ereje teljében levő pej és bájos lovasa. Mozdulataik csodálatos összhangban olvadtak össze.

Aztán rosszallóan rázta meg a fejét. A lovasbravúr szép dolog, az ostobaság azonban… Akárkik is ennek a kislánynak a szülei, büntetést érdemelnének, hogy engedélyezik neki az életveszélyes ugratásokat.

S alighanem John Day birtokán történt az eset…

Vajon nem követett-e el hibát, amikor rászánta magát erre a hosszú útra, hogy tárgyaljon az írországi lótenyésztővel? Remélhetőleg nem. Már régóta érdeklődött a Day Caledon tenyészetéből származó lovak iránt, mert Caledon néhány kiváló leszármazottja által pompás esélyt látott arra, hogy átplántálja az ír lovak kitartását saját versenyló-tenyészetébe. Végül is ezért utazott ide, más dolgokhoz semmi köze.

Gondolatai mégis visszatértek a kislányhoz. Ilyen tehetséges lovast nem volna szabad sérüléseknek, sőt az életét veszélyeztető balesetnek kitenni. Lelkiismerete nem hagyta nyugodni; elhatározta, hogy megemlíti Daynek a látottakat akkor is, ha ez kedvezőtlenül hat üzleti tárgyalásaikra.

- Megint esik - mondta Hope a kantárszárat tartó Williamnek, miközben lecsusszant a nyeregből.

- Nem is volnánk Írországban, ha naponta legalább hétszer nem esne - jegyezte meg Mary. Lehajolt a kislányához, és két jókora puszit kapott üdvözlésül, ő pedig gyengéden végigsimított a lányka makrancos vörösesszőke fürtjein.

- Engem cseppet sem zavar az eső. - Hope zöld macskaszeme vidáman ragyogott. - És Mr. O'Malley remek formában van.

Mary megpaskolta a paripa nyakát. A kétéves Hope jelen volt a csikó születésénél, és azonnal szívébe fogadta a kis állatot. Úgyszólván együtt nőttek fel, bensőséges kapcsolat alakult ki közöttük. Hope nevezte el kis barátját Mr. O'Malleynek az egyik kedvenc szomszédjuk után. Mindkét Mr. O'Malley dús szőrzettel és víg kedéllyel dicsekedhetett.

Mary attól tartott, hogy a féktelen, játékos kedvű ló mindenben engedelmeskedik Hope-nak, és olyan mutatványokban is hajlandó részt venni, amilyenektől más, megfontoltabb állat visszariadna. Egy napon még valami baleset érheti őket.

- Hányszor mondtam már, hogy ne ugrass át ilyen nehéz akadályokon?! És főképpen ne esőben - dorgálta meg Mary szigorúan.

A kislány bűntudatosan horgasztotta le a fejét. Aztán felnézett, és ragyogó mosollyal vágta ki magát.

- Mit csináljak, amikor itt mindig esik?

William halkan nevetett.

- Igaza van a kicsikének.

- Te ne szólj bele, William! - intette le Mary szemrehányó pillantással. - Mit ér az én korholásom, ha te rögtön mentséget keresel a kisasszonykának?

- Segítek Williamnek lecsutakolni Mr. O'Malleyt - ajánlkozott Hope, hogy véget érjen a kellemetlen beszélgetés. Ott állt a ló mellett, alig ért az állat szügyéig.

- Hope Mulraney, itt maradsz! Még nem fejeztük be.

- De anyu! Ne félts engem! Lovaglás közben semmi bajom nem történhet. O'Malley vigyáz rám.

- Mr. O'Malley éppolyan megbízhatatlan, akárcsak te. Még a holdnak is nekirugaszkodna, ha azt kívánnád tőle.

A hosszú, sűrű pillákkal övezett nagy, zöld szempár még nagyobbra tágult.

- Igazán?

Ebben a pillanatban megcsörrent az istállóban elhelyezett telefonkészülék.

- Majd én felveszem - mondta Mary. - Biztosan Katie hív bennünket kávézni a házba. Addig lássátok el a lovat!

Az istállóban megrázta vállig érő dús, rézvörös haját, amelyből csillogva permeteztek szét az esőcseppek. Felvette a kagylót, és William beszédmodorát utánozva hamisítatlan ír kiejtéssel jelentkezett:

- Halló, itt Mr. O'Malley legjobb barátnőjének a mamája beszél. Mi újság odabenn?

A vonal másik végén jóízű nevetés csendült fel. Nem Katie néni, hanem John bácsi telefonált.

- Mary, az ír kiejtésed napról napra tökéletesebb lesz.

- Nem szép tőled, John bácsi, hogy csúfolódsz. Nemrégiben még a kaliforniai kiejtésem miatt ugrattál. Soha nem lehet a kedvedre tenni?

- Dehogynem. Erről majd máskor beszélünk. Üzletfelem érkezett, szeretné látni Caledont.

A pompás tenyészmén volt Mr. O'Malley apja is. Marynek hirtelen összeszorult a szíve.

- Csak nem akarod eladni Caledont?

- Nem, nem. A vendégünk csak látni szeretné. Amikor legutóbb az Államokban jártam, beszélgettünk esetleges üzleti kapcsolatokról, és most időszerű a tárgyalások folytatása. Ezért jött. Talán ismered is. Lambertnek hívják.

- Eric Lambertnek? - Mary hangja elfulladt.

- Igen. Említettem már a nevét?

- Nem. Azazhogy igen. Vagy talán olvastam róla… Az olimpiai játékokon elért sikereiről.

- Lehet. Néhány héttel ezelőtt a tévé közvetítette az akadályugrató versenyt, és a válogatott keretnek Lambert is tagja volt. Sajnos te elmulasztottad az ő lovaglását, épp akkor mentél ki a szobából. Ha jól emlékszem, 1988-ban bronzérmet nyert Szöulban… Tulajdonképpen arra szerettelek volna kérni, hogy kissé melegítsd be Caledont. Mr. Lambert szeretné mozgásban látni.

- Természetesen, John bácsi. Mindjárt megyek.

Mary reszkető kézzel tette helyére a kagylót. Eric! Ó, jóságos ég! Újra meg újra keservesen kell bűnhődnie? Hiszen még azt is igyekezett elkerülni, hogy a tévében meglássa. És lám, minden hiába. Eric itt van Írországban.

Erőt vett magán, és átment Williamhez meg Hope-hoz, akik Mr. O'Malleyt csutakolták.

- William! A pej nem sürgős. Elő kell készítened Caledont. John bácsihoz vevő érkezett, aki látni szeretné. Ne említsd neki a nevemet, érted? Semmi fecsegés! Később mindent megmagyarázok. Megbízhatom benned?

Az öreg lovász mutatóujjával megbökte a sapkáját és biccentett. Mary ügyet sem vetve Hope tiltakozására, kicibálta kislányát az istállóból.

- Jaj, anyu, még nem vagyok készen - siránkozott a kicsi.

- William majd befejezi. - A meghökkenten álldogáló lovászhoz fordult. - Nekünk most mennünk kell. Szólok Patnek, hogy segítsen.

William felhúzta busa szemöldökét, és követte Maryt az istállóajtóhoz.

- Tedd, amit jónak gondolsz! - mormolta.

Mary arcán feszültség tükröződött. Szokatlanul kemény hangon válaszolt.

- Azt teszem, William. - A kislányára pillantott. - Mindig is azt tettem.

2. FEJEZET

Mary a régebben kertészházul szolgáló házikóban lakott a kislányával. Fénykorában az udvarház egy főrangú család birtokában volt, a személyzet kissé távolabb, festői, nádfedeles kunyhóban lakott.

Amikor Mary várandósan megérkezett az Egyesült Államokból - szülei kívánságára özvegynek hazudva magát -, nagynénje és nagybátyja lehetővé tették számára, hogy saját otthont teremtsen. Ő a kicsiny, meghitt házikó mellett döntött, és lassacskán ízlésének megfelelő bútorokkal rendezte be. Az eltelt évek alatt sem bánta meg elhatározását: a házikó mindenben megfelelt a meleg otthonról alkotott elképzeléseinek.

- Rakd rendbe a szobádat! - mondta Mary, és gyengéd noszogatással a kislány vállára tette a kezét.

- Miért éppen most?

- Mert most mondom.

- Azért, mert ugrattam?

Mary rádöbbent, milyen érthetetlenül és ridegen hangozhatnak az utasításai a gyermeknek. Lekuporodott a kicsi mellé, és kisimította a csapzott fürtöket a rózsásra pirult arcocskából.

- Ideje volt már hazajönnünk. Ez minden. Nem haragszom.

- Igazán nem haragszol?

Mary felsóhajtott.

- Nem. Pedig megérdemelnéd. Tudom, mennyire szeretsz lovagolni. Én is ismerem azt a csodálatos érzést, amikor az ember egy jó lóval átrepül az akadály fölött. Mintha valóban repülnénk.

Hope szeme felragyogott.

- Azt hittem, ezt rajtam kívül nem tudja senki.

Mary mosolyogva ölelte át a kislányt.

- Legyen ez a kettőnk titka, jó? Ha elmondanánk, mások is ki akarnák próbálni.

Hope szorosan anyja nyaka köré fonta a karját, és nagy puszit nyomott az arcára.

- Imádom a titkokat - suttogta.

- Jól van, kicsikém. Most rakd rendbe a szobádat! Később talán még kimegyünk.

- De… Mr. O'Malleyt még le kell csutakolni. Még nem fejeztük be.

- William gondoskodik a lóról. Az a munkája.

- De neki Caledont kell felkészíteni.

- Akkor majd utasítja Patet vagy valamelyik lovászt, hogy csutakolják le Mr. O'Malleyt.

Hope elszontyolodva bandukolt a szobájába, az ajtó a szokottnál hangosabban csapódott be mögötte.

Titkok, gondolta Mary. Édes, ártatlan titkok. Csupán a romlatlan gyermeki lélek sóvárog titkok után. A felnőtteknek vannak titkai, de ezek többnyire szomorúak és lehangolóak.

Kinézett az ablakon. Borús nap volt, a köd sűrű, apró cseppekben szitált. Sóhajtva simított ki egy makrancos hajtincset a homlokából. Bosszúsan állapította meg, hogy még mindig reszket a keze. Eric jelenléte nyugtalansággal töltötte el. Már akkor is elgyengült a térde a látásától, amikor a férfi még nem is törődött vele. És amikor végre észrevette, és egy csodálatos éjszakát töltöttek együtt…

Olyan hevesen rohanták meg az emlékek, hogy kis híján felkiáltott. Ó, milyen boldog volt másnap reggel! Valóra vált dédelgetett álma. Eric szeret, ismételgette magában. Az övé lett, hozzá tartozik. Oly sok magányos év után végre tartozik valakihez.

Könnyek szöktek a szemébe. Azon a hajnalon várakozásteljesen ébredt: Eric gyengéden megfogja a kezét, és tervezgetni kezdi a jövőjüket. Úgy, ahogyan ő.

- Jó reggelt! - suttogta Mary, és egy szalmaszállal játékosan megbirizgálta kedvese barnára sült, izmos mellét.

Eric visszahőkölt, és egyetlen lendülettel talpra ugrott, akárha kígyó kúszott volna feléje.

- Mary… Nem is tudom, mit mondjak… - dadogta szánalmas ábrázattal. - Azt hiszem… én… mi… Ó, jóságos ég!

Mary is felkelt, és némán követte a férfit a beteg lóhoz, amelyik mellett éjszaka ügyeletet tartottak. Eric lehajolt az állathoz, megvizsgálta sérült lábát. Majd felegyenesedett anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna a lányra.

- Eric… Kérlek, ne haragudj rám!

A férfi megpördült, és dühösen szikrázó szemmel rákiáltott.

- Hogy haragudhatnék én rád?! Szent egek, Mary, neked volna okod haragudni rám! - Könyörgőn nézett fel az istálló gerendázatára, mintha onnan remélne segítséget. - De azért barátok maradunk, ugye? Hiszen eddig is azok voltunk… Soha nem lett volna szabad… Jaj, annyira sajnálom!

Egy könnycsepp gördült végig Mary arcán, akárcsak akkor, nyolc évvel ezelőtt. Eric sajnálja… Ő végtelenül boldog volt, készen arra, hogy a szeretett férfival új életet kezdjen. És a férfi azt mondja, hogy sajnálja a történteket. Szerelmes szavakat várt, nem sajnálkozást.

Elárultnak érezte magát, de büszkeség és dac is lobogott benne. A pokolba Eric Lamberttel! Sajnálja, ami történt? Ő, Mary Mulraney nem sajnálja.

Akkor sem érzett megbánást, amikor rájött, hogy terhes. Ellenkezőleg. Eric Lambert tudtán kívül megajándékozta lényének egy részével. Életre szóló ajándékot kapott tőle: Hope-ot.

Eric reszketett a hidegtől. Kapott ugyan kölcsön Johntól egy vízhatlan sportkabátot meg egy gyapjúsapkát, mégis didergett.

- Azt hiszem, alapos megfázás lesz a vége a kirándulásának - ütött a vállára John. - Ha jól emlékszem, Kaliforniában melegebb és szárazabb az éghajlat.

Eric buzgón gombolgatta a kölcsönkabátot.

- Még az esős évszakokban sem hasonlítható az írországi klímához. De éppen a sok csapadéktól olyan üdék és nedvdúsak az itteni legelők.

- Nemhiába nevezték el őseink szép hazánkat „zöld sziget”-nek - magyarázta mosolyogva John, majd a karámhoz vezette vendégét. - Hadd mutassam be az urakat egymásnak! Mr. Lambert… Caledon.

Eric nem csalódott. Pompás felépítésű, kifogástalan állapotban levő mént látott maga előtt, noha rögtön megállapította, hogy az állat már nem fiatal. Barátságosan biccentett a kantárszárat tartó lovásznak, aztán odatartotta kezét a ló orrához, hogy az megszimatolhassa. Végül kedveskedve megpaskolta Caledon nyakát. Csak ezután hajolt le, hogy megtapintsa a csődör mellső lábait.

- Szeretném mozgásban látni - fordult Johnhoz. - Megfuttatná nekem valaki?

John kérdő pillantást vetett Williamre.

- Az unokahúgom lovagolja Caledont, ő gondoskodik róla, hogy jó formában maradjon. Itt kell lennie valahol a közelben. Will, nem láttad Maryt?

Az öreg lovász gyanúsan heves köhögésben tört ki. John néhányszor hátba veregette Williamet, majd vendége markába nyomta a kantárt, és kissé félrevonta az öreget.

- Will, az ég szerelmére, mi van veled?

- Alighanem valami nyavalya tört rám - nyögdécselte William. - Kicsit pihennem kellene. De miért nem hagyja, hogy Mr. Lambert maga próbálja ki Caledont?

John megdöbbenve meredt lovászára.

- Will Murphy, te valóban beteg vagy. Soha nem hozakodtál elő ilyen javaslattal, hogy egy idegenre bízzuk a lovainkat.

William leereszkedett egy szalmabálára, levette a sapkáját, megtörölte a homlokát.

- Eljön az az idő, amikor az ember biztosan tudja, mit kell tennie - mormolta. Majd kissé hangosabban hozzátette: - Mr. Lambert világhírű lovas. Bizonyára ült már jó lovon. Fog boldogulni Caledonnal is.

John jót mulatott az öreg lovász sajátságos logikáján. Aztán Erichez fordult:

- Nos, hallotta, mit mondott William. A ló a rendelkezésére áll. Csak arra kérem, ne ugrasson vele, amíg meg nem beszéljük az akadályok magasságát.

Eric olyan szokatlannak találta a jelenetet, hogy nem állta meg megjegyzés nélkül. Néhány lépésnyire odébb vonta vendéglátóját.

- John Day, maga ennek a farmnak a tulajdonosa. Vagy tévednék? Írországban tán az a szokás, hogy a lovász dirigál a tulajdonosnak?

John jóízűen felkacagott.

- Engem gyakorlatilag ez az öregember nevelt föl. Ha ő úgy véli, hogy maga felülhet Caledonra, akkor nincs ellenvetésem. Mi úgy élünk itt, mint egy nagy család. A hűbéri-földesúri rendszert már rég eltörölték.

- Nem szeretném, ha félreértene - magyarázkodott Eric. - Amikor kapcsolatba kerültünk, reméltem, hogy alkalmam nyílik majd Caledonon lovagolni. De bevallom, kicsit meglepett, hogy a kívánságom ilyen hamar teljesül… Nem tudom, mi jár az öreg fejében. Lehet, hogy azt kívánja, bárcsak vetne le Caledon?

John segített vendégének a felszállásban, és mosolyogva adta kezébe a kantárt.

- Tudja, az írek ragaszkodnak ahhoz, akit szeretnek, legyen az barát vagy ló… William csupán aggódik, meg kell, hogy bocsásson neki. Jó lovaglást kívánok!

Eric odabiccentett a férfiaknak, aztán kilovagolt az útra. A Day-farm udvarházát távolabbról környező épületek mögött tágas, dús fűvel benőtt legelőket látott. A keskeny dűlőutak puha, nyirkos talaja megfelelő terep lesz e pompás állat kipróbálásához.

Caledon könnyedén és fegyelmezetten engedelmeskedett lovasa legfinomabb irányító mozdulatának is. Ericre elzsongítóan hatott a táj nyugalma, szépsége, a kezes állat kiegyensúlyozott mozgása.

Észre sem vette az úton váratlanul felbukkanó gyermeket, aki egy gyönyörű lovat vezetett kantárszáron. Szerencsére Caledon figyelmesebb volt; hirtelen megállt, és Eric csupán a gyakorlottságának köszönhette, hogy nem bukott ki a nyeregből. Halkan elkáromkodta magát. Lepillantott az útra, és tekintete egy fürkésző, zöld szempárral találkozott.

- Hope!

Maryt bántotta a lelkiismeret, hogy olyan szigorú volt a kislányához. Elhatározta, hogy jóváteszi a történteket.

- Hope! Gyere! Kapsz tejet és süteményt. Hope, itt vagy?

Kicsit várt, de mivel válasz nem érkezett, benyitott a lánya szobájába.

- Gyere már, Hope, ne duzzogj! Aztán kimegyünk Mr. O'Malleyhez. Addig is…

A szoba üres volt. Mary bekukkantott az ajtó mögé, elhúzta a függöny szárnyát, ám leánya kedvenc rejtekhelye ezúttal üresen tátongott.

Átkutatta a házikó minden zegét-zugát. Felfedezte, hogy a kislány kabátja nem lóg a helyén. Hová a csudába mehetett a kis boszorkány? Hiszen az orráig sem lát az ember ebben az időben! Bizonyára az istállóba, Mr. O'Malleyhez. Lám, még a kilátásba helyezett büntetés sem tudta visszatartani kedvencétől.

Gyorsan magára kanyarított egy nagy kendőt, és kiszaladt az esőbe. Ha szerencséje lesz, utoléri Hope-ot még az istálló előtt. Így megakadályozhatja a kicsi találkozását Erickel. Ha a férfi meglátja a lánykát, bizonyára kitalálja az igazságot…

Mary annak idején beleegyezett szülei kívánságába, hogy Írországba költözzön, s ily módon tartsa titokban gyermeke születését. Nos, azóta itt él, s ezután is meg akarja őrizni a titkot, legalábbis ami Hope apjának személyét illeti. Némi szerencsével elcsípheti a kicsit, mielőtt romba dől kettőjük boldog világa.

- Ez pedig Mr. O'Malley - mutatott Hope büszkén a lovára. - Ha akarod, segíthetsz nekem lecsutakolni.

- Ő is Caledon fiai közül való? - kérdezte mosolyogva Eric, miközben a kislány szorosan fogta a kezét.

- Igen. Hát nem csodálatos?

Ezzel elengedte a férfi kezét, és átfonta karjaival az állat nyakát. O'Malley becézgetve dörzsölte bársonyos orrát a kislány arcához.

Eric a háttérben álló Williamre pillantott, aki egyfolytában a vendégre függesztette kutató tekintetét. Mindkét ló pompás példány volt. Caledon szeméből azonban hiányzott az a jóindulatú, barátságos kifejezés, ami Mr. O'Malleyt olyan megnyerővé tette. Eric elmosolyodott. Talán azért, mert Caledonnak nincs része egy ilyen elragadó gyermek szeretetében.

- Látnod kellene, hogyan ugrik! - veregette meg Hope Mr. O'Malley sörényét.

Ericnek eszébe villant a gépkocsiból látott jelenet. Lehajolt Hope-hoz.

- Ugye, ma reggel te lovagoltad Mr. O'Malleyt?

- Igen.

- És te csináltad vele azt a kettős ugrást az úton át?

- Ó, nem! Olyasmit nem szabad csinálnom.

- Nos, akár szabad, akár nem, megtetted. Láttalak. - Óvatosan megszorította, majd gyengéden megrázta a kis kezet. - Tudod-e, milyen veszélyes dolgot műveltél? Nem magyarázták meg a szüleid?

Hope ragyogó arccal bólogatott.

- A mamám állandóan azt hajtogatja, hogy nem szabad, de az a szegény ló annyira szeret ugrani! Ezért én néha…

- …megfeledkezel az ígéretedről - fejezte be Eric a mondatot.

- Te is megfeledkeztél magadról, amikor Caledonon lovagoltál - védekezett Hope.

- Azt mondták, hogy ne ugrassak vele, és én nem is ugrattam - vágott vissza Eric. - Tudatában voltam a felelősségemnek Mr. Day és Caledon iránt.

- Az lehet, de ugratni akartál. Fogadni mernék, hogy akkor is azt forgattad a fejedben, amikor majdnem letapostál az úton.

Eric elgondolkozva bólintott.

- Lehet, hogy igazad van. - Felemelkedett, és elengedte a kislány kezét. Lassan sétáltak végig az istállórekeszek mellett. - Ki akartam próbálni, mit tud.

Mary megállt a karám végénél, hogy bátorságot gyűjtsön. A szokásos istállói zajok és neszek közül kihallatszott az a jól ismert hang, amelyet a legszívesebben elfelejtett volna. Megint megrohanták az emlékek: Eric hangja, nevetése, érintése. Borzongás futott végig a testén, amikor elsuttogta a férfi nevét.

- Elment az ép eszed, Mary Mulraney - korholta magát. - Bezzeg ami őt illeti, felőle akár halott is lehetnél. A sportpályafutásodnak is befellegzett miatta.

Hallgatózott. A hangok közeledtek. Szinte torkában dobogott a szíve. Menekülj, amíg lehet, tanácsolta egy belső hang. Visszafojtotta a lélegzetét, de nem mozdult.

- A mamám tetszeni fog neked - hallatszott Hope vékonyka hangja. Minden pillanatban befordulhatnak a sarkon, gondolta reszketve Mary. - Ő nagyon szép.

- Ebben biztos voltam - felelte a férfihang.

Eric hangja. Itt van. Mary keze ökölbe szorult. Fuss, amilyen gyorsan csak tudsz! Nem kell megtudnia, hogy itt éltek. Nem kell találkoznod vele.

De hát Hope előbb-utóbb úgyis megmondja a nevét, és ha Eric megtudja, hogy Mulraneynak hívják, kínos kérdéseket tehet fel. Mi lesz akkor? A kislány tovább csicsergett.

- John bácsi szerint anyu a világ legjobb női lovasa.

- Mr. Day a nagybátyád? Azt hittem, az édesapád.

Hope szomorúan lehorgasztotta a fejét.

- Nekem nincs igazi papám.

- Ó… értem… - mormolta Eric.

Mary mély lélegzetet vett, aztán eléjük lépett a ház sarka mögül.

- Nem ért maga semmit, Mr. Lambert - szólt közbe halkan, nyomatékosan. - Hope az én lányom.

3. FEJEZET

Hope elengedte Eric kezét, az édesanyjához szaladt, és izgatottan húzta közelebb a döbbenten rájuk meredő férfihoz.

- Ő az, aki látni akarta Caledont - magyarázta buzgón. - Híres ember, és már több…

- Tudom, kicsikém - vetette közbe Mary. Nyugodt hangja nem árulta el feldúltságát. Eric szinte semmit sem változott. Magas, karcsú testén kidolgozott izmok feszültek. Éles metszésű vonások, szögletes áll, rövidre vágott sűrű, sötét haj és smaragdzöld szempár, amelyben olyan izgatottság tükröződött, hogy Marynek majd elállt a lélegzete.

Udvariasan bólintott, és olyan közömbösen szólt a férfihoz, mintha nem volna semmi rendkívüli a felbukkanásában.

- Hogy vagy, Eric?

- Mary? Mary Mulraney? Igazán te vagy az? - Rámosolygott, és egy lépést tett feléje.

- Meglep, hogy emlékszel a nevemre - felelte Mary hűvösen.

A férfi zavartan megállt. Ajkáról eltűnt a mosoly.

- Természetesen emlékszem a nevedre. Hová lettél? Mit csináltál az eltelt években?

- Semmi olyasmit, ami érdekelhetne téged. - Hope-hoz fordulva szigorúan folytatta: - Te pedig, ifjú hölgy, szidást érdemelsz.

- Miért? - tiltakozott a kislány. - Hiszen rendbe raktam a szobámat.

- Igaz. Aztán idejöttél, holott megtiltottam.

- De…

- Semmi de. Menj be a házba, és segíts Katie néninek a konyhában! Remélem, ezúttal szót fogadsz!

- Igen, anyu. - Hope félénken mosolygott Ericre. - Anyu máskülönben sokkal kedvesebb. Most egy kicsit haragszik rám.

- Pedig még a felét sem tudja annak, amit én tudok - jegyezte meg Eric.

- Ugye nem árulod el? - A kislány aggodalmas pillantást vetett új barátjára.

- Azt hiszem, nem. - Majd nyomatékosan hozzátette: - Persze csak ha megígéred, hogy többé nem teszed.

- Esküszöm! - fogadkozott Hope lelkesen.

Mary gyanakodva nézett egyikről a másikra, és összevonta a szemöldökét.

- Mit nem fog többé tenni?

- Ó, semmi, semmi! - vágta rá Eric habozás nélkül.

Mary most a lányától próbált magyarázatot kapni.

- Mi történt? - Ám hiába várt válaszra. - Gondolom, megint ugrattál. Igaz?

Hope lesütötte a szemét és bólintott.

- Még csak ez hiányzott! Erről később beszélünk, ha kettesben leszünk. Most eredj be a házba! Mr. O'Malleyt én fogom ellátni.

Anyja hangja olyan szigorúan csengett, hogy a kislány ellenvetés nélkül engedelmeskedett. Mary csak akkor nézett ismét Ericre, amikor a ház ajtaja már becsukódott Hope mögött. Annyira feldúltnak érezte magát, hogy hirtelenjében nem talált szavakat. Ingerültsége Ericre is átragadt.

- Nem magyaráznád meg, mi az ördög ütött beléd? - kérdezte érdes hangon.

- Semmi - vetette oda Mary. - Pontosan olyan vagyok, mint máskor. - Majd kimérten hozzátette: - Hálás lennék, ha nem árulnád el itt senkinek, hogy mi már találkoztunk.

- Ahogy akarod - bólintott beleegyezően a férfi. Pillanatnyi habozás után halkabban folytatta. - Te már nem vagy az a Mary Mulraney, akit akkor megismertem. Ő legalább udvarias volt.

- És én tán nem vagyok elég udvarias? Hiszen nem mutattam ajtót neked.

Eric keserűen felkacagott.

- Ha akarnád, sem tehetnéd meg. Üzleti ügyben vagyok itt.

- Tudom. John bácsi említette. - Mary elfordult, és hozzáfogott Mr. O'Malley ledörzsöléséhez. Legnagyobb rémületére a férfi odalépett mellé.

- És a kislány? - kérdezte kisvártatva.

- Mondtam már, hogy a lányom. Gondolom, azt is elcsicseregte neked, hogy Hope Mulraneynak hívják.

- Nem jutottunk el odáig, hogy bemutatkozzunk egymásnak. Amikor meglátott Caledon hátán, azonnal régi barátként üdvözölt.

- Aha.

- Olyan magától értetődőnek tartod ezt? Veszélyes is lehet a gyermekre a túlzott bizalom.

- Ugyan!

- Tudatában kellene lennie, hogy nem viselkedhet így idegenekkel. Nem mind olyan ártalmatlanok, mint én.

Mary alig tudott uralkodni a dühén. Annyi bizonyos, hogy Hope-nak nem kellett tartania Erictől. Ugyanezt azonban nem merte volna állítani saját magáról. Szíve hevesen vert, idegei pattanásig feszültek. De azért csak csutakolta tovább a lovat, fagyos, elutasító arccal, a megszokott, gépies mozdulatokkal.

- Hát jó - mondta végül a férfi. - Látom, mérges vagy rám, de ez mit sem változtat a tényeken. A kislányod felügyelet nélkül kószál. Lehet, hogy te nem veszed észre, én azonban igen.

- Megkérdezhetem, honnan tudsz ennyi mindent a gyerekekről, Eric Lambert? Netán apa vagy? - robbant ki Maryből a visszafojtott düh.

De máris megbánta meggondolatlan megjegyzését, és sietve elfordította a tekintetét. Amikor kis idő múlva lopva rápillantott, tanácstalanságot és megbántottságot vélt felfedezni a férfi arcán. No és? - gondolta dacosan. Nem én vagyok a hibás. Nem én hívtam meg Írországba.

- Nem kell ahhoz apának lenni, hogy az ember felismerje, mi jelenthet veszélyt egy gyermek számára - dörmögte Eric. - Ma véletlenül szemtanúja voltam, amikor a kislányod néhány veszélyes ugratást hajtott végre. Többek között egy kombinált ugrást. Örülhetsz, hogy nem esett le a lóról.

- Tudom - vetette oda Mary kurtán, anélkül hogy abbahagyta volna munkáját. - Bevallotta, hogy ugratott. Majd jobban ügyelek rá. Most pedig menj, Eric! - tette hozzá, látva, hogy a férfi karba font kézzel a falnak veti a hátát, és esze ágában sincs befejezni a beszélgetést.

- Én itt vendég vagyok.

- Akkor meg menj be a házba! Hagyj magamra!

- Miért? - A férfi hangja inkább aggodalmasan, mintsem bosszúsan csengett. Megkerülte Mr. O'Malleyt, és szorosan Mary mellé lépett. - Amiatt, ami akkor az olimpián történt?

- Fogalmam sincs, miről beszélsz.

- Eltaláltam, igaz? - Gyengéden megszorította a nő karját.

Mary vadul elrántotta a kezét.

- Felejtsd el, Eric - sziszegte. - Tedd azt, amit akkor tettél! Fordíts nekem hátat! Most sem fog nehezedre esni.

A férfi átható pillantást vetett rá.

- Nem hiszem, hogy épp most kellene elmennem - ellenkezett halkan, különös érzékiséggel a hangjában. Mary még soha nem hallotta így beszélni. Hirtelen rájött, hogy alábecsülte ellenfelét. Eric már nem az az ifjú, akit nyolc évvel ezelőtt szeretett. Érett, erélyes férfi. És ez a férfi aligha enged a kérésének csak azért, mert ő dacosan felszegi a fejét.

Eric megfogta a karját, kivezette Mr. O'Malley rekeszéből, kivette kezéből a lóvakarót, a kefét, és a sarokba dobta, majd melléjük repült a Johntól kölcsön kapott sapka is…

Aztán lassan, egészen lassan lecsúsztatta Mary fejéről a kendőt, ujjait belemerítette a hajába, és a következő pillanatban szótlanul magához ölelte…

Mary felocsúdott. Megpróbált kibontakozni a férfi izmos karjaiból, de hiába küszködött, csak azt érte el, hogy Eric még szorosabban vonta magához.

- Mit akarsz? - lihegte villámló szemmel.

- Azt teszem, amit kívántál tőlem - felelte még mindig mosolyogva a férfi, és apró csókokkal borította el az arcát.

- Semmi ilyesmit nem kívántam tőled, ezt nagyon jól tudod.

- Azt mondtad, tegyem azt, amit akkor tettem. Akkor pedig megcsókoltalak.

- Aztán hátat fordítottál nekem. Tudni sem akartál rólam. Hadd emlékeztesselek arra, amit mondtál: sajnálod. Sajnálod!

Feltoluló érzelmei könnyeket csaltak a szemébe. Eric közelsége egészen másképp hatott rá, mint elképzelte. Ezerszer szebb volt… de rosszabb is, mint akkor. Nem csak Eric vált érett férfivá, ő is fejlődött, változott. Érezte, hogy a teste, tiltakozása ellenére, milyen hevesen válaszol a férfi érintésére.

Eric a két keze közé fogta Mary arcát, és megakadályozta, hogy elfordítsa a tekintetét.

- Valóban olyan ostobán viselkedtem? - kérdezte lágyan. - Én másképp emlékszem. Kora reggel volt, nem tudtam, mit mondjak. Addig jó barátok voltunk. Úgy éreztem, bocsánatot kell kérnem tőled, mert elvesztettem a fejemet. Ez volt a viselkedésem oka.

- Nem igaz. - Mary hangja elcsuklott. Ökölbe szorított kezét nekifeszítette a férfi mellének.

- De igen. Hidd el, csupán meg akartalak nyugtatni. Attól tartottam, hogy a meggondolatlanságommal, a féktelen szenvedélyemmel mélyen megbántottalak.

Mary szeméből kicsordult egy könnycsepp, és végiggördült az arcán. Eric az ujja hegyével gyengéden elsimította.

- Nem értem, hogy nem vettem észre - folytatta suttogva -, milyen szép is vagy te, Mary Mulraney, a ragyogó kék szemeddel, a vörösesszőke hajaddal és a lobbanékony ír vérmérsékleteddel. Ostoba fráter voltam, hogy nem vettelek komolyan… - Mary kétségbeesetten próbálta kiszabadítani magát, ám a férfi izmos karja szorosan tartotta. - De most megtaláltalak. Szeretném, ha megbocsátanál. Valamikor barátok voltunk, miért lennénk most ellenségek?

Mary fölé hajolt, és szájon csókolta.

A csók eddig ismeretlen szenvedélyt lobbantott lángra a nőben. Lélegzetét visszafojtotta, izmai megfeszültek, de ezúttal nem tett kísérletet a menekülésre. Elfelejtette, hol van, sőt arra sem gondolt, hogy talán figyeli őket valaki. Önkéntelen mozdulattal Eric nyaka köré fonta a karját, és hozzásimult.

A férfi halk sóhajjal vonta még szorosabban magához. Csókjuk mélyebbé, szenvedélyesebbé vált. Mary ebben a pillanatban megint tizennyolc évesnek érezte magát. Boldog volt, szabad és menthetetlenül szerelmes.

Ám hirtelen megszólalt benne egy figyelmeztető hang: már nem vagy tizennyolc éves, szabad sem vagy, hiszen itt van Hope. Boldog, vidám, kiegyensúlyozott gyermek, aki az életedet örömmel és szeretettel tölti meg. Soha semmi nem veszélyeztetheti Hope felhőtlen életét!

Olyan erővel taszította el magától Ericet, hogy az meglepetésében tiltakozni sem tudott. A váratlan kedélyváltozás azonban láthatóan megzavarta.

- Mary! Mi történt?

- Semmi. Hagyj magamra! Nem akarok visszatérni a régebbi életemhez. Boldog vagyok itt.

- Miért félsz ennyire?

- Nem félek. Egyedül akarok maradni.

- A kislányoddal?

- Igen, a kislányommal. Menj vissza az Államokba, és hagyj engem békén!

- Miért vagy ilyen rideg?

- Csupán józanul gondolkodom. - Mary igyekezett megakadályozni, hogy Eric kényes kérdéseket tegyen fel Hope-ról. - Nagyon egyszerű a dolog. Szerettem valakit, de csalódtam. Ez minden. Senkivel nem óhajtok kapcsolatot létesíteni.

- Hope apja volt az, aki…?

A kérdés olyan tapintatosan, szelíden és gyanútlanul hangzott, hogy Mary szinte meghatódott.

- Igen - bólintott.

- Sajnálom. De azért mi ketten még barátok lehetnénk.

- Nem látom értelmét. Neked megvan a magad élete, nekem is a magamé. Valószínűleg soha többé nem találkozunk.

Különös, gondolta aztán, milyen nehezen hagyták el ajkát ezek a szavak.

Eric azonban megrázta a fejét.

- Ebben nem vagyok biztos. A nagybátyád meghívott néhány napra, hogy nyugodtan megbeszélhessük az üzleti ügyeinket. Tehát gyakran fogunk találkozni.

- Ez nem lehet igaz!

- Pedig az. - A férfi halkan elnevette magát. - Bevallom, kissé meglepett, amikor felhívott, de…

- Ő hívott fel? Szóval nem a te ötleted volt, hogy ide gyere lovat vásárolni?

- Nem. Néhányszor találkoztam Johnnal, amikor az Államokban járt. Kicseréltük tenyésztési tapasztalatainkat, ez volt minden.

- Folytasd! - sürgette Mary, mert furcsa érzés kezdett motoszkálni benne.

- Nos, John Day felhívott, és elmondta, hogy nézte a tévében a Madison Square Gardenből közvetített nyílt versenyt, és látta, hogy a lovam felbukott. Arra gondolt, új lóra lesz szükségem, és felhívott.

Mary alig tudta felfogni a hallottakat. Valóban léteznek ilyen ostoba véletlenek? Miért éppen ezt a díjugrató világbajnokot kellett kiszemelnie John bácsinak üzleti partnerként? Ha nem volna biztos benne, hogy John és Katie mit sem tudnak Hope apjáról, nem hinne a véletlenben.

Kihúzta magát, és hetyke pillantást vetett Ericre.

- Aztán úgy gondoltad, hogy ha már itt vagy, legalább megédesíted kissé a régi barátnőd életét egy futó viszonnyal.

Eric jóízűen felkacagott.

- Nem tagadom, az előbb ez is megfordult a fejemben.

Mary csípőre tette a kezét.

- Hát persze - vetette oda villogó szemmel -, Eric Lambert, a hódító, a szívtipró egyetlen alkalmat sem hagyhat ki. Mindenütt akadnak trófeák a gyűjteményébe; amerre jár, megtört szívű rajongókat hagy maga után.

- Azt hiszem, Dánia még kimaradt a hódító körutamból - jegyezte meg nevetve a férfi. Kedvtelve nézte Mary ökölbe szorított kezét. - De eddig csupán mesebeszédnek tartottam az ír temperamentumról keringő történeteket…

Meghökkenve fordult meg, mert csúfondáros füttyszó hangzott föl a háta mögött.

Mary is odakapta a fejét.

- William! - kiáltott lángba borult arccal. - Mióta vagy itt?

- Már jó ideje - válaszolta a lovász, aztán ügyet sem vetve Maryre, rámosolygott Ericre. - Gondolom, nem akarja őt tovább ingerelni. - Felvette a földön heverő sapkát, és átnyújtotta a vendégnek. - Tudja, Mary ugyan Kaliforniában született, az ereiben azonban heves ír vér pezseg…

Eric leporolta a sapkát, mielőtt a fejébe nyomta. Hasonló hangnemben válaszolt:

- Örömmel látom, hogy sokat javult a köhögése. Talán csak megakadt valami a torkán…

- Eltalálta - hunyorított rá hamiskásan William. - És mindjárt le is öblítem néhány pohár jó erős barna sörrel, hogy még a nyomát is eltüntessem. Ha akar, csatlakozhat hozzám.

- No de William! - Mary szeme vészjósló szikrákat szórt hol az egyik férfira, hol a másikra.

- Szívesen - jelentette ki Eric. - Itt egy kicsit puskaporos a levegő…

Férfiak, gondolta megvetően Mary. Fejére borította a kendőjét, sarkon fordult, és visszasietett a házba. Sejtette, hogy kellemetlen estének néz elébe.

A férfiak átvágtak a földeken, hogy lerövidítsék a kocsmához vezető utat. Jó ideig hallgatagon mentek egymás mellett. Eric Mary különös viselkedésén töprengett, és azon, hogy őbelé meg miféle ördög bújt, amikor tovább ingerelte, holott láthatta, hogy máris szétveti a düh.

Az ok talán a múltban gyökerezik, amikor még vetélytársak voltak. Mary gyakran szomorkodott, és olyankor ő baráti ugratással többnyire felvidította. Sajnos, nem vette észre, hogy a lány beleszeretett.

Ránézett a mellette ballagó öregemberre.

- Mióta ismeri Maryt?

William megfontoltan köhécselt, mielőtt válaszolt volna. - Azóta, hogy Írországba érkezett.

- És mikor érkezett Írországba?

- Mielőtt a kislány megszületett.

- Hope? - A kicsi máris belopta magát a szívembe, gondolta Eric ellágyultan. - Pompás lovas az a gyerek.

- Nem csoda - jegyezte meg William büszkén. - Az anyjától örökölte a tehetségét.

- És kitől tanult lovagolni?

- Tőlem meg az anyjától. - jelentette ki William önérzetesen. Majd hirtelen megállt, és Eric vállára tette a kezét. - Talán szándékában áll foglalkozni Hope-pal?

- Nem. A kislánynak rendszeres foglalkozásra, állandó irányításra van szüksége. Az alatt a rövid idő alatt, amit itt töltök, nem tudnám fegyelemre nevelni, márpedig ez hiányzik a leginkább az életéből. - Mosolyogva hunyorított az öregemberre. - Úgy látom, aggódik a kicsiért. Higgye el, én is. De sajnos nem segíthetek. - Felsóhajtott. - Mary nem kedvel. Soha nem egyezne bele, hogy én legyek Hope edzője.

- Vannak tanítványai az Államokban?

- Vannak, de nem állandóan. Egykori olimpikonokkal dolgozom együtt. Kiválasztunk néhány tehetséges gyereket, foglalkozunk velük. Ha otthon vagyok, ellenőrzöm a fejlődésüket. Miért kérdi?

- Minden érdekel, ami a lósporttal összefügg - felelte Will kitérően. - Hány kancája van?

Eric elnevette magát.

- John Day ugyanezeket a kérdéseket tette föl.

William ártatlan arcot vágott, Eric pedig örült, hogy gondolatai elterelődnek Maryről és Hope-ról.

- Hét kancám van és három heréltem Dutchman's Pride-on kívül. Ő lassacskán nyugalomba vonulhat. Tenyészmént nem tartok. Manapság, a mesterséges megtermékenyítési módszerek korában csődörre már nincs is szükség. Nem igaz?

- Igaz, de mi örömük van akkor a lovaknak? - kuncogott William.

Beértek egy falucskába. Az egyik házon söröskorsós cégér függött, alatta díszes betűkkel a tulajdonos neve: O'Malley.

Eric meghökkenve kapta fel a fejét.

- Névrokonok Hope lovával?

William jóízűen elnevette magát. - Úgy valahogy. O'Malley itt lakik, de gyakran megfordul a telepen. - Ezzel kitárta az ajtót Eric előtt, és betessékelte az ivóba. Néhány közvetlen szóval bemutatta vendégét, aztán a ragyogóra fényezett tölgyfa söntéspulthoz sétáltak, amely mögött egy javakorabeli, zömök férfiú kezelte a csillogó-villogó sárgaréz csapokat. - Ő pedig O'Malley személyesen - fejezte be Will a bemutatás szertartását. - O'Malley, adj Eric barátomnak egy pint sört, és nekem is ugyanazt! - Előkelő mozdulattal maréknyi fémpénzt csapott a pultra.

Eric szeme még meg sem szokta az ivóban uralkodó félhomályt, amikor elébe került egy óriási korsó frissen csapolt sör. O'Malley barátságosan vigyorogva emelte feléje a poharát.

- Mary Mulraneyra! - kiáltotta Will, és megragadta a teli kancsót.

- Maryre! - csatlakozott Eric is, majd óvatosan belekortyolt a sörébe. Már az első korty után arra gondolt, hogyan menekülhetne meg az egész korsó elfogyasztásától anélkül, hogy udvariatlan lenne vendéglátója iránt.

- Hogy van az én kedves Marym? - kérdezte O'Malley.

Eric hajszál híján félrenyelt, heves köhögés fogta el. Will vidáman a hátára csapott néhányat.

- No lám, nincs hozzászokva az igazi jó ír sörhöz!

- Igen… azt hiszem, nekem kicsit erős - köhécselt Eric. - Ne vegyék rossz néven, nagyon ritkán iszom. - Williamhez fordult. - Elkísér az ajtóig, Will?

- Hogyne - válaszolta az öreg, kihörpintette a sörét, aztán a keze hátával megtörölte a száját.

- O'Malley Hope apja? - kérdezte Eric kertelés nélkül, mihelyt kívül kerültek az ajtón. Szorongva várta a választ, hiszen a dolog nem elképzelhetetlen. O'Malley végül is elég fiatal, elég jóképű, már ha valakinek az efféle nagydarab, izmos fickó tetszik. Vajon Marynek is tetszett annyira, hogy az övé lett?

- Még hogy O'Malley? - William elnevette magát, aztán fürkésző pillantást vetett Ericre. - Miért kérdi?

- Egyszerűen érdekel.

- Nem tudom megmondani - jelentette ki Will.

- Nem tudja, vagy nem akarja? - erősködött Eric.

William megfordult, hogy visszatérjen a kocsmába.

- Annyit mondhatok - szólt még vissza -, hogy O'Malley bármelyik pillanatban elvenné Maryt, ha az igent mondana. - Ráhunyorított Ericre. - Most pedig ideje hazamennie. A család öt órakor étkezik. Pontban öt órakor - emelte fel a mutatóujját.

- Köszönöm - kiáltotta oda Eric, és nekivágott a hazaútnak.

Micsoda képtelenség! Mary hozzámenne egy kocsmároshoz? Boldogtalan lenne a lovai nélkül, és az lenne a kis Hope is. Összeráncolta a homlokát. Vagy mégis elkövetné ezt a képtelen ostobaságot csak azért, hogy apát adjon Hope-nak?

Ökölbe szorult a keze. Miképpen történhetett, hogy ilyen rövid idő alatt érzelmileg részesévé vált Mary életének? Hogyan lehetséges, hogy aggódik, felelősséget érez? Hiszen évekig nem találkoztak, és alig-alig gondolt Maryre azután, hogy a lány feladta sportpályafutását. Néha ugyan eszébe jutott az a hajnal, az ő kínos zavara, a lány könnyei. Az emlék nyomasztó volt, és mindannyiszor gyorsan elhessegette.

Az elágazáshoz érve a legelőn át vezető rövidebb utat választotta. Ahogy közeledett a farmhoz, a feszültség fokozódott benne. Úgy érezte magát, mint aki merész ugrással túljutott egy akadályon, és megdöbbenve látja, hogy az előtte emelkedő magasabbat már nem lesz képes leküzdeni.

4. FEJEZET

Mary elhatározta, hogy aznap nem vesz részt a közös vacsorán, de aztán meggondolta magát. Milyen elfogadható indokkal magyarázná távolmaradását? Rendbe szedte magát, és átsétált nagybátyja házába.

Az udvarház külseje mit sem változott az itt töltött nyolc év alatt, és ő nagyon megszerette. Jól alakult az élete a farmon. A kertészházikó meghitt fészeknek bizonyult, szívesen lakott benne. De ragaszkodott az özvegységéről szóló történetéhez, még akkor is, amikor már megszerette új családját, Katie-t és Johnt. Fiatal özvegyként fogadták be, s nem csupán munkát adtak, hanem otthont is, neki és a gyermekének. Mary mindenképpen meg akarta őrizni ezt a védettséget, ezt a nyugalmas életformát.

Belépett a konyhába. Katie a tűzhely mellett szorgoskodott. A gömbölyded alakjára tett gyakori célzásokat azzal utasította vissza, hogy kénytelen állandóan kóstolgatni az ételeket, ha azt akarja, hogy minden kifogástalanul sikerüljön. A konyhát betöltő illatot szimatolva Mary elismerően jegyezte meg:

- Pompásnak ígérkezik a zöldséglevesed, Katie néni! - Cuppanós puszit nyomott nagynénje kipirult arcára, és kivette kezéből a kanalat. - De azért megkóstolom, nem hiányzik-e belőle valami. Hm, remek! Ezennel felveszünk szakácsnőnek… De hol van Hope? Beküldtem, hogy segítsen neked.

- Odaát van a nappaliban Johnnal és a vendégünkkel.

- Gondolhattam volna - fintorgott Mary, és érezte, hogy a szíve gyorsabban kezd verni.

- Csinos vagy ma este - jegyezte meg Katie, majd amikor látta, hogy unokahúga zavarba jött, sietve hozzátette: - Ha van kedved, megterítheted az ebédlőben az asztalt.

Mary bólintott. Felterítette a hosszú ebédlőasztalra Katie legfinomabb lenvászon abroszát, és elrendezte rajta a különleges alkalmakra tartogatott szép, régi porcelán étkészletet. Mindig díszesen terítettek, ha Johnhoz üzletfelek érkeztek. Ma azonban világosabbnak és barátságosabbnak tűnt a tágas helyiség. Talán az asztal közepén álló rózsacsokortól.

- Gyönyörűek a rózsáid. És az illatuk! Az egész szoba illatárban úszik.

- John ötlete volt - magyarázta Katie, miközben bevitte a levesestálat az ebédlőbe. - Néha meglepő dolgok jutnak az eszébe.

Még egy ellenőrző pillantást vetett a terítékekre, aztán szólította a férfiakat.

- Megismerkedtél már Eric Lamberttel? - harsant fel John hangja, mihelyt beléptek az ajtón.

- Ó, igen, délután találkoztunk az istállóknál - felelte Mary. Ujjai idegesen babráltak kék pulóvere szegélyén.

- Az én húgocskám ma olyan szép, mint a nyár tündére - bókolt John régimódi gavallériával, majd Erichez fordulva folytatta: - Remekül áll neki ez a szín. A szeme is akár a nyári égbolt kékje.

- Mint az ír égbolt - tette hozzá mosolyogva Eric. - Kicsit viharos…

Mary bosszúsan vetette fel a fejét, de tekintete önkéntelenül megakadt a férfi karcsú, magas alakján. Kényelmes, kitűnő szabású sportzakója alatt magas nyakú fekete pulóvert viselt, és ez az öltözék eszébe juttatta a nőnek a Calgaryben együtt töltött napokat, a versenyek izzó hangulatát.

Hope természetesen nem tágított a vendég mellől, belekapaszkodott a kezébe, egyetlen pillanatra sem engedte el.

- Hát az én szemem milyen? - kíváncsiskodott. - Az is olyan kék, mint az ég?

Eric lehajolt a lánykához, és hosszan, elmerülten fürkészte a kipirult arcocskát.

- Én inkább azt mondanám - jegyezte meg komolyan -, hogy vetekszik a zsenge tavaszi fű zöldjével. - Látva, hogy Hope elégedetlenül fintorítja el az orrocskáját erre a hasonlatra, sietve hozzátette: - Ez a legszebb szín az írek számára, mint ahogyan édesanyádnak is te vagy a világon a legszebb.

Hope ragyogó szemmel simult Erichez, és a pillanatot kihasználva rögtön megkérdezte:

- Anyu, ugye ülhetek Eric mellett?

- A szokott helyeden fogsz ülni - vágta rá Mary.

- Ugyan már! - lépett közbe John. - Hadd üljön a gyerek ott, ahol akar! Máskor amúgy is csak mi kényeztetjük, Will meg én.

Mary szótlanul leült. Végül is, csillapítgatta magát, fölösleges vitatkozni azon, hogy Hope hová üljön. De azért csak nem akart helyreállni a lelke nyugalma.

- Ami azt illeti, valóban alaposan elkényeztettétek a kisasszonyt - szúrt vissza csípősen, de rögtön megbánta.

Milyen igazságtalan vagyok, gondolta elkeseredetten, hogy John bácsin töltöm ki a mérgemet. Ha nem uralkodom magamon, hamarosan mindannyian észreveszik az ingerültségemet. S minthogy csupán egyetlen változás következett be az életemben: Eric érkezése, csakhamar tudni fogják, hogy ő a nyugtalanságom és feszültségem oka.

- Nem tagadom - nevette el magát a nagybátyja. - De mit tegyünk, ha Katie nénédnek és nekem csak ti ketten vagytok, akiket kényeztethetünk? Ne légy már ilyen szigorú hozzánk!

Bort töltött a poharakba, megenyhült hangulatban koccintottak, majd a házigazda köszöntőt mondott:

- Igyunk a jó barátságra! - Kis szünet után hozzáfűzte: - És a sikeres üzlettársi kapcsolatunkra.

Mary megdöbbenve meredt hol Johnra, hol Ericre.

- Miféle üzlettársi kapcsolat? - hebegte.

- Azaz egyelőre üzleti kapcsolat - helyesbített John. - De azt fontolgatjuk, hogy a ménesemből néhány lovat az Államokba szállítunk, hogy ott keresztezzük őket Eric telivéreivel.

- Remélem, nem gondolod komolyan! - kiáltott fel Mary hitetlenkedve.

Eric úgy tett, mint aki nem vette észre Mary felcsattanását. Megtöltötte a tányérját levessel, és mosolyogva mondta:

- Még csak a lehetőségek mérlegelésénél tartunk…

- Mindenki tudja, hogy a lovaink csontrendszerének kifejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges az itteni legelő - szakította félbe a férfi magyarázatát Mary.

- Kentuckyban is hasonlóak a feltételek - viszonozta nyugodtan Eric. - Sőt a világ számos más részén is. Ezek a helyek ugyan nem olyan híresek, mint az írországi tenyésztelepek, de kellő gondossággal és hozzáértéssel mindenütt jó eredményeket lehet elérni.

- Nem hiszem - rázta meg a fejét indulatosan Mary. - Nem értem, John bácsi, miért foglalkozol efféle gondolatokkal. Hiszen minden a legjobban megy.

- Igaz - bólintott John. Kikanalazta az utolsó csepp levest, és megtörölte a száját. - De mehetne még jobban. Az állattenyésztés célja a tenyészállomány javítása. Ha az új szaporulat nem jobb, mint az előző volt, akkor nem értem el a célomat. - Mosolyogva hunyorított Hope-ra. - És a mi kis koboldunknak is hasznára válna az Erickel való kapcsolat.

Marynek kihagyott a szívverése. Mintha John bácsi különös nyomatékkal ejtette volna ki Eric nevét…

- Hogy érted ezt?

- Megkérdeztem Ericet, hajlandó volna-e foglalkozni Hope-pal, és ő beleegyezett.

A kislány olyan hangosat kiáltott örömében, hogy a szoba sarkában szundikáló macska rémülten rohant ki az ajtón.

Mary úgy érezte, ezzel betelt a pohár. Nem tudta és nem is akarta tovább titkolni ingerültségét.

- Szó sem lehet róla! - ugrott fel az asztaltól. Dühtől villámló szemét Ericre szegezte. - Én vagyok a gyerek anyja, és én nem akarom, hogy versenyszerűen lovagoljon.

A vendég csillapítóan emelte föl a kezét.

- Egyelőre csak beszélgettünk a dologról. Még semmi sincs eldöntve.

Hope éles hangja, szűnni nem akaró tiltakozása pattanásig feszítette Mary idegeit, ráadásul mindenki egyszerre beszélt, mindenki őt akarta meggyőzni.

- Most már igazán elég! - kiáltotta felháborodottan.

- No de kedvesem - csillapította gyengéden Katie -, ülj vissza a helyedre, fejezzük be a vacsorát! Az üzleti ügyeket ráérünk később is megbeszélni.

- Csakhogy most nem üzleti ügyekről van szó, hanem az én lányomról - ragaszkodott Mary az álláspontjához. - Rengetegszer mondtam már nektek, hogy nem engedem Hope-ot versenyezni. Sem most, sem máskor. Fölösleges erről tovább vitatkoznunk.

Kifulladva, kipirult arccal ült vissza a székére.

- Megértjük az aggodalmadat - folytatta Katie higgadtan - és ne hidd, hogy kész helyzet elé akartunk állítani. De mindannyian tudjuk, hogy a gyerek a tilalmad ellenére is ugrat Mr. O'Malleyvel. Szerintünk jobb, ha megtanul biztonságosan ugratni egy kiváló sportolótól. Kérlek, Mary, gondolkodj el ezen!

Ha tudnátok, milyen gyakran gondolkodtam már ezen, vágta rá Mary gondolatban. Reszkető ujjait összefonta az ölében, nyugalmat erőltetett magára, és a nagybátyjához fordult:

- Ha úgy látom, hogy Hope-nak rendszeres edzésre van szüksége, magam fogom tanítani. - Egy futó pillantás Eric arcára meggyőzte arról, hogy a férfi figyelemmel kísérte szavait. Sőt kéretlenül közbeszólt.

- Ilyen feladathoz nagy tapasztalat és gyakorlat szükséges.

- Naponta lovagolom a nagybátyám lovait - ellenkezett kimért hangon Mary -, és még senki sem panaszkodott.

- A lovaglás és a lovakkal végzett gyakorlatok nem hasonlíthatók az akadályugrató lovas felkészítéséhez. Az edzőnek mindkét területen tapasztalatokkal kell rendelkeznie. Én már öt éve oktatok. Egy-két éven belül teljesen visszavonulok az aktív sportolástól, és minden időmet a tanítványaimnak akarom szentelni.

- A versenyzés szóba sem jöhet. Egyébként sem járulnék hozzá, hogy Hope elhagyja Írországot.

- Nincs is rá szükség. Ha Johnnal megegyezünk, évente néhány hónapot Írországban töltök.

- Én pedig azt mondtam: nem! - ismételte meg Mary keményen, de a szíve belesajdult a kislánya arcán legördülő könnycseppek látványába.

- Megtudhatnék többet is az elhatározás okáról? - kérdezte Eric.

- Természetesen. A versenyzés megfosztaná Hope-ot a lovaglás örömétől. Ló és lovas egyre nagyobb kockázat vállalására kényszerül, és ez még csak a kezdet. Tudom, miről beszélek, tapasztalatból ismerem a versenyzők életmódját. Azt akarom, hogy Hope boldog legyen, és ehhez nem kell edzővel dolgoznia, és keresztül-kasul utaznia az egész világot. - Letette a szalvétáját, s felállt az asztaltól. - Bocsássatok meg! Elment az étvágyam.

Lenézett az ölébe ejtett kézzel, mozdulatlanul ülő gyermekre. A kislány arcán még mindig peregtek a könnyek, de erősen tartotta magát.

Hiszen nem a lovaglástól akarom eltiltani, védekezett magában Mary, csupán Erictől távol tartani, azt viszont minden erőmmel.

Úgy érezte, tartozik némi magyarázattal, már csak a rokonai iránti udvariasságból is.

- Ha úgy látom, hogy itt az ideje, majd én bevezetem Hope-ot a sportlovaglás fortélyaiba.

Hűvösen odabiccentett az asztalnál ülőknek, és határozott léptekkel elhagyta a szobát.

Maryt bántotta, hogy olyan nyersen viselkedett a vacsoránál, ezért később visszament a házba, hogy segítsen Katie-nek a konyhában, és megkeresse Hope-ot. Dolga végeztével az istállóba sietett, felnyergelt két lovat. A ház elé vezette az állatokat, és a lépcsőre telepedve várt. John bácsi vacsora után még egyszer végigjárja az istállókat. Most bizonyára megkéri a vendégüket, hogy kísérje el esti ellenőrző körútjára.

Amikor a férfiak kiléptek a házból, Mary felállt, és zavart mosollyal mormolta:

- Bocsánatot szeretnék kérni…

Eric kifejezéstelen arccal bólintott, John azonban rávágta:

- Elfogadjuk. - Majd a két felnyergelt ló felé intett: - Mi az, neked egy ló nem is elég?

- Azt gondoltam, Mr. Lambertnek talán kedve támad megnézni a versenypályánkat.

John elmosolyodott.

- Pompás ötlet. De ha a másik lovat nekem szántad, akkor most kénytelen vagyok lemondani Eric megtisztelő társaságáról. Túl sokat ettem Katie citromkrémjéből.

- Majd én elkísérem - ajánlotta fel Mary. - Én is meg tudok mutatni mindent.

Nyeregbe szállt, megigazította a kengyelt. Eric odalépett a másik lóhoz, és könnyedén felpattant a nyeregbe.

Mary átnyújtott neki egy bukósisakot.

- Tessék. Sisakkal biztonságosabb. - A férfi habozását látva hozzátette: - Én sem szívesen viselek bukósisakot, de igyekszem jó példát mutatni Hope-nak. Igaz, olyankor hiányzik az az érzés, hogy a hajam lobog a szélben.

Ez az, gondolta a férfi. Így élt az emlékezetében Mary: lobogó hajjal vágtat a vakítóan kék kaliforniai égbolt alatt. És ez a kép jelent meg az emlékezetében, amikor megpillantotta Hope-ot ugratás közben. A kislánynak olyan haja volt, mint az anyjának.

- Igazán sajnálom, hogy olyan neveletlenül viselkedtem a vacsoránál - szólalt meg ügetés közben Mary. - Szeretném, ha ismét barátok lennénk. Mint régen.

- Megpróbálhatjuk.

- És barátként szeretnélek megkérni arra, hogy önként tartsd távol magad Hope-tól. Még olyan kicsi, és könnyen befolyásolható. Nem akarom, hogy a versenylovaglás iránt érdeklődjön csupán azért, mert rajong érted. A hírnevedért, a sikereidért…

Eric várt egy darabig, végül föltette a kérdést, amely órák óta kínozta:

- Hány éves Hope?

Mary felszegte a fejét.

- Miért fontos ez? - kérdezte éles hangon.

- Egyáltalán nem volna fontos, ha a kicsinek nem volna zöld szeme… - Egyenesen a lány szemébe nézett. - Nos, hány éves a kislány, és ki az édesapja?

Mary válaszul a ló oldalába vágta a sarkát, és elvágtatott. Természetesen tudta, hogy a férfi utoléri, nem is akart elszökni előle, mindössze lélegzetvételnyi időre volt szüksége, hogy kielégítő választ találjon.

A dűlőút kanyarulatában feltűntek a gyakorlótér bejáratát jelző, piros-fehérre mázolt oszlopok. Mary gyorsabb vágtára ösztökélte a lovát, mert hallotta, hogy Eric lova már közvetlenül mögötte nyargal. Néhány perc múlva már csak egy orrhosszal vezetett a férfi előtt. Szinte egyszerre ugratták át az első sáncot, s a túloldali lejtőn Bounder behozta Pint of Guinnesst. Magasra fröccsent a sekély árok vize, amint a lovak patái belevágódtak.

Pattanásig feszülő idegekkel vették az akadályokat. Mary az ugrásokra összpontosította figyelmét, mintha versenyen volna. Az ő lova volt a jobb, de Erickel a nyergében Bounder egyszerűen megtáltosodott, egyre nagyobb előnyre tett szert.

Még egy emelkedő várt Pint of Guinnessre, amikor Mary észrevette, hogy Eric visszafogja, majd megállítja a lovát.

- Huh, ez nem semmi - fújt nagyot Mary, amikor odaért melléjük.

- Hát persze, nagy ostobaság! - vetette oda szárazon a férfi. - És ezt mindketten tudjuk.

- A lovak ismerik a pályát - védekezett Mary. - Tudtam, hogy nem lesz semmi baj.

- Én azonban nem ismertem. És mégis utolértelek, mert dühös voltam. - Ügyes mozdulattal lecsúszott a nyeregből. - Beszélnünk kell - mondta komolyan.

Mary bólintott. Eric mögéje lépett, hogy segítsen a leszállásnál.

- Köszönöm, magam is boldogulok - hárította el a lány.

- Tudom, hogy boldogulsz magad is. Mindenki boldogul egyedül is, ha muszáj. De ez nem jelenti azt, hogy a legjobb megoldást választottad.

Ezzel átkarolta Mary derekát, és könnyedén leemelte. Az megpördült a sarkán, és kihívó pillantást vetett rá, mit sem törődve a férfi komor tekintetével.

- Ez az én dolgom, nem tartozik rád.

- Valóban, Mary? John azt mondta, hogy meghalt a férjed. Igaz ez? Vagy belehabarodtál valami semmirekellőbe, aki aztán útilaput kötött a talpadra, amikor megtudta, hogy gyermeket vársz?

- Elég! Semmi közöd hozzá!

- Igazán? Úgy érzem, nagyon is sok közöm van hozzá. Olyan sok, hogy azért nem mered elmondani… - Mary rémült arckifejezéséből mindent megértett. Ó igen, sejtései valóra váltak, és a bizonyosság váratlan örömmel töltötte el. - Szent egek, Mary… Hope az én lányom!

- Nem! Ő az én lányom. Egyedül az enyém. Nem tudod ezt megérteni? - Kétségbeesetten, rimánkodva nézett fel a férfira. - Kérlek, kérlek, Eric! Ne ronts el mindent!

Eric meghökkenve kapta föl a fejét.

- Elrontani? Hogy én rontanék el mindent? - Indulatos léptekkel járt fel-alá. - Meg tudod érteni, mit mulasztottam el eddig? Azt a csodát, amit egy gyermek… - Elharapta a szót, dühösen legyintett, majd megragadta Mary karját, és rákiáltott: - Miért nem mondtad meg?

- Miért mondtam volna? - Mary szeme megtelt könnyel. - Hiszen tudni sem akartál rólam. Küldtem volna egy képes levelezőlapot, hogy tartogatok neked egy kis meglepetést?

- Ehelyett megszöktél. Egészen Írországig.

- Megszöktem? Tévedsz. A szüleim kidobtak. Szépen összepakolták a holmimat, megvették a repülőjegyemet Írországba, és feltálaltak egy tetszetős hazugságot John bácsinak. A nagybátyámék befogadtak, itt hoztam világra Hope-ot. Nyugodtan, szépen éltünk eddig, és ezentúl is így fogunk élni.

- Nem! - jelentette ki Eric kurtán.

Látta Mary arcán a harag és a viszolygás leplezetlen kifejezését, de nem engedhetett. Máris szívébe fogadta a kis vadócot, érezte, hogy többel tartozik neki, mint néhány lovaglóórával. És nem pusztán pénzbeli támogatásra gondolt. Mégis a kislány féktelensége és fegyelmezetlensége könnyítette meg számára a döntést. Mary is gondoskodik a gyerekről, ám egészen más megfontolások alapján igyekszik befolyásolni Hope életének alakulását. Valakinek ki kell állnia Hope mellett, és Eric most már hitt benne, hogy a sors őt szemelte ki erre a feladatra.

Mary alighanem túl elfogult vagy túl makacs ahhoz, hogy olyan világosan lássa a helyzetet, mint ő. Ha engedelmeskedik a kérésének, és elmegy, akkor maga is hozzájárul az előbb vagy utóbb menthetetlenül bekövetkező balesethez. Nyomorék lesz a csupa élet kislány, vagy… ne adj isten, a legrosszabb is megeshet…

- Nem fogom megmondani neki, hogy én vagyok az apja, de törődni akarok vele - mondta csendesen, de határozottan.

- Ó, hogy gyűlöllek! - kiáltotta Mary, és Ericre emelte ökölbe szorított kezét.

A férfi elkapta a csuklóját.

- Jogodban áll, hogy gyűlölj - mondta higgadtan. - De a hazugságot te agyaltad ki, és hogy Hope kis életét ne bolygassuk meg, őrizni fogom a titkodat. A jövőben azonban kicsivel több tisztelettel bánhatnál velem, különben te tűnsz fel különös színben a gyerek előtt.

Mary nemigen figyelt a férfi szavaira, szinte magánkívül viaskodott vele tovább, noha Eric szorosan fogta. A lány lassan kifulladt az egyenlőtlen küzdelemben, könnyek szöktek a szemébe, zihálva lélegzett, melle hevesen hullámzott. Ericben hirtelen feltámadt a férfivágy, az erőszakos hímösztön, mellyel józan pillanataiban sose tudott azonosulni. Kívánta Maryt, eszeveszetten kívánta. Mint akkor…

Elviselhetetlenül sütött rá a lány szeméből az undor és a gyűlölet. Valamit tennie kellett, hogy ez az idegen, ismeretlen kifejezés eltűnjön Mary arcáról. Összefogta a lány csuklóit, magához húzta a fejét. Aztán szájon csókolta, parancsoló, ellenállást nem tűrő erővel.

Nem tudta, miért követelt olyasmit Marytől, amit az nem akart jószántából megadni. Arra sem tudott visszaemlékezni, miképpen történhetett, hogy akkor úgy elvesztette az önuralmát, és a magáévá tette. Csak azt tudta, hogy ostobább, mint hitte volna. Valami különös vonzerő sugárzott Maryből, ami féktelen szenvedélyt ébresztett benne. Ebben a pillanatban döbbent rá, mennyi mindent mulasztott el az elmúlt években.

Megérezte arcán a lány könnyeit, és kimondhatatlan szánakozás, a lelke mélyét felkavaró bűntudat töltötte el. Egyszer majd, fogadkozott némán, mindent jóváteszek. Már azzal is, ha Hope-nak segítek. Ó, bárcsak megengedné Mary!

Lazított a szorításán. Ó, Mary, fohászkodott magában, kérlek, próbálj megérteni! Meg kell ismernem a lányomat. Szüksége van rám.

Mary elhúzódott tőle. Görcsös mozdulattal ajkára nyomta a tenyerét, mint aki valami undorító ízű gyógyszert nyelt. Eric nyeregbe vetette magát, megfordította a lovát, és vissza sem nézve levágtatott a lejtőn.

Jó időbe telt, míg Mary megnyugodott. Eric betartja az ígéretét, és megőrzi a titkát, ebben biztos lehetett. Neki pedig nem marad más választása, mint tudomásul venni sorsának változását.

5. FEJEZET

Mary nyugtalanul forgolódva, zavaros álmokkal küszködve töltötte az éjszakát. Többször is felriadt, s még meg sem szólalt az ébresztőórája, amikor türelmetlenül felült az ágyban.

Épp a köntösébe bújt bele, amikor megcsörrent a telefon. Gyorsan felkapta, nehogy Hope felébredjen. A kagylóból John Day vidám hangja hallatszott.

- Jó reggelt! Hogy aludtál?

- Köszönöm, jól. Mi történt? Ilyen korán nem szoktál felhívni.

- Úgy határoztam, hogy ma kivisszük Mr. O'Malleyt a nagy versenypályára. Gondolom, szívesen megnéznétek Hope-pal, mit tud.

- Hát… nem is tudom…

- Ejnye, Mary, valld be, hogy mindent megadnál érte, ha láthatnád Mr. O'Malleyt a pályán!

- Úgy látszik, elég jól ismersz - nevette el magát Mary.

- No hiszen! És a lányodat legalább olyan jól.

- Rendben van, megyünk. - Mary elfojtott egy sóhajt. - Mikor indulunk?

- Egy óra múlva. Az istállóknál leszünk. Onnan indulunk együtt.

- Mi az hogy „leszünk”? - kérdezte Mary gyanakodva.

- Természetesen Lambert is velünk jön, hiszen ő lovagolja Mr. O'Malleyt.

- Gondolhattam volna…

- Ugye nem kedveled?

- Alig ismerem - hangzott a kitérő válasz.

Újabb hazugság, tette hozzá Mary gondolatban. Mintha nem lenne máris elég szép gyűjteményem belőlük.

- Akkor eggyel több okod van rá, hogy velünk gyere. Hátha megtetszel neki.

- Netán szereti a kaktuszféléket, így gondolod, John bácsi?

- Néha érthetetlenül makacs vagy, kicsikém. Tudom, tudom: családi örökség… Nos, akkor viszontlátásra egy óra múlva!

Mary letette a kagylót. Eric közelsége valóban annyira feldúlta, hogy már saját maga számára is elviselhetetlen kezdett lenni. Kétségbeesetten állapította meg, hogy kiábrándító tapasztalatai ellenére is vonzódik hozzá. Az órára pillantott. Ha idejében el akarnak készülni, akkor föl kell keltenie Hope-ot. Mezítláb átszaladt a kislány szobájába.

- Jó reggelt, anyu! - dünnyögte Hope álomittasan.

- Jó reggelt, kicsikém! Kialudtad magad? Igyekeznünk kell, ha látni akarjuk Mr. O'Malleyt a nagy versenypályán.

Hope azonnal felült az ágyban.

- Mr. O'Malleyt? Mikor?

- Egy óra múlva indulunk.

- Remek! - A kislány felpattant, és már a fürdőszobaajtóból kiáltott vissza: - Sietek, anyu.

- A barna nadrágodat vedd fel, a sárga pulóvert meg a rendesebb csizmádat! A karám latyakos.

Mary egy szürke nadrág és egy halvány rózsaszín pulóver mellett döntött. Nem mintha Eric Lambertnek óhajtott volna tetszeni; John bácsi elvárja tőle az illő megjelenést.

Elhatározta, hogy az alkalmat kihasználva Eric tudtára adja: nem támaszthat igényt a kislányra. Az apaság ténye önmagában még nem biztosít jogokat egy férfinak. A jogokat ki kell érdemelni, meg kell szolgálni.

Az ablakon csípősen hideg kora reggeli levegő áradt be, és Mary belebújt kék vattamellényébe. Aztán a tükörbe pillantott. A tűzött mellény célszerű és kényelmes ruhadarab, de cseppet sem előnyös. Miért ne vehetné föl elegáns, lila-barna mintás szövetköpenyét? Végül is nem árthat, ha Eric most is vonzónak találja…

Forró-hideg borzongás futott végig a tagjain. Érezni vélte a férfi meleg, követelő ajkát, izmos testét. Tegnap este túlságosan feldúlt és dühös volt, semhogy észrevehette volna az Eric viselkedésében végbement finom változásokat. Annál élénkebben élte át most. A férfi tekintetében nem csupán vágy, majd csalódottság tükröződött. Valami más is, amit Mary nem tudott meghatározni, de elfelejteni sem.

Amikor rádöbbent, hogy gondolatban egyszerre mennyire engedékeny lett, rögvest rendre utasította magát. Elveszett, ha rokonszenvet és megértést tanúsít Eric Lambert iránt. És elveszti Hope-ot. Egyetlen ember van, aki felelős a gyermekért, és az ő. Nem olyan híres, és nem olyan gazdag, mint a gyermek vér szerinti apja, de az akaratereje szilárd.

De vajon el tudod-e felejteni Ericet? - kérdezte egy belső hang. Fájdalmasan egyszerű volt rá a válasz: nem. Azóta, hogy, a férfi a karjaiban tartotta „akkor” az istállóban, egyetlen nap sem múlt el anélkül, hogy ne gondolt volna rá. Gyűlölte, de vágyakozott is utána.

Megjelent emlékezetében az az ellágyult pillantás, amellyel Eric nézte a kislányt. Ha megszereti Hope-ot, gyakrabban fog Írországban tartózkodni, részévé válik Hope életének. S mi következik majd ezután? Versenyek? Utazások? Magány? Mary érezte, hogy most többről van szó, mint szülői jogokról és kötelességekről. Ha Hope Eric befolyása alá kerül, alapvetően megváltozik az életük. Ebbe pedig soha nem tudna beletörődni.

- Hope-pal szeretnék menni - mondta Mary.

John rámosolygott, és kinyitotta a kocsi első ajtaját.

- Kénytelen leszel megelégedni a társaságommal, Hope ugyanis már beszállt Mr. O'Malleyhez a szállítókocsiba.

- Erichez? - kérdezte Mary teljesen fölöslegesen.

- Bizonyára.

- Akkor én is velük megyek - jelentette ki Mary, majd bocsánatkérően hozzátette: - Ne haragudj, John bácsi, nem akartam udvariatlan lenni.

John becsapta a kocsiajtót.

- Semmi baj, húgocskám. De nagyon szűken lesztek.

- Valahogy majdcsak elférünk.

- Hát akkor viszontlátásra a pályán!

Mary átsietett a szállítókocsihoz. A kormánykerék mögött William ült, mellette Hope. Eric épp akkor készült beszállni. Mindhárman meglepetten néztek az érkezőre.

- John bácsi nélkülem indult el - magyarázta Mary sietve, közben gondolatban elnézést kért az újabb kényszerű hazugságért a nagybátyjától.

Eric fekete, magas nyakú pulóvert viselt a remek szabású lovaglónadrághoz és a hosszú szárú csizmához. Visszalépett a hágcsóról, és a vezetőfülke felé intett a fejével.

- De hol akarsz ülni?

- Itt - vetette oda Mary. Összefogta a köpenyét és beszállt. - Csússz egy kicsit odébb, Hope!

A kislány engedelmeskedett, sok hely azonban így sem keletkezett, legfeljebb ha húsz centiméternyi maradt Ericnek.

- Az ölembe veszem Hope-ot - javasolta Mary, látva, hogy Eric nem tud beszállni.

- És hogy fogja bekapcsolni a biztonsági övet?

Mary tudta, hogy a kérdés jogos. Ő maga is mindig gondosan ügyelt a gyerek biztonságára.

- Akkor inkább összébb húzódunk - jelentette ki könnyedén, s úgy tett, mint aki arrébb csúszik. Megpaskolta az ülésből szabadon maradt keskeny sávot. - No mi lesz? Van itt elég hely.

Eric megrázta a fejét.

- Jobb ötletem van. Szállj ki!

- Szó sincs róla - tiltakozott Mary. - Én is megyek.

Eric megragadta a karját.

- Gyerünk, szállj ki! Vagy egész nap itt fogunk álldogálni?

Az arcán megjelenő csúfondáros mosolyra Mary még inkább megmakacsolta magát. Kirántotta a karját a férfi szorításából.

- Nem fogtok nélkülem elindulni!

Eric elnevette magát.

- Nem is rossz ötlet. De nem akartalak itt hagyni. Csakhogy egyikünknek a másik ölébe kell ülnie. Vagy kiszállsz, vagy te ülsz alul.

- Ezt nem mondhatod komolyan - pattant fel Mary.

- Eric, ha nem száll ki, ülj az ölébe! - kuncogott Hope.

- Helyes. No mi lesz, beszálljak?

Nem kellett még egyszer mondania. Mary villámgyorsan kiszállt, és figyelte, amint a férfi elfoglalja a helyét. A szűk lovaglónadrágon áttűnt hosszú, izmos combjának minden idoma. A fenébe is, gondolta Mary, mert hirtelen nyirkos lett a keze, és forróság öntötte el a testét.

A következő pillanatban már Eric ölében ült. Az ajtó becsapódott és a férfi kényelmesen átfogta a lány derekát.

- Csak a biztonság kedvéért - magyarázta vigyorogva, mire Mary szúrós pillantást vetett rá. - Induljon el, Will, különben Miss Mulraney tanúk előtt fogja kitekerni a nyakamat!

William elismerően füttyentett.

- Ez már igen, Mr. Lambert. Nem lehetséges, hogy ír vér folyik az ereiben? Maga aztán tudja, hogy kell bánni a nőkkel.

- Mintha csak lovakról beszélnétek - háborgott Mary. - Ha nem tudnátok, a nők ugyanolyanok, mint a férfiak.

- Szerencsére nem pont olyanok - mormolta Eric, és egy pillanatra magához szorította Maryt.

- Pszt! Ne a gyerek előtt!

Eric ráhunyorított Hope-ra, aki láthatóan élvezte a szópárbajt.

- Elnézést, Hope! Felteszem, hogy születésed óta ezen a farmon élsz, de tán nem is vetted észre, hogy van némi különbség kanca és mén között.

Hope szégyenlősen vihogott. Természetesen tisztában volt a nemek közti különbségekkel, Mary már rég felvilágosította a farmon élő állatok családi életéről, s megengedte, hogy ott legyen a kis állatok születésénél.

Minthogy Mary nyugtalanul mocorgott az ölében, Eric rászólt.

- A te ötleted volt, hogy itt üljek! - vágott vissza a nő.

- Most viszont arra kérlek, hogy ülj nyugodtan - ismételte meg a férfi rekedtes hangon.

Mary értette a kérés okát. Egymás közelsége mindkettőjüket felzaklatta és az út hátralevő részében már nincs módjuk kiszabadulni a kínos helyzetből. Mary tehát nem moccant többé, némán nézett ki az ablakon.

Amikor a versenypályához értek, Eric sietve nyitotta ki az ajtót. Kiszálláskor egymás szemébe néztek, és összevillanó tekintetük mindent elárult: kívánják egymást. De Mary a vágynál többet vélt kiolvasni Eric tekintetéből. Gyorsan lesütötte a szemét.

Mindjárt elmúlik, nyugtatgatta magát. Hiszen nem Eric az egyetlen férfi, aki tudtára adta, hogy kívánja. De ő az egyetlen, akinek odaadtam magam, tette hozzá gondolatban.

Megfordult, és lassan odasétált nagybátyja kocsijához. Ameddig Eric nem tudja, mit érez a közelében, mit vált ki belőle az érintése, addig nincs semmi baj. De hogyan birkózzon meg az érzelmeivel?

- Itt tartják az Irish Sweeps Derbyt - magyarázta John. - Tulajdonképpen terepverseny, mert a mi pályáink dombosak, nem sík területen fekszenek, mint az Államokban.

- Akadályversenyek is vannak? - érdeklődött Eric.

- Hogyne, nyáron is, télen is. Feltétlenül el kell jönnie egyszer télen, elmehetnénk Punchestownba.

- Szívesen - felelte Eric, és a szeme sarkából Maryre pillantott. Most már tudja, mennyire kívánja. Vajon hogyan viselkedik majd? És hogyan kell neki viselkednie a jövőben?

Udvariasan lépegetett John mellett, de csak fél füllel figyelt a szavaira, gondolatai egyre visszatértek Maryhez. Kétszer csókolta meg, s mindkét alkalommal ritka heves vágy töltötte el. Amikor pedig az ölében tartotta, teste félreérthetetlenül jelzett… Különös, de mintha Marynek kevésbé lett volna kínos a helyzet, mint neki.

- Sikerült elintéznem - törte meg John a csendet -, hogy lovagolhassa O'Malleyt. Nem ment túl könnyen, mert Sandy Wilson szigorúan betartja a szabályokat. De megmagyaráztam neki, hogy ismeretlen pályán kell kipróbálnia a lovat, csakis így mérheti föl a képességeit.

Eric bólintott.

- Wilson is itt lesz? Ő is indít lovakat?

- Természetesen. Szerinte a versenyzés jó edzőprogram. És persze ég a vágytól, hogy megismerhesse Eric Lambertet, a bajnokot.

Három ló vágtatott el előttük lobogó sörénnyel, patáikról jókora sárdarabok repültek le futás közben.

- Ki az első? - kérdezte Mary, aki nem látott olyan jól a helyéről, mint Hope. A kislány felkapaszkodott a versenypálya palánkjára.

- Eric! - visította izgatottan. - Ő lesz a győztes.

- Ne felejtsd el, hogy mindig a ló nyeri a versenyt - figyelmeztette Mary.

- Akkor hogyan lehetséges, hogy Bounder megverte Pint of Guinnesst? - feleselt Hope. - Hallottam, amikor mesélted Willnek.

- Talán rossz napom volt. A ló megérzi. Egy győzelem még nem bizonyít semmit.

- Odanézz! - kiáltotta Hope, és izgalmában egyre feljebb mászott. Marynek kellett tartania, nehogy lezuhanjon. - Most jönnek visszafelé, mindjárt ideérnek. Eric legalább egy mérfölddel megelőzi őket. Ez az! Eric győz!

O'Malley ugyan nem előzte meg egy mérfölddel a másik kettőt, de négy-öt hosszal biztosan vezetett. Eric nem használt ostort, láthatóan nem is volt rá szüksége. Mary ennek különösen örült. A ló ugyanúgy engedelmeskedett Ericnek, mint Hope-nak. Vajon ösztönösen megérzi kettőjük összetartozását?

Amikor a lovak arra a pontra értek, ahol John és Sandy stopperórával a kezükben várakoztak, lassították az ütemet. A lovasok üdvözlésre emelték karjukat. Hope visszaintett, némi habozás után Mary is. Ami jó, az jó. Eric megérdemli.

Mary rég nem részesült olyan őszinte, áradó mosolyban, mint amilyent viszonzásul kapott. Pír borította el az arcát. Hiába is próbálná tagadni, ez a férfi varázslatos erővel hat rá. Különösen egy remek ló hátán…

John is csatlakozott hozzájuk.

- Elsőre nem rossz. Megtették a teljes két és fél mérföldes távot.

- Mi az, hogy nem rossz? - kiáltotta Mary felháborodva. - Fantasztikus volt!

- Szerintem is. Örülök, hogy osztod a véleményemet - mondta John huncut mosollyal.

- Mindig csak ugratsz - duzzogott Mary.

- Csupán meg akartam könnyíteni a dolgodat, hogy őszinte véleményt mondhass a szokásos berzenkedéseid nélkül.

Mary elpirult. Úgy látszik, mégsem sikerült eltitkolnia érzelmeit nagybátyja előtt.

John leemelte Hope-ot a palánkról.

- Hová megyünk? - kíváncsiskodott a kislány.

- Hová megyünk? - visszhangozta Mary. - O'Malley lefutotta a távot, és győzött. Mi van itt még látnivaló?

- Az akadályugrató pályára - vetette oda John. - Megnézzük, ott mit tud Mr. O'Malley.

Maryben ismét lábra kapott a gyanú, hogy e reggeli kirándulás mögött több rejlik, mint amit ő feltételezett. Futásnak eredt, hogy utolérje a többieket.

- De miért? Mire jó ez?

- Tudni akarom, benevezhetjük-e Calgarybe - magyarázta John mosolyogva. - Ha indíthatnám a veretlenek között, az jó reklám volna a tenyésztelepünknek.

- Azt meg akár ne is kérdezzem, kit szemeltél ki Mr. O'Malley lovasának…

- Valóban felesleges kérdezned. - Vidáman a lány vállára csapott. - Ne lógasd az orrod! Neked nem kell elutaznod. Egyedül is tudok vigyázni Mr. O'Malleyre.

- Gondolod, hogy vannak esélyei?

- Hiszen láttad, húgocskám. Azt szeretném tudni, neked mi a véleményed.

- Jobb, mint hittem volna - ismerte el Mary. - De hogy a veretlenekkel… Ericnek hónapokig kellene dolgoznia a lóval, hogy felkészítse. Annyi idő pedig nincs.

- Én sem számítottam arra, hogy O'Malley ilyen jó lesz - mondta. - Azt gondoltam, hogy már nem alkalmas versenyzésre, minthogy a gyerek sokáig lovagolta. Örülök, hogy tévedtem.

Mary megindultan hallgatott. Ő maga soha nem tartotta versenylónak Mr. O'Malleyt, s csak most döbbent rá, hogy a nagybátyja erről másképp gondolkodott. John bácsi kész volt feláldozni egy ígéretes lovat, hogy örömöt szerezzen vele Hope-nak.

Mary csodálta a nagybátyját hihetetlen önzetlenségéért.

- Lehet, hogy Mr. O'Malleynek már nem lesz ereje az ugrásokhoz - jegyezte meg aggodalmasan. - Akkor pedig Ericnek meggyűlik vele a baja.

- Eric is úgy szereti a lovamat, akárcsak én, és azért, mert egyszerűen csodálatos. Meglátod, jól fog ugrani - kiáltotta Hope hevesen.

Eric időközben maga mögött hagyta az első kör akadályait és Mary kénytelen volt megállapítani, hogy eszményi párost alkot O'Malleyvel. Csodálatos összhangban dolgoznak, értik, érzik egymás minden mozdulatát. Nem kétséges, Mr. O'Malleynek Calgaryben a helye… Hope-nak hiányzik majd, de ennek is megvan az előnye: Ericnek sokáig kell Kanadában időznie.

Calgary… Milyen rég is volt az a tavasz, és milyen álomba illően szép… Eric meghallgatta az ő apró-cseprő problémáit, szinte testvérként viselkedett vele. Akkor határozta el, hogy Eric Lambert lesz az egyetlen férfi az életében.

Mi lett az egykori hiszékeny, álmodozó leányból? És a jóképű, kedves fiúból, akinek a szerelmére annyira vágyott?

6. FEJEZET

Visszafelé Mary a nagybátyjával utazott, így volt alkalma kissé lecsillapodni és elgondolkodni a történteken. Eric bizonyára hamarosan elhagyja Írországot. Jóval a verseny előtt meg kell érkezniük Calgarybe Mr. O'Malleyvel, hogy a ló kiheverhesse a repülés fáradalmait, és hozzászokhasson az ottani éghajlathoz, az új versenypályához.

Hátradőlt az ülésen, lehunyta a szemét. Aki olyan csodálatos érzékkel bánik a lovakkal, mint Eric, az nem lehet hitvány jellem, töprengett.

Felsóhajtott. Nos, kívánom, hogy legyen szerencséje Mr. O'Malleyvel. Ezzel még nem szolgáltatom ki magam. Sportolók között ez így szokás, és már csak John bácsi kedvéért is illik néhány elismerő szót szólnom hozzá.

Legalább hússzor elismételte gondolatban, mit fog mondani. Először természetesen gratulál a kiváló teljesítményhez, aztán elköszön, s végül minden jót kíván.

Az istállóknál szállt ki nagybátyja kocsijából. Megköszönte a kirándulást, majd odament a szállítókocsihoz. Will épp akkor vezette ki a lovat, Eric és Hope érdeklődéssel figyelték. Amint ott álltak egymás mellett, feltűnő volt köztük a hasonlatosság. Ugyanaz a karcsú, nyúlánk termet, ugyanaz a büszke tartás.

És ugyanaz a zöld szempár…

Mary szíve a torkában dobogott. Kislánya arcvonásai már eddig is gyakran eszébe juttatták Ericet, most azonban a valóságban éli meg kettőjük összetartozását. Érezte, hogy reszket a lába, de azért elindult feléjük. Tartotta magát az elhatározásához.

- Remekül lovagoltál - bólintott elismerően. - Gratulálok.

Eric rámosolygott.

- A te dicséreted többet ér nekem bárki másénál.

- Megérdemelted - viszonozta a mosolyt Mary, majd lehajolt és súgott valamit Hope-nak. A kislány felkacagott, és az O'Malleyt vezető William után eredt.

- Mit mondtál neki? - kíváncsiskodott Eric.

- Azt, hogy valakinek Mr. O'Malleyvel is közölnie kell: pompásan futott. Egyébként hibátlan volt az időzítésed az ugráskombinációban.

- Igazán?

- Nem szoktam hízelegni.

- Elhiszem. - A férfi hangja most mélyebben, lágyabban csengett. - Ahhoz te túl becsületes vagy.

A jól irányzott bók nem tévesztette el célját, a lány arcán félénk kis mosoly derengett fel.

- És túl makacs - tette hozzá Eric.

Mary egy pillanatra meghökkent, aztán felkacagott.

- Így igaz. Alaposan megváltoztam az elmúlt nyolc év alatt, de a fő jellemvonásaim valószínűleg nem változtak.

- Szebb lettél - mondta halkan Eric. - Viszont kemény vonásaid is vannak. Én vagyok az oka?

Mary észrevette a közeledő Hope-ot.

- Menjünk odébb néhány lépéssel! Jobban tudunk beszélgetni, ha nem hallgatnak ki minket.

Eric a karját nyújtotta, a lány azonban nem fogadta el, hanem lassan sétált mellette.

- Tulajdonképpen nem tehetek neked szemrehányást - kezdte megfontoltan. - Annyi bizonyos, hogy Hope megváltoztatta az egész életemet, de nem bántam meg. Szükségem volt valakire, akit szerethetek.

- Jó barátok voltunk. Nem akartam neked fájdalmat okozni. Ha elmondtad volna…

- Mit kellett volna elmondanom? - szakította félbe Mary. Felsóhajtott, megrázta a fejét. Aztán szelíden a férfi karjára tette a kezét. - Mit tettél volna? Feleségül vettél volna?

Eric megvonta a vállát.

- Valószínűleg nem. Akkoriban még nagyon éretlen és önző voltam. Csak magamra gondoltam, a sportpályafutásomra, a következő győzelemre. Semmi és senki más nem számított.

- Tudom - bólintott Mary, és visszahúzta a kezét. - Ezért nem mondtam meg, hogy gyermeket várok.

- De mi lesz veled később?

A lány meglepetten nézett a férfi szemébe.

- Hogy érted ezt?

- Ha majd negyvenéves leszel, vagy még több. Ha Hope már felnőtt nő lesz, és a maga életét éli. Mi lesz akkor?

- Ó, az még messze van. Csak a mostani problémákkal foglalkozom, a jövőn nem töröm a fejem.

- Nincsenek terveid, elképzeléseid? - Eric hitetlenkedve csóválta a fejét. - Én már tizenhét esztendős koromban pontosan tudtam, mit akarok elérni az életben.

- Emlékszem, nagy álmokat dédelgettél.

- Régebben csak az álmaimnak éltem. Az álmok határozták meg az életemet.

- Ez úgy hangzik, mintha most már másképp volna - jegyezte meg Mary mosolyogva. - De ha ez igaz, akkor miért jöttél most Írországba, és miért tárgyalsz John bácsival lóvásárlásról?

- Talán a sors keze… nem tudom. Örülök, hogy eljöttem.

- Én nem - vallotta be őszintén Mary. - Jobb lett volna, ha nem találkozunk többé.

- Ha nem ismertem volna meg Hope-ot?

- Igen - vetette oda kurtán Mary.

Eric fürkészően pillantott rá, aztán óvatosan megfogta a kezét.

- Milyen hideg a kezed! - Gyengéden megdörzsölte az ujjait.

- Eric…

- Tudom, hogy nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Ostoba gyerekek voltunk. Az egyetlen, amit nem rontottunk el, az Hope. Ő csodálatos.

- Hiszen a te sportpályafutásod nem szenvedett csorbát - mondta csendesen Mary, és tapintatosan, de határozottan visszahúzta a kezét. - Csak az enyém.

- Azért, mert elszöktél, és eltitkoltad a terhességedet.

- Ha nem titkoltam volna el, akkor is vége lett volna, hiszen ha folytatom, minden egyes ugrással kockára tettem volna a gyermekem életét. Ennyit neked is tudnod kell.

- Más megoldást is kereshettél volna - jegyezte meg a férfi alig hallhatóan.

- Nem - csattant föl Mary -, nem tehettem mást! Te magad mondtad, hogy Hope valóságos csoda. Most meg arról akarnál meggyőzni, hogy nem kellett volna világra hoznom? - A nagy kék szempár kitágult a rémülettől. - Hope nélkül olyan volna az életem, mint a mennyország angyal nélkül.

- Tudom. Sajnálom. - Eric hangja őszintén, melegen csengett, hiszen immár az ő számára is elképzelhetetlen volt az élet Hope nélkül. De nem akarta elvenni a gyermeket Marytől. Mit tegyen, hogy megoldja ezt a problémát? Valahogy meg kell egyezniük.

- Gondolkoztál már azon, hogy folytatnod kellene az akadálylovaglást? - kérdezte hirtelen.

Marynek szinte elállt a lélegzete.

- Tréfálsz? Az én koromban? Lehetetlen!

- Ugyan, ez butaság! Szerintem meg kellene próbálnod. Hope versenyezhetne, te pedig lovagolnál a…

- Hogy Hope versenyezzen? - szakította félbe ingerülten Mary. - Szó sem lehet róla! Csak a holttestemen át!

- Jó, jó - emelte föl csillapítóan a kezét Eric. - De engem azért megnézhettek, amikor lovagolok.

- Hogy mindenki rájöjjön az igazságra, és gúny tárgyává legyen szegény gyerek? Vagy talán arra számítasz, hogy megszédíti a versenyek légköre, és boldogtalannak érzi majd magát velem itthon?

Lehetséges, hogy Eric ennyire nincs tisztában az ajánlata következményeivel? - dühöngött.

- Nincs igazad - tiltakozott a férfi. - Hope titka nálam biztonságban van, és bizonyára te sem fogod elpletykálni. De biztos nem akarod egész életére elzárni a világ elől a farmon.

- Elzárom a világ elől, ha szükségesnek tartom - pattogott Mary. - És tudomásul kell venned az álláspontomat. Hope nem fog az én nyomdokaimba lépni, de a tieidbe sem. Ez az utolsó szavam.

- Helyes! - kiáltott fel a férfi keserűen. - Hát akkor csak tartsd fogva a tanyán!

- Micsoda kifejezés! Egyáltalán mit képzelsz, ki vagy te, hogy ilyesmit mersz nekem mondani?

- Talán elfelejtetted, de Hope apja vagyok. Beletörődöm, hogy a háttérben kell maradnom, de nem fogom tétlenül nézni, hogy tönkreteszed az életét.

Mary idegesen járkált fel-alá, majd hirtelen megpördült.

- Hope boldog itt. Miért nem akarod elhinni?

- Mert nem igaz. Idővel boldogtalan lesz. Gondolkodj egy kicsit! A kicsi tehetséges, az anyagi eszközök is rendelkezésére állnak, hogy az élvonalba kerüljön. Ám az édesanyja személyes okokból igyekszik őt akadályozni. Hogyan vélekedik majd erről, ha elég érett lesz megítélni a történteket?

Mary befogta a fülét, és ingerülten toppantott.

- Elég! Hagyd abba!

- Nem! - Eric megragadta a csuklóját. - Meg fogsz hallgatni! Azt hiszem, Hope épp azért szegi meg a parancsodat, azért ugrat olyan veszedelmesen, hogy bebizonyítsa neked, igenis tud lovagolni. Méghozzá jól.

- Egyszerűen szófogadatlan.

- Igazán? Szerintem tévedsz. És soha nem bocsátanám meg magamnak, ha valami baja történne.

- No, ne mondd! - Mary hangja remegett a dühtől. - Úgy, mint akkor, amikor a tiéd lettem, és utána már tudni sem akartál rólam? Azt sem bocsátottad meg magadnak?

Eric elengedte a kipirult arcú lányt.

- Fiatal voltam és meggondolatlan. Azt hittem, mindketten megbántuk, ami történt. Azért akartam a dolgot a lehető leghamarabb befejezni. Ha nem lettél volna terhes, talán te is ugyanazt tetted volna…

Abban a pillanatban rájött, hogy téved. Eszébe jutott, mit mondott Mary a gyermeke apjáról. Azt, hogy szerette. Szerette őt, Ericet. Befogadta a szívébe, ő pedig érzéketlenül magára hagyta.

Mary látta, hogy a férfi arckifejezése megváltozott. Bizonyára csak most döbbent rá, mennyire megbántotta.

Eric feléje nyújtotta a kezét, Mary azonban rezzenéstelen arccal nézett rá. A férfi kétségbeesett mozdulattal túrt a hajába.

- Micsoda tökfilkó voltam!

- Őszinte voltál.

- Gondolj rólam, amit akarsz! Megérdemlem. De Hope nagyon sokat jelent nekem. Ha óvni próbálod az egész világtól, előbb-utóbb börtönben fogja érezni magát, és téged tart majd a börtönőrének. Emlékezz, hányszor panaszoltad, hogy veled is így bántak a szüleid!

- Az egészen más volt - jelentette ki Mary határozottan. - Ők arra kényszerítettek, hogy különféle rendezvényekre, versenyekre utazzam, csak azért, hogy kielégítsék a hiúságukat.

- Nem kérdeztek meg, mit akarsz, hanem rád kényszerítették az akaratukat. A szülőknek arról sem szabad megfeledkezniük, hogy a gyerekeiknek is vannak saját vágyaik és elképzeléseik.

- Ne beszéljünk erről többet! - intette le Mary, és nyíltan a férfi szemébe nézett. - Ha az időd engedi, meglátogathatod Hope-ot Írországban.

- Ó, hogy az a…

Eric sarkon fordult, faképnél hagyta Maryt. Be kellett fejeznie a beszélgetést, mielőtt még valami visszavonhatatlan kicsúszik a száján. Különös, állapította meg, mennyire visszájára tud fordulni egy kapcsolat. Most ő ragaszkodna hozzá, és Mary nem óhajt tudni róla.

Gyors léptekkel igyekezett az udvarház felé. Hope szinte csügg Mr. O'Malleyn, a ló a legjobb barátja, játszótársa. Talán sikerül rábeszélnie Johnt, hogy a kislány is elkísérhesse a lovát Kanadába. És a dühe csillapodtával talán Mary is hajlandó lesz csatlakozni hozzájuk. Valamit feltétlenül tennie kell, hogy kicsalogassa őket ebből a biztos kis fészekből. Mindkettőjüknek színesebb, élménydúsabb életre lenne szükségük, s ő új, izgalmas világot mutathat meg a lányának.

Annyira elragadta a képzelet, hogy szinte elállt a lélegzete. Igen, lélegzetelállító volt elképzelni, hogy ők hárman együtt élnek… Hope, ő és Mary… Mint egy igazi család.

Azóta, hogy Eric újra felbukkant az életében, Mary először érezte, hogy az ő akarata érvényesült. Elmagyarázta álláspontját, és a férfi nem vitatkozott vele tovább. A kanadai utazás kérdése ezzel végleg lezárult, morfondírozott magában, amikor kopogtak az ajtón.

- Arra gondoltam, hogy előbb felhívlak - mentegetőzött Katie, miközben belépett, és letette vállkendőjét -, de aztán úgy alakult, hogy észrevétlenül megléphettem hazulról. Erictől tudom, hogy itthon talállak.

- Megléptél? - csodálkozott Mary. - Ez nagyon kalandosan hangzik.

Katie otthonosan előrement a nappaliba.

- Készítenél egy csésze teát?

- Hogyne. Akárcsak a régi időkben. Milyen jókat beszélgettünk tea és sütemény mellett - ölelte át a nagynénjét a lány.

- Most azonban nem azért jöttem, hogy a múltról csevegjünk - közölte Katie, és letelepedett az asztalhoz. - Aggaszt John viselkedése. Mintha már az aggkori elbutulás jelei mutatkoznának rajta.

- Ugyan, hogy jut ilyesmi az eszedbe?! John bácsinak éppúgy vág az esze, mint nyolc évvel ezelőtt, amikor megismertem - kiáltott be Mary a konyhából, miközben föltette a teavizet.

- Akkor még rosszabb a helyzet - jelentette ki Katie komor arccal. - Nem tetszik nekem ez az üzlet Lamberttel.

- Nekem sem - hallatszott a konyhából.

- Mit gondolsz, mi lehet mögötte? Te talán kipuhatoltál valamit, amikor kilovagoltál Lamberttel.

Asztalterítés közben Mary azt fontolgatta, megmondja-e az igazat a nagynénjének. Az ő múltjának és Erickel való nézeteltérésének végül is semmi köze John bácsi jövőbeli terveihez. Katie pedig John miatt jött ide.

- Én hiszek John bácsinak, hogy Eric segítségével feljavíthatja a tenyészállományt - kezdte óvatosan.

Katie egy kézlegyintéssel elhessentette a diplomatikus választ.

- Mary, mi sosem beszéltünk veled pénzről. Tudnod kell, hogy John a világ legdrágább tenyészlovát is megveheti, és még mindig bőven marad pénze. Miért akarna még többet?

Mary mosolyogva megvonta a vállát. Ki tudja? Teát töltött, nagynénje keze ügyébe igazította a cukrot, tejszínt.

- Nos, legalább nem mardos a lelkiismeret, hogy támogattatok engem.

- Nem ingyen kaptad, keményen megdolgoztál érte.

- Amit tőletek kaptam, nem tudható le munkával - mondta Mary halkan. - Nálatok ismertem meg az igazi családi életet.

- Mit tudsz a szüleidről? - kérdezte Katie, és kezét kedvesen Mary karjára tette. - Gondoltam, talán Hope születésnapjára…

- Nem! - hangzott a kurta válasz.

- Írtál nekik? Tudom, hogy írni akartál.

- Írtam. De nem küldtem el a levelet.

- Miért nem?

- Nem látom értelmét. Ők nem tudják megbocsátani, hogy miattam, pontosabban Hope miatt összeomlottak a szép álmaik. Én pedig szeretem a lányomat, Katie néni. Ha ők nem akarják elfogadni Hope-ot, én nem akarok tudni róluk.

- Igen, ez érthető. - Katie kiszemelt magának egy tetszetős süteményt. - Azt viszont nem értem, John miért éppen Eric Lamberttel akarja megvalósítani a terveit.

Maryben lassacskán oldódott a feszültség, ami a beszélgetés kezdetén kialakult benne. A nagynénjével mindig jól megértették egymást. Miért ne avatná be gondosan őrzött titkának egy csekélyke részébe?

- A lovaglósporttal foglalkozók időről időre összefutnak a nagy versenypályákon. Én is találkoztam egyszer, régebben Erickel. Talán John is így ismerkedett meg vele. A szüleim azonban nem nézték jó szemmel, ha összebarátkoztam valakivel. Véleményük szerint az csak időpocsékolás, hátráltatja az embert a munkájában. - Keserűen felkacagott. - Tulajdonképpen velem is csak akkor törődtek, amikor versenyt nyertem. Osztoztak a dicsőségben, büszkék voltak rám.

- Ez hát az oka annak, hogy el akarod tiltani Hope-ot a sportlovaglástól?

- Részben. - Mary belekortyolt a teájába, majd elgondolkozva folytatta: - Hope-nak igazi otthonra van szüksége, mint minden gyermeknek. A versenypálya ezt nem adja meg.

- Úgy látszik, Ericnek nem voltak efféle problémái.

- Nem vagyunk egyformák - vonta meg a vállát Mary. - Szeretném megkímélni a lányomat.

- Megértem - bólogatott Katie, és élvezettel itta a teáját. - De hidd el, John a legjobbat akarja neked és Hope-nak. Ezért örülne annyira, ha Eric lovaglóórákat adna a kislánynak.

- Tudom. És sajnálom, hogy a múltkori vacsoránál úgy kijöttem a sodromból.

- Ezért is akartam beszélni veled. - Némi szünet után habozva folytatta: - Talán nem illik egy jó feleséghez, hogy elmondom…

Mary felfigyelt. Tehát más oka is van Katie néni váratlan látogatásának?

- Mit nem kellene elmondanod?

- Ígérd meg, nem izgatod fel magad! Én sem értek egyet a dologgal, de nem tehetek ellene semmit. John végül is a férjem.

- Miről van szó? - türelmetlenkedett Mary.

- Nagybátyádnak az a szándéka, hogy magával viszi Hope-ot Calgarybe… ha a gyerek is akarja.

Jó félóra is eltelt azóta, hogy Katie elköszönt, és Mary még mindig nyugtalanul járkált fel-alá a nappaliban. Kiszolgáltatottnak és tehetetlennek érezte magát.

Úgy játszanak velem, akár egy pingponglabdával, gondolta elkeseredetten. Megelégeltem, ideje, hogy véget vessek a játéknak, és a kezembe vegyem a dolgok irányítását.

Feltehetőleg Ericnek is része volt John elhatározásában, de ez nem érdekes. Más foglalkoztatta Maryt. Belátta, hogy Ericnek igaza volt: nem szabad a kislányt elzárni a világtól. Mit kell tennie, ez a kérdés. Megvárhatja, hogy John hozakodjon elő a meghívással, de akkor arra kényszerül, hogy védelmezze eddigi álláspontját. Vagy ő kezdeményez, és ezzel megelőzi John ajánlatát. Ha ő maga javasolja, hogy utazzanak Kanadába, kényelmesen kivárhatja, miképp alakul a helyzet.

Eszébe jutottak az Erickel töltött napok Calgaryben, és megborzongott. Eric emlékezetében már bizonyára elhalványult annak a nyárnak a képe, ő azonban élénken emlékezett mindenre. Ez azonban Hope-ot nem korlátozhatja; a kicsinek látnia kell, hogy az édesanyja nem börtönőr.

Szíve mélyén töredelmesen belátta hibáit. Sok tekintetben túl szigorúan bánt a kislánnyal, más tekintetben nagyon is elnéző volt. Persze ez más anyákkal is előfordul, hiszen a gyermeknevelésben nincs próbafutam, mint a versenyek előtt…

Bizakodás töltötte el. Nem csupán Hope érdekében vállalkozik a kanadai útra, saját magának is be kell bizonyítania valamit: hogy legyőzte a múltat.

7. FEJEZET

Mary a nap hátralevő részét tétlenül, gondolkodással, tervezgetéssel és ábrándozással töltötte. Lassacskán felengedett benne a feszültség, és amikor este asztalhoz ült a többiekkel, már olyan természetesen viselkedett, akárcsak az örökvidám Hope.

- Volna egy javaslatom, Mary - kezdte némi torokköszörülés után John.

- Mielőtt elmondod, én szeretnék kérni valamit tőled - mosolygott rá Mary.

- Halljuk!

Mary egy pillanatra Eric szemébe nézett, aztán Hope-hoz fordult.

- Először is tudni szeretném, hogy a kislányomnak van-e kedve egy kiránduláshoz. - A szeme sarkából látta a férfi arcán felvillanó csodálkozást.

- Az állatkertbe? - kérdezte Hope izgatottan. - Már olyan rég ígéred.

- Nem, kicsikém. Calgarybe, Mr. O'Malleyvel… Természetesen, csak ha John bácsi beleegyezik.

- Hurrá! - tapsolt Hope örömében.

- Nos, John bácsi? - Mary kérdő pillantást vetett a nagybátyjára. - Van még helyetek?

- Helyről gondoskodom. - A háziúr ragyogó arccal emelte föl poharát. - Remek ötlet.

Marynek uralkodnia kellett magán, nehogy hangosan felkacagjon Eric leplezetlen csodálkozásán.

- Akkor megállapodtunk - mondta.

- Ha Hope-nak netán szüksége lenne valamire az utazáshoz, szívesen kisegítelek benneteket - szólalt meg Eric.

Mary a legszívesebben az asztalra csapott volna, de nyugalmat erőltetett magára.

- Mindent meg tudok venni a lányomnak, amire szüksége van. Én ugyanis dolgozom.

- Csupán baráti ajánlat volt - mentegetőzött a férfi.

Mary érezte, hogy a többiek választ várnak tőle. Befejezte az evést, majd mintegy mellékesen megjegyezte:

- Azt hiszem, holnap Dublinba utazom Hope-pal. Vásárolnunk kell egyet s mást. Elkísérhetnél, Katie. Biztosan remekül érezzük majd magunkat, hiszen olyan rég nem mozdultunk ki hazulról.

A hangja nyugodtan, határozottan csengett, szinte közönyösen. Nagybátyjához fordulva folytatta:

- Megválthatnád Hope repülőjegyét, ha a ló szállítását intézed. Természetesen kifizetem.

- Ha ragaszkodsz hozzá… - John figyelmeztetően intett, amikor látta, hogy Eric szólni akar.

Mary bólintott. Már régebben felfigyelt a két férfi közti apró jelzésekre, s ez megerősítette sejtésében, hogy összeesküvést szőnek ellene. Eric megpróbálta befolyásolni őt, méghozzá John segítségével. Elérkezett az idő, hogy mindketten elnyerjék méltó büntetésüket.

- Ragaszkodom hozzá - mondta bűbájos mosollyal -, sőt arra is megkérnélek, hogy nekem is foglaltass helyet, persze Hope mellé.

- Te is velünk jössz? - kiáltott fel Eric meglepetten.

- Igen. Csak nem képzelted, hogy nem kísérem el a lányomat?!

- Nagyszerű! - Eric felemelte a poharát. - Igyunk Calgaryre és a győzelemre!

- A győzelemre! - ismételte Mary sokatmondóan, és koccintottak.

Vacsora után Mary segített nagynénjének a konyhában.

- Bevallom, megleptél ma este a bejelentéseddel, noha már délután előkészítettél rá. - Katie jóízűen felkacagott. - Láttad, milyen buta képet vágtak a férfiak?

- John bácsi majd lefordult a székéről - kuncogott Mary. - Alig tudtam visszatartani a nevetést.

- Fontos dologban döntöttél - folytatta Katie elkomolyodva. - Jól meggondoltad?

- Ne aggódj, alaposan megfontoltam.

- Helyes. Akkor holnap reggel indulunk Dublinba. Előre örülök, hogy a Shelbourne szalonjában fogok teázni.

- John bácsit megüti a guta, ha megtudja. A Shelbourne méregdrága hely.

- Tudom, drágám. De megérdemli.

Elmosta az utolsó tányért, majd leengedte a vizet a mosogatóból.

- Változatlanul az a véleményem, hogy lassan becsavarodik.

- Ugyan, Katie, olyan, akár a többi férfi. Rajtuk sosem igazodik el az ember, mit miért csinálnak.

- Lehet, hogy ők is így vannak velünk. De azért gyakran örülök, hogy John nem tudja, mi jár a fejemben.

- Mindennek megvannak a maga előnyei - bölcselkedett Mary. Felakasztotta a törlőruhát a helyére, és belebújt bélelt mellényébe. - Gondolom, Will azóta már szid, mint a bokrot. Ma délután nem segítettem neki megmozgatni a lovakat. Ha itt elkészültünk, szívesen pótolom a munkámat az istállóban. Sötétedésig még sokat tudok végezni.

Odakinn, az istállóknál már jobbára elcsendesedett minden. A lovak rekeszei előtt Mary felfedezte Johnt és Ericet, a nyomukban Hope-ot. Hogyan is gondolhatta, hogy Eric megelégszik egy-egy írországi látogatással? Ó, nem. Eric megszokta, hogy győz. Soha nem érné be a második hellyel.

Gondolataiba mélyedve megállt egy homályos sarokban. A helyzete kétségtelenül nehezebb lett azóta, hogy Eric megjelent. Komolyan fontolgatta, ne mondja-e el a rokonainak, miért nem akar semmi közös dologba bonyolódni vele, ám az ötletet csakhamar elvetette. Johnnak és Katie-nek fölöttébb szigorú erkölcsi elvei vannak. Ha megtudnák, hogy Hope házasságon kívül született, talán nem néznének olyan jó szemmel a kislányra. Ezt a kockázatot nem vállalhatta.

Megnézte a munkabeosztást, és látta, hogy az ő munkáját Will már másra osztotta.

Lassan sétált hazafelé, és közben azon töprengett, vajon milyen lépésre számíthat Erictől. A bizonytalanság a legrosszabb, gondolta felsóhajtva. Ha az ember tudja, hol leselkedik a veszély, legalább felkészülhet a védekezésre.

Hirtelen patkócsattogás hallatszott mögötte. Nem is kellett megfordulnia, tudta, ki követi.

- Láttalak az istállóban - szólította meg Eric. - Azt mondtam Johnnak, hogy ki akarom próbálni Pint of Guinnesst, de valójában veled akartam találkozni.

- Miért?

A férfi leugrott a nyeregből, kantárszáron vezette tovább a lovat.

- Talán csak azt akarom tudni, szóba állsz-e még velem.

- Miért ne tenném?

- Mert én javasoltam, hogy John vigye magával a gyereket Kanadába. Te aztán a saját fegyveremet fordítottad ellenem. Tudtál valamit a terveinkről?

- Talán igen, talán nem.

- Haragszol rám?

Mary pillantása megakadt a férfi arcán. Sötét haja selymesen fénylett az alkonyi nap sugaraiban, zöld szeme ragyogott, arcvonásai szinte fiúsan nyíltak, megnyerőek voltak. Érezte, hogy ellenállhatatlan erővel vonzza magához ez a férfi. A harcot azonban nem adja föl egy csábos pillantásért.

- Nem léphetek fel nyíltan ellened. Milyen indokkal is tehetném? Te magad óvtál Hope későbbi szemrehányásaitól. Ebben igazad volt.

- Tehát el akarod kísérni?

- Nincs más választásom.

Eric egy pillanatig habozott.

- Akkor legalább engedd meg, hogy fedezzem a költségeket! Fogadd el, kérlek! - Elővette a tárcáját.

- Tedd el!

- Kérlek, Mary. Abból, amit a nagybátyád fizet, nem sokat rakhattál félre.

Mary szeme villámokat szórt.

- A nagybátyám otthont, munkát és szeretetet adott nekem, amiben azelőtt nem volt részem. Többször is fel akarta emelni a fizetésemet, én utasítottam vissza. Nem tetszik, hogy így beszélsz róla.

- Johnt tisztelem és becsülöm. - Eric még mindig a kezében tartotta a bankjegyeket. - Fogadd el ezt a pénzt, és végy rajta valami ruhafélét Hope-nak! Te tudod, mire van szüksége.

- Egyébként mi jutott eszedbe, hogy az asztalnál is pénzt ajánlottál nekem? - kérdezte Mary élesen. - Mindenki hallotta. Úgy viselkedtél, mint egy bűntudatos apa.

- Igazán? - Eric melegen elmosolyodott. - Nem állt szándékomban, de kifejezi az érzelmeimet. Nyissunk bankszámlát Hope nevére, így folyamatosan támogathatom.

- Szó sem lehet róla! Hope-nak sem rád, sem a pénzedre nincs szüksége.

- Lehet, hogy pillanatnyilag nem, de később igen, ha felsőbb iskolába jár, vagy magánintézetbe adod. Gondolom, jó helyen akarod taníttatni.

- Természetesen. De az még messze van.

- Akkor meg hagyd a pénzt a bankban, és gyűjtsd neki! - Eric türelme már alaposan fogytán volt. - Mi van veled? Miért makacskodsz? Próbálj végre józanul gondolkodni!

- Ó, én nagyon is józanul gondolkodom. Ha elfogadom a pénzedet, az csak megerősít téged a feltételezett apaszerepben. És ez ellenkezik az elképzeléseimmel. Máskülönben soha nem állítottam határozottan, hogy Hope a te lányod. Lehet, hogy nem is te vagy az apja.

Eric bosszúsan rázta meg a fejét.

- Fölösleges fáradoznod, Mary. Elég, ha csak ránk néz valaki, rögtön felismeri a hasonlóságot. Szent egek, hiszen rám talán még jobban hasonlít a gyerek, mint rád!

- Nem. Nem hasonlít rád.

- De igen!

Mary összeszorította az ajkát. A jelenet kezdett egyre nevetségesebbé válni. Ostoba, makacs gyerekek módjára viselkedtek, nem úgy, ahogy felnőttekhez illik.

Durcásan elfintorította az arcát, és toppantott a lábával.

- Ezzel a kis némajátékkal azt akarod tudomásomra hozni, hogy neveletlenül viselkedem?

Maryből kitört a kacagás.

- Mindig is elkényeztetett gyerek voltál.

- Lehet, hogy igazad van. - Eric nagyot sóhajtott. Hirtelen eszébe jutott, milyen boldog napokat töltöttek együtt. Milyen jó volna, ha most is megértenék egymást! - És most mit csináljunk, Mary?

- Hogy te mit csinálsz, az a te dolgod - csúfolódott a lány. - Én végiggondolom, mit kell vásárolnom, mielőtt Kanadába utazunk. - Megfordult, és hazaindult.

Eric úgy vélte, nem célszerű a kérdést tovább feszegetni, ezért másról kezdett csevegni.

- Majd ügyelek rá, hogy Hope ne faggatózzon - ígérte Eric. - Bármit gondolsz rólam, azt szeretném, ha ő boldog lenne.

- Valóban tudni szeretnéd, mit gondolok? - állt meg Mary.

- Igen. - Remélte, hogy a lány ezúttal komolyan veszi az érzéseit.

- Nos, azt hiszem, lassanként kezded úgy szeretni Hope-ot, ahogy én. - Amikor a férfi bólintott, folytatta: - És keresed a módját, hogyan vehetnél részt az életében, mert rádöbbentél, mit mulasztottál el.

- Mondhatnám úgy is, megszólalt bennem a vér szava.

- Valahogy így történhetett. Egyet azonban tudnod kell. Én vagyok Hope anyja, és hét éven át egyedül neveltem. Nem akarok osztozni rajta, és nem is akarom elveszíteni. A törvény szerint ő az enyém.

- Talán megegyezhetnénk…

Maryt nem érte váratlanul az ajánlat.

- Engedményekre csak akkor vagyok hajlandó, ha azok Hope javát szolgálják. Ameddig betartod az ígéretedet és hallgatsz, addig látogathatod.

- Ez minden? - A férfi szelíden megfogta a kezét. - És mi van az érzéseiddel? Minél régebben vagyok itt, annál világosabban látom, milyen életünk lehetett volna, ha akkor nem viselkedem olyan ostobán. Ne mondd, hogy te még soha nem gondoltál erre! Látom, hogy nem vagy közömbös irántam. Miért félsz ezt bevallani?

- Mondd, előfordult már veled, hogy a futam kellős közepén abbahagytad a versenyt? Egyszerűen megálltál?

- Nem. De mi köze van ennek hozzánk és Hope-hoz?

- Nagyon is sok. Én ezt az utat választottam, még mielőtt a gyerek megszületett. Alaposan megfontoltam, mi lesz számára a legjobb. És e tekintetben semmi sem változott.

Amikor befordultak a Mary házikójához vezető ösvényre, Eric megállt.

- Ilyen versenyen azonban most először veszel részt életedben - fűzte tovább az iménti hasonlatot. - Mi van akkor, ha tévesen mérted fel a pályát, az akadályokat?

- Akkor is megtettem mindent, ami tőlem telt - válaszolta Mary anélkül, hogy visszafordult volna. Már szinte az ajtó is becsukódott mögötte, mégis meghallotta a férfi hangját.

- Én is megteszek mindent…

Mire Hope hazaérkezett, Mary a kislány ruháinak nagy részét kiterítette az ágyon. Nem kétséges, gondolta, hogy a leányzónak a küszöbönálló utazás nélkül is sürgősen szüksége van néhány új ruhadarabra. Az utóbbi hónapokban rengeteget nőtt.

- Gyere, és próbáld föl ezeket a holmikat! Lássuk, mit kell vásárolnunk!

Hope levetette a csizmáját és a nadrágját. Amikor Mary felemelte a nadrágot, hogy kivigye, a kislány utánakapott. - Várj, anyu! - Belenyúlt a zsebébe, és kihúzott belőle egy köteg bankjegyet.

- Miféle pénz az? - kérdezte Mary gyanakodva.

- Erictől kaptam, a vásárláshoz.

- Holnap reggel visszaadod neki.

- De miért, anyu?

Mary a kislánya szemébe nézett. Eric szeme nézett rá vissza, ártatlanul és csodálkozva.

- Mert idegentől nem fogadunk el ajándékot.

- Eric nem idegen. Ő a barátom.

- Akkor sem. Még nem ismerjük eléggé ahhoz, hogy ajándékot fogadjunk el tőle. Helytelen volt, hogy pénzt adott neked, különösen, mert tudta, hogy ellenzem.

Hope-nak huncut mosolyra húzódott a szája.

- Pedig jó lenne az útra… Eric azt mondja, hogy csodaszép utazás lesz. El akar vinni valahová, ahol lovagolni is lehet, régi vasúton utazni és mindenféle állatot látni…

- A Heritage Parkba - mormolta Mary.

- Igen. Honnan tudod?

- Gyere, most már próbáld fel a ruhákat! - sürgette Mary a szokásosnál szigorúbb hangon, hogy eltitkolja, mennyire feldúlta a park említése.

- És mi lesz a pénzzel?

- Holnap visszaadom.

Heritage Park… Calgary… Egy szép nyári napon Eric rábeszélte, hogy néhány fiatal lovassal együtt menjenek ki a parkba. Ahelyett hogy az iskolalovaglást gyakorolta volna, ahogyan a szülei megparancsolták, megszökött a gyakorlópályáról, és az egész délutánt Erickel töltötte. Ártatlan örömökkel teli, boldog nap volt, gondolta szomorúan, hozzá fogható már soha többé nem lesz az életemben.

A következő nyáron Los Angelesben találkozott vele. Titokban ment oda, hogy láthassa Ericet, s hogy az övé legyen.

Könnyek szöktek a szemébe. Ó, ha Eric valóban szerette volna, mennyire másként alakult volna minden…

Hope átöltözött, és amikor odaszaladt hozzá, észrevette szemében a könnyeket.

- Miért sírsz, anyu?

- Semmi, kicsikém. Valami eszembe jutott. De már minden rendben van. - Sietve megtörölte a szemét.

Hope átölelte, felnőttesen megütögette a hátát, és vigasztalóan mondta:

- Ne sírj, anyu! Még mindig téged szeretlek a legjobban. Sajnálom, hogy elfogadtam a pénzt. Többet nem fog előfordulni.

- Jó, jó, kicsikém. Én is szeretlek.

Átölelte és erősen magához szorította kislányát. Vajon meddig szeretsz még ilyen osztatlanul? És vajon kívánhatom-e tőled, hogy ne szeresd Ericet, amikor én is szeretem? Mindannak ellenére, ami történt, szeretem…

8. FEJEZET

Eric cudarul érezte magát. Mary reggel egyetlen szó nélkül a markába nyomta a Hope-nak adott pénzt, és elviharzott. Nem sokkal utóbb Katie és Hope társaságában kocsiba ült, és elhajtott Dublinba.

A Mr. O'Malleyvel végzett munka valamelyest lekötötte a figyelmét, de nem tudta betölteni azt a kínzó ürességet, amely Mary és Hope távozásával támadt benne. Néhány nappal ezelőtt még halvány sejtelme sem volt róla, hogy ennyire megváltoztatják az életét. Mary csak pár órája ment el, és máris annyira hiányzott, hogy szinte fájt. Ez volna a szerelem? - töprengett.

A csudát! - gondolta dühösen. A szerelem boldogsággal és örömmel ajándékozza meg az embert, nem gyötrelemmel. A szerelem szárnyakat ad, mennyekbe emel, és nem kínoz kételyekkel.

Nem lelt választ a mardosó kérdésekre. Szép számmal voltak nők az életében, szívdobogást és szorongást azonban egyikük sem okozott neki. Amikor Mary délelőtt kihajtott a kapun öreg BMW-jén, szinte görcsbe rándult a gyomra.

Valósággal megörült, hogy egy erős férfihang kizökkentette sötét gondolataiból.

- Ó, hát itt van! - kiáltott rá barátságosan John. - Nos, hogy halad Mr. O'Malleyvel?

- A pályán nagyon jó. Az iskolalovaglással már nem vagyok olyan elégedett. Nem elég pontosak a lépései.

- Hope hibájából. Túl engedékenyen bánt vele.

- Gondoltam, hogy ez lehet az oka. Szerencsére könnyen irányítható állat.

- Használt feszítőzablát?

- Hogyne. Észrevettem, hogy annak engedelmeskedik legjobban.

- Kár, hogy a nőket nem lehet ilyen könnyen megzabolázni - hunyorított ravaszkásan John.

Kárörvendő arckifejezéséből Eric arra következtetett, hogy a Maryvel lezajlott vitájára céloz.

- Hát igen, Mary Mulraney nem akármilyen ellenfél.

John legyintett.

- Mind ilyenek. Az én Katie-m olykor valóságos sárkány. De legalább nem unalmas az életünk.

- Katie azonban szereti magát.

- No, ahogy magát elnézem, tud bánni a nőkkel - jegyezte meg nevetve John.

- A nőkkel igen, de Mary Mulraneyval…

- Alaposan megváltozott azóta, hogy megszületett a kislánya.

- Tudom - mondta szórakozottan Eric. Aztán rádöbbent, milyen áruló megjegyzés csúszott ki a száján. Fürkésző pillantást vetett Johnra.

- Már kezdetben az volt az érzésem, hogy ismeri Maryt - mondta minden köntörfalazás nélkül John. - A húgom és a férje egyik versenyről a másikra cipelték szegény kislányt. Gondolom, egy versenyen találkoztak. Eltaláltam?

- Csupán egy vagy két alkalommal - bólintott Eric. Megkönnyebbülten vette tudomásul a Johntól készen kapott magyarázatot.

- Milyen volt akkoriban?

A fiatalember elgondolkozott, s maga is meglepődött, mennyi mindenre emlékszik.

- Azt hiszem, nagyon magányos volt. Nemigen barátkozott senkivel. A szülei szinte minden percét beosztották, alig maradt ideje másra a lovagláson kívül.

- Most már nem magányos. Itt vagyunk neki mi, Katie és én, no meg Hope. - Némi szünet után hozzáfűzte: - Érthető, hogy annyira ragaszkodik a kislányához… De eleget fecsegtünk, mit szólna egy korsó sörhöz O'Malleynél? Bekaphatnánk hozzá néhány falatot.

- Ne várjuk, meg inkább a nőket? - kérdezte Eric habozva.

- Ó, még nem is mondtam. Katie felhívott az imént, és közölte, hogy kivettek egy szobát a Shelbourne-ben ma éjszakára. - Elnevette magát. - Jellegzetesen női taktika. Katie nagyon jól tudja, mennyire hiányozni fog a főztje. Arról nem is szólva, hogy Dublin legdrágább szállodáját választotta… - Az istállók felé irányította vendégét. - Jöjjön, Willt is magunkkal visszük.

- Úgyis tartozom neki egy itallal. De szívesebben innék valami kevésbé erőset. Az itteni sör rögtön a fejembe száll.

- Márpedig ha nem akarja magára haragítani Williamet, ne hozakodjon elő efféle óhajokkal, és főképpen ne kifogásolja az ír sört! Will úgyszólván azzal táplálkozik.

William az istállóknál csatlakozott hozzájuk.

- Ma igazi férfibulit rendezünk - közölte vele Eric -, a nők éjszakára Dublinban maradnak.

- Nagyon helyes - bólogatott a lovász. - A nőkkel úgyis mindig csak baj van. - Hamiskásan hunyorított Johnra. - Úgy látom, mintha a mi kedves fiatal barátunk kicsit megperzselődött volna Mary szép szemétől… Kár, hogy mi már túl öregek vagyunk az efféléhez.

- Will Murphy, tartsd féken a nyelved, és ne hozd zavarba a vendégünket!

- Ericet? Ó, Eric nem vendég. Ha engem kérdez, szerintem a családhoz tartozik.

Noha ez a megjegyzés félig-meddig tréfásan hangzott el, Eric bóknak érezte. De ha a nyersen szókimondó, öreg lovász elfogadja őt, miért esik ez annyira nehezére Marynek? Elhatározta, hogy alkalomadtán szóba hozza Maryt a két férfinak. Talán segíthetnek neki…

Egyetlen nélküle töltött nap elegendő volt ahhoz, hogy rájöjjön, mit érez iránta. Szüksége van Maryre, akár az éltető levegőre.

Mary nem először járt nagynénjével a Shelbourne-ben. De akkor a terhessége végén tartott, és még bizonytalannak érezte magát, meg tudja-e szokni majd az életet Írországban. A patinás szálloda múlt századi báját akkor észre sem vette, most viszont nem győzött betelni finom szépségével.

- Hűha! Micsoda lámpa! - ámuldozott Hope, és szökdécselve próbálta elérni a kristálycsillár lecsüngő díszeit.

- Hát ez bizony nem szénapajta - mosolygott Mary. - Itt hölgyhöz illően kell viselkedned.

- És azt hogyan kell?

Mary két keze közé fogta az izgalomtól kipirult arcocskát.

- Nem olyan nehéz, meglátod. Úgy csinálsz mindent, ahogy Katie néni meg én. Nem kiabálsz, és nem rohangálsz a hallban. Rendben?

- Rendben! - Hope engedelmesen követte anyját a felvonóhoz.

- Most beszállunk, és felmegyünk a szobánkba - magyarázta Mary a megszeppenve hátráló kislánynak. - Ne félj, nem kellemetlen felvonóval közlekedni. Pillanatok alatt megszokod.

A folyosón Hope már ragyogó arccal kapaszkodott Mary kezébe, aki rádöbbent, mennyi mindentől fosztotta meg a kislányt a visszavonult életmódjukkal. Calgary bizonyára feledhetetlen élmény lesz mindkettőjüknek.

Miután a szállodainas letette csomagjaikat, és elhagyta a szobát, Hope megkérdezte:

- Most már szabad beszélni?

Mary elnevette magát, és összenézett Katie-vel.

- Hát persze, kicsikém. Csak kiabálni nem szabad.

Hope elkerekedett szemmel sétált körbe a tágas szobában, óvatosan simított végig a szép, értékes bútorokon. Hirtelen felfedezte az ágyak fölött függő képet.

- Nézzétek! Annak a lónak ugyanolyan a színe, mint Mr. O'Malleynek. És mi is ott vagyunk rajta! Az ott én vagyok, mellettem pedig anyu meg Eric.

A kép szelíd, lankás tájat ábrázolt. Előterében virágos réten kis család üldögélt a fűre terített takarón, és jóízűen falatozott. A háttérben álló kocsi mellett egy ló legelészett.

Mary szemét elfutotta a könny. Elfordult, és kinézett az ablakon. Hope azonban odaszaladt hozzá, megfogta a kezét, és a kép elé húzta.

- Nézd meg te is! Látod, az a kislány én vagyok, az anya te vagy, az pedig Eric. - Izgatottan mutogatott a kép alakjaira.

Milyen különös, gondolta Mary, mintha valóban hasonlítana rá.

- Ilyen volt az én papám is? - kérdezősködött Hope.

- A papád nagyon szép férfi volt - válaszolta Mary, mint már annyiszor, a kislány faggatózására.

- Lovagolni is tudott? Úgy, ahogy te meg én? Meg Eric?

- Igen. Nagyon jól lovagolt.

- Tudtam! - Hope elragadtatottan forgott körbe. - Jaj, anyu, levethetem a cipőmet? Olyan jó puha ez a szőnyeg.

- Persze, vesd csak le.

Mary előkereste a csomaghalomból az új hálóingeket tartalmazó dobozokat, és igyekezett más irányba terelni gondolatait. Fölösleges arról töprengenie, hogy már kezdetben el kellett volna-e mondania az igazat a kislánynak az édesapjáról, hiszen nem sejthette, hogy így alakulnak a dolgok.

- Erről nem is meséltél nekem - jegyezte meg Katie, miközben beakasztotta a szekrénybe a ruháit.

- Miről? - hökkent meg Mary.

- Hogy az elhunyt férjed is lovagolt.

- Méghozzá jobban, mint én. - Mary nem akarta tovább szaporítani a hazugságok számát, hiszen Eric valóban jobb lovas nála.

- Nahát! - csodálkozott Katie, és a szemében felvillanó érdeklődés elárulta, hogy többet is szeretne tudni az elhunytról.

Mary azonban résen volt.

- Kérlek, ne haragudj, nem szeretnék beszélni róla.

- Hogyne, megértem, kedvesem! Azért vagyunk itt, hogy szórakozzunk. Bocsáss meg, nem akartalak elszomorítani. Öltözzünk át, aztán menjünk le vacsorázni! - Egy pillantást vetett a tükörbe. - Azt hiszem, holnap fodrászhoz megyek. Máskülönben John még kicserél egy fiatalabbra.

Mary mögéje lépett, és szeretettel átölelte.

- Ilyet John bácsi soha nem tenne.

- Manapság minden előfordul - vágta rá Katie huncut mosollyal. - Ő is elérte azt a kort, amikor a férfiak fiatalabb évjárat után néznek.

- Ugyan, Katie! John bácsi kivétel.

- No igen, akad kivétel - ismerte el Katie. - De olyan ritka, akár a fehér holló. S ha netán rábukkansz egy ilyen kivételes férfira, csípd nyakon és őrizd, nehogy rácsapjon egy másik asszony!

- Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte Mary némi gyanakvással.

- Ó, csak úgy beszélek, hol erről, hol arról, ahogy ez már idősebb dámáknál szokás.

- Szóval úgy gondolod, hogy csípjem nyakon Ericet?

- Miért, mondtam tán valami effélét?

- Mondtál, a magad módján. - Mary felsóhajtott. - Csakhogy ez nem ilyen egyszerű.

- Az igazi szerelem ritkán egyszerű.

- Ki beszélt itt szerelemről? - csattant fel Mary. Ellentmondásra ingerelte nagynénje mindentudó mosolya.

- Gondolj, amit akarsz! - vonta meg Katie a vállát.

- Amit akarok? - ismételte Mary, és szemrehányó mozdulattal égnek emelte a karját. - Amit akarok. Ez az ember teljesen felborította az eddigi életemet. Már magam sem tudom, mit akarok.

- Látom, Eric Lambert nyugtalanít.

- Eric Lambert az őrületbe kerget.

- Akkor ez nem lehet más, mint szerelem - jelentette ki Katie, és válaszra sem várva a fürdőszoba felé indult. - Ha nincs ellenedre, először én zuhanyozom.

Mary bősz pillantást vetett utána, sőt valami illetlen kifejezést is elmorzsolt a fogai között. Nem, nem vagyok szerelmes Eric Lambertbe! - toppantott dühösen. Talán az emlékébe, de nem abba a férfiba, akivel ennyi év után találkoztam.

Úgy élek, mint egy apáca, villant át az agyán. Bizonyára ettől vagyok nyugtalan, feszült. Túl sokáig visszafojtottam természetes vágyaimat, erre csak akkor döbbentem rá igazán, amikor Eric ölében ültem. Hosszú idő után akkor éreztem először testi kívánságot.

Kutató pillantással méregette magát a tükörben. Valóban úgy fest, akár egy apáca.

A szeme sarkából észrevette, hogy valami megmoccan mögötte a szőnyegen. Hope! Szent egek, a kislányról teljesen megfeledkezett. Ott olvasott hason fekve, és bizonyára mindent hallott. Még azt is, amit Katie mondott a szerelemről…

- Arról, amiről Katie nénivel beszélgettünk, Ericnek egy szót se! - figyelmeztette szigorúan. - Hallottad?

Hope alig észrevehetően bólintott.

- Katie néni csak tréfált.

Hope ismét bólintott. Mozdulata nem hatott túlságosan meggyőzően. Ellenkezőleg… Maryben homályos gyanú kezdett ébredezni. Lehet, hogy a kicsi máris szerelmespárnak tartja őket?

O'Malley ivóját hangos énekszó töltötte be. Iskolázottabb fülű, zeneértő közönség bizonyára riadtan kerülte volna a népszerű kocsmát, Eric azonban élvezettel hallgatta a régi ír bal-ladákat. A vacsora ízletes és bőséges volt, az erős sör is megtette a magáét.

Sorra hangzottak el a pohárköszöntők, s ő mindegyikhez csatlakozott, noha nem értette az ír nyelvet. Jól érezte magát a társaságban, s ez a fő. Alighogy belépett John és William oldalán az ivóba, máris befogadták, egyenjogú tagja lett a kötetlen férfiklubnak.

- Még egy kört a barátaimnak! - emelte föl üres söröskorsóját.

John elismerően hunyorított Williamre.

- Már majdnem úgy viselkedik, mint egy bennszülött ír.

- Meghiszem azt! - Will közelebb hajolt Johnhoz. - Mindig mondtam, hogy az ír sör jó hatással van az emberre.

- Csak azt nem értem, miért nem ízlett a múltkor - jegyezte meg Eric.

- Ez a dolog rendje - magyarázta Will. - Kell egy kis idő, hogy értékelni tudja az ember. Mint az ír nőket. Idő múltával lehet őket igazán szeretni.

- A nőket nem venném ide - bölcselkedett Eric -, túl sok bosszúság van velük. - Ahogy megrázta a fejét, forogni kezdett körülötte a világ. - A lovakkal jobban boldogulok.

John titokzatos arccal hajolt közelebb.

- Elárulom, hogy ez velünk születik.

- A lovak szeretete? - érdeklődött Eric nehezen forgó nyelvvel.

John a barna sör fogyasztásának tudta be Eric ártatlan kérdését. Harsányan felkacagott, és öklével az asztalra csapott.

- Csudát! Az ír nőkkel való bánni tudás az, ami apáról fiúra száll. Ezt csupán örökölni lehet, megtanulni soha.

Eric mélabúsan ingatta a fejét.

- Akkor már értem, hol van a hiba… Az én apám ugyanis német származású.

Pénz után kotorászott a zsebében, hogy kifizesse a következő kört, John azonban leintette.

- Hagyd csak, eleget fizettél. Az újabb hat korsó az én számlámra megy.

- Hat? - Kizárt dolog, morfondírozott Eric. Akkor már rég berúgtam volna. Máskor legfeljebb két pohár sört ivott meg, lovaglás előtt egyet sem.

- Egyél egy kemény tojást vagy néhány szem sósmogyorót! - biztatta John. - Szükséged lesz az erődre. Vár a harc, a háború.

- Harc? Háború? - értetlenkedett Eric, aki hovatovább úgy érezte magát, mintha egy film második felénél ébredt volna föl a moziban.

- A nemek háborúja, fiam! - közölte komoly arccal John. - A nők ugyan nem tudják, de mi vagyunk a jobbik nem.

Eric önkéntelenül elképzelte Maryt, hogyan viselkedne egy ilyen sommás megállapítás hallatán. Felkacagott.

- Mi olyan mulatságos? - kérdezte John megütközve.

- Eszembe jutott Mary. Mit mondana erre?

- Nem lep meg, hogy Maryre gondoltál. És téged, Will?

William megrázta a fejét.

- Fogadni mertem volna, hogy ő jár a fejedben.

Eric önérzetesen kiegyenesedett.

- Nem úgy van, ahogy gondoljátok.

- Miért, mit gondolunk?

- Hogy Mary… meg én… Ó, hogy az ördög… - Kortyolt egy nagyot a sörből.

- Azt hiszem, ideje volna hazavinni a fiút - dünnyögte Will.

- Szerintem is - mormolta John, és nehézkesen föltápászkodott a székről. - Majd mi segítünk! - biztatta Ericet, aki bizonytalanul kapaszkodott az asztal szélébe.

Közrefogták, az ajtóhoz vezették. Odakinn váratlanul arcon legyintette a hideg, nyirkos levegő.

- A fenébe is… Hogy kerültem a hűtőszekrénybe?

- Nyugalom - csillapította John. - Ez jót tesz. Holnap úgyis olyan lesz a fejed, akár egy hordó.

A három férfi összekapaszkodva, lassan araszolva haladt az úton.

- Katie szörnyen dühös lesz - mormolta John.

Will harsány kacagásban tört ki.

- Katie? Katie-től nem kell tartani. De Maryt ajánlatos lesz elkerülni néhány napig.

- Mary? - Eric csak a nevet hallotta, nem tudta, miről volt szó. - Mary olyan édes… - dadogta. - Olyan édes, mint a méz…

- Az ám! Csakhogy a mézben méhek is vannak - csúfolódott Will. - Kérdezd csak meg a medvéket, ők sokat tudnának erről mesélni!

- Mesélni én is tudnék - mondta ábrándosan Eric. - Olyan szép volt, olyan vonzó, és mindennek vége lett…

Hirtelen rájött, hogy elárulta magát. Hol Johnra, hol Willre nézett, mintha tőlük várná a halálos ítéletét. Ők azonban megértéssel tekintettek rá.

- Gondoltuk, hogy volt köztetek valami - kezdte John. - Szinte biztosra vettük, amikor Mary nem akart megnézni téged a tévében. Azonmód kirohant a szobából. Megértem, miért viselkedett úgy. Hope miatt volt az egész. De miért vártál ilyen sokáig a beismeréssel, hogy te vagy a gyerek apja?

- Sejtelmem sem volt róla, miféle következménnyel járt a mi… úgyis tudod, mit akarok mondani… Csupán néhány nappal ezelőtt tudtam meg. Ha nem hívsz meg ide, még most sem tudnám, hogy apa vagyok. Mary soha nem tett említést Hope-ról.

- Rögtön tudtam, hogy becsületes emberrel van dolgunk - jelentette ki Will.

- No és most elveszed feleségül? - kérdezte John.

- Csak ha Mary akarja. Szeretem, de bele kell egyeznetek, hogy a magam módján üssem nyélbe a dolgot.

- Tudja már Hope, hogy te vagy az apja?

John kérdése szíven találta Ericet. Minél többen ismerik az igazságot, annál hamarább derül rá fény.

- Nem. És nem is szabad megtudnia. Csak akkor, ha Mary maga akarja megmondani neki. Szavamat adtam, hogy nem árulom el. - A feltörő érzelmektől elakadt a hangja. Könny szökött a szemébe, egy fához támaszkodott, és keservesen felsóhajtott. - Ó, ha Mary tudná, hogy részegségemben kifecsegtem a múltunkat, többé szóba sem állna velem.

John kezet nyújtott.

- Becsületszavamat adom, hogy minden köztünk marad.

9. FEJEZET

Marynek feltűnt, hogy Dublinból való hazatérésük óta William kerüli. Csak kerüljön, ha nem tetszik neki valami, gondolta. Az öreg morgós medve néha nagyon fárasztó, különösen, ha megpróbál beleavatkozni az életembe, ami az utóbbi időben gyakran megtörténik. De legalább Hope elégedett. Úgy látszik, Katie fecsegése Ericről és a szerelemről már nem foglalkoztatja.

A karámnál meglátta Ericet. Jóleső melegség áradt szét benne. Katie téved. Amit a férfi iránt érez, az nem szerelem. A csodálat jobban illene rá. Vagy a büszkeség. Igen, büszke rá, hogy Hope-nak világhírű és sikeres apja van. Az iránta érzett szerelem azonban már rég kilobbant, és az együtt töltött szép napok emlékét a fájdalom elhomályosítja.

Katie kárörvendő arccal újságolta, hogy Johnt macskajaj kínozza. Valószínűleg Eric sincs jobb állapotban. Úgy kell nekik, gondolta Mary gonoszkodva, megérdemlik. Semmi sajnálatot nem érzett a sörissza férfiak iránt.

Katie kora délután áthozott nekik valami ételt, s javasolta, hogy ma ne vacsorázzanak együtt az udvarházban. Pompás, örvendezett Mary, így legalább este nem kell Erickel szemben ülve udvariasan csevegnem, miközben alig tudom leplezni az idegességemet.

Minthogy Hope most már nem rendelkezett Mr. O'Malleyvel, kevesebb időt töltött az istállóknál. Anyja legnagyobb meglepetésére vita nélkül beleegyezett, hogy korán hazamenjen.

- Ericnek fáj a feje - újságolta. - Ma csak egy órát lovagolt.

- Aha - bólintott Mary részvétlenül.

- Nem hívhatnánk meg vacsorára? Katie néni ma nem főz.

- Szó sem lehet róla - rázta meg a fejét Mary, és lopva a kislányra pillantott. - Katie nénéd remek háziasszony. És jó ember. Biztos vagyok benne, hogy gondoskodik Ericről is. Nem hagyja éhen a vendégeit.

A kislány arcán olyan elégedett mosoly ragyogott fel, hogy Mary azonnal gyanút fogott.

- Akkor én is jó vagyok, anyu. Meghívtam Ericet vacsorára, ahogy Katie néni tette volna.

- Hope… Ugye csak tréfálsz?

- Nem viccelek, anyu - válaszolta a gyermek ártatlan arccal. - Megsajnáltam, mert olyan szomorúnak látszott.

- Szomorúnak? Ugyan miért volna szomorú?

Hope előreszaladt, és kinyitotta az ajtót.

- Mert holnap elutazik.

- Holnap elutazik? - Mary észre sem vette, hogy hangos csattanással csukódott be mögötte az ajtó, olyan hangosat dobbant a szíve. - Azt mondta, hogy elutazik?

- Igen. Mr. O'Malley meglehetősen nyugtalan, ha a közelében vagyok, és Eric szerint jobban tanul, ha elviszi innen.

Ez a lehető legjobb megoldás, gondolta Mary, mégsem tudott örülni. Pedig mostanában folyton csak azért imádkozott, bárcsak eltűnne innen Eric és ő folytathatná megszokott, nyugalmas, izgalommentes életét. Akkor miért nem teszi boldoggá Eric döntése? Sőt, épp az ellenkezőjét érzi…

- Szóval meghívtad vacsorára? - kérdezte még egyszer.

- Igen, igen!

- És eljön?

Hope értetlenül meredt az anyjára.

- Miért ne jönne el?

Mary rémülten nézett körül a szobában. A pamlagon újságok hevertek, az asztalon a Dublinban vásárolt csomagok, és valaki sáros lábnyomokat hagyott az előszobában.

- Mondhatom, kellemes meglepetés. Hány órakor jön?

- Fogalmam sincs. Meghívtam, és kész.

- Hát ez remek. - Megfogta a kislány kezét. - Nos, ha már meghívtad, akkor segítened kell. Vidd az új holmijaidat a szobádba! Mialatt én rendet rakok, te porszívózol.

- De anyu!

- Semmi de! Vendéget hívtál, hát most tessék segíteni!

- Még el akartam köszönni Mr. O'Malleytől - pityeredett el Hope.

- Ne sírj, az most nem segít! Megígérem, hogy vacsora után együtt lemegyünk az istállóba, és elbúcsúzhatsz a kedvencedtől.

A lányka arca felderült.

- Mind a hárman?

No lám, hát mégiscsak sarokba szorított a kicsike, gondolta Mary. Legközelebb jobban megfontolom, mit mondok…

- Természetesen mindhárman megyünk. De most siess! Nem szeretném, ha Eric azt hinné, hogy rendetlenek vagyunk.

Hope felszaladt a szobájába, Mary pedig összeszedte az újságokat, megigazította a heverőn a párnákat. Körülpillantott a nappalijában. Bizonyára egyszerűbb és szerényebb, mint amilyenhez Eric hozzászokott. Lehet, hogy nem is tetszik neki a berendezés. Felsóhajtott. Mindegy, gondolta. Minél hamarább meggyőződik róla, mennyire különbözőek vagyunk, annál jobb.

Bedobta az újságokat a szemetesvödörbe, kezet mosott, és hozzálátott, hogy valami harapnivalót készítsen. Eric elutazik… Egyre csak ez a gondolat forgott a fejében. Feldúlta az életét, és most végre elmegy. Mégsem tud örülni a távozásának. Hiányozni fog.

- Hazament? - kérdezte Eric Willtől, s az öregnek nem kellett megkérdeznie, kire gondol. Egyetlen férfi sem borotválkozik frissen, nem veszi fel a legjobb ruháját, ha egy hétéves kislány társaságában vacsorázik. Mindketten tudták, hogy Maryről van szó.

- Igen - felelte Will, és tetőtől talpig végigmérte Ericet. - Jól festesz. Szóval meghívott…

Eric sajnálkozva rázta a fejét.

- Nem ő. Hope ötlete volt, hogy vacsorázzak náluk.

- Aha. Okos a kicsike. Tudja, mit kell tenni. Büszke lehetsz rá.

- Csitt! - Eric tiltóan emelte föl a kezét. - Becsületszavadat adtad.

- Tudom, tudom. De rajtunk kívül nincs itt senki. És egyszer ki kell mondani az igazságot. Hát én most kimondom: büszke lehetsz a lányodra.

- Büszke is vagyok - mosolygott Eric. - Már akkor az voltam, amikor még nem tudtam, hogy az én lányom. Valóságos csoda ez a gyerek. Tehetségesebb, mint kezdetben hittem. - Elgondolkozva ráncolta össze a homlokát. - Láttam, amint keresztülugratott az úton. Bevallom, halálra rémültem.

- Vadóc a kicsike.

- Nem tudom, mitévő legyek. - Eric tehetetlen mozdulattal túrt a hajába. - Ki fog vigyázni rá, ha nem leszek itt?

- Mary ezt eddig egészen jól megoldotta.

- Igen, de túlságosan engedékeny. Nem szabad eltűrni a fegyelmezetlenséget, a gyerekes kockázatokat. - Indulatosan járkált fel-alá. - Hope-nak meg kell tanulnia felmérni a veszélyt, hogy ne essék baja. Ha azonban beleavatkozom a nevelésébe, Mary azt hiheti, el akarom szakítani tőle a gyereket.

- No és nem akarod?

- Természetesen akarom a gyereket, de nem elszakítani az anyjától. És nem magam miatt. Hope-nak van rám szüksége. Erős kézre…

- Lehet, hogy Marynek is arra volna szüksége - jegyezte meg Will.

- Nem akarom megtörni Mary akaratát. Csak azt szeretném, hogy ismét része lehessek az életének. Mindnyájunknak így lenne jó. Szükségünk van egymásra. Egyikükről sem akarok lemondani.

- Megmondtad már ezt neki is?

- Nem. - Eric ismét járkálni kezdett. - De megpróbáltam. Bizonyára nem találtam meg a helyes szavakat. Talán az is megfordult a fejében, hogy el akarom idegeníteni tőle a gyereket. Képtelen voltam megértetni vele, mit érzek iránta.

- Mindenhez idő kell - bölcselkedett Will.

- Most abban reménykedem, hogy Calgaryben talán be tudom bizonyítani neki: mindhármunknak csak a legjobbat akarom. - A Mary házikója felé vezető útra pillantott. - Szóval azt mondtad, hazament?

- Igen, a kislánnyal.

Eric begombolta a zakóját.

- Azt hiszem, az lesz a legokosabb, ha most mindjárt odamegyek, különben Mary még kitalál valamit, hogy visszavonja Hope meghívását.

- Nem hiszem - dünnyögte Will.

- Miért nem?

- Hát csak úgy gondoltam - mormolta kitérően Will, és mélyebben arcába húzta a sapkáját. - Ha beleláthatnánk a fejébe, bizonyára meglepődnénk.

- Inkább a szívébe szeretnék belelátni - sóhajtott Eric - De mielőtt ezt nekem megengedné, saját magának kellene belenéznie. Ha volna hozzá bátorsága - tette hozzá halkan.

- Benned egy költő veszett el - mondta William. - Jó férj válna belőled Mary oldalán.

- Ahhoz csodának kellene történnie - legyintett lemondóan Eric.

William sokatmondóan felkacagott.

- Mi, írek, híresek vagyunk a csodáinkról.

Mary barátságos mosollyal és reszkető kézzel nyitott ajtót a vendégnek, s egy pillanatra szinte elállt a lélegzete. Eric vonzó volt, mint mindig, de ezúttal valami új vonás látszott az arcán. Elfogódottság? Szerénység? Erős, céltudatos egyénisége mögött Mary felfedezte azt a fiatalembert, akit egykor annyira szeretett.

- Szervusz! - mosolygott Eric Maryre. Milyen lélegzetelállítóan szép, gondolta fellobbanó vággyal, milyen varázslatosan ragyog a szeme, rózsás az arca. Ó, bárcsak a karomba vehetném, és bebizonyíthatnám, mennyire szeretem! De nem jön más szó az ajkamra, csak ez a semmitmondó üdvözlés. Még hogy egy költő veszett el bennem!

- Szervusz! - válaszolta Mary, és oldalt lépett, hogy beengedje vendégét. - Hope említette, hogy eljössz.

Eric belépett a nappaliba. A mennyezet fagerendái a kandalló fölött találkoztak, az idő sötétre pácolta a tölgyfát és a kandalló durván faragott köveit. A barátságosan lobogó tűz kellemes meleggel és sejtelmes fénnyel árasztotta el a helyiséget. Kézzel csomózott szőnyeg hevert a padlón, amely a belépő tekintetét az átellenben elhelyezett kényelmes kanapéra irányította. Mellette hívogatóan ringatózott egy szép, régi hintaszék, benne tarka párnák csábítottak pihenésre, Eric elfogódottan hallgatott.

- Nos, láthatod, hogyan élünk - tárta szét a karját Mary, és a hangja elárulta belső feszültségét.

- Elképzelni sem tudtam, hogy egy szoba ilyen barátságos és meghitt is lehet - jegyezte meg Eric. - Hogy csináltad? - Odalépett a kandallóhoz, végigsimított az ódon termésköveken. - Csodaszép minden.

- Tetszik? Tudod, én azt hittem, hogy… minthogy te jómódú családból származol… talán…

- Szegényesnek találom a lakhelyedet? Hogy elkényeztetett, pökhendi fickó vagyok? - Jókedvűen felkacagott. - Csupán pénzzel nem lehet otthont teremteni, Mary, ezt neked kell a legjobban tudnod.

- Azt hiszem, csak próbára akartalak tenni egy kicsit. Ne haragudj! - Mosolyogva fűzte hozzá: - Igazán tetszik? Mindent magam rendeztem be.

- Valóságos lakberendező művész vagy - bókolt Eric. - Hivatásszerűen is foglalkozhatnál ilyesmivel.

- Hogy én másoknak rendezzek be házakat? Ó nem! Ebben a házikóban rengeteg munka és még több szeretet rejlik. Nem valószínű, hogy még egyszer sikerülne ilyent csinálni.

Eric odalépett hozzá, és gyengéden megfogta a kezét.

- Talán azért tetszik annyira, mert mindenből sugárzik a szeretet, amiről beszéltél.

Mary megrettent. Úgy érezte, elolvad Eric tekintetétől, mint jégdarab a tűzben. Valóban jéggé dermedtem és Eric tűzként hat rám? Vagy mindketten tűzláng vagyunk és a találkozásunkból fékezhetetlen tűzvész támadna? Nem mert válaszolni a mardosó kérdésekre.

- Nem érdekel, mit érzel - vetette oda hidegen, és elhúzta a kezét. - Hope hívott meg anélkül, hogy előzőleg megkérdezett volna. Csupán utólag egyeztem bele, mert igyekszem jó modorra és udvarias viselkedésre nevelni.

Alig ejtette ki a rideg szavakat, máris megbánta, mert látta a férfi arcára boruló árnyékot.

- Ha akarod, el is mehetek…

Hangja alig észrevehetően remegett, és Mary testén hideg borzongás futott végig. Igen, komolyan gondolja. Elég egy szó, egy kurta biccentés, és elmegy.

- Maradj… - suttogta lágyan, és lehajtotta a fejét. Attól tartott, Eric kiolvassa a szeméből, mennyire kívánja, milyen forrón vágyakozik utána.

A férfi fürkésző pillantást vetett rá. Arckifejezése elárulta az örömét, legbensőbb érzéseit. Mary biztos volt benne, hogy ha így folytatják, néhány perc múlva egymás karjaiban találják magukat. Mit tegyen?

Kétségbeesésében Hope jutott az eszébe. Behívta.

A kislány kitörő örömmel szaladt a szobába, és nyomban Eric nyakába ugrott.

- Eric! De jó, hogy itt vagy!

- Szia! - emelte magasra a kicsit a férfi. - Hiányozni fogsz nekem. És ne felejtsd el, mit ígértél! Szót fogadsz a mamádnak.

- Megígérem, hogy szófogadó leszek, nem fogok ugratni meg egyedül lovagolni. - Egy pillanatra átérezte ígéretének nyomasztó súlyát, de aztán ismét felderült az arca, és anyjához fordult. - Mr. O'Malley mindent megtanulhat Erictől, amit még nem tud. És Eric ismer egy kancát, ami éppen megfelelő volna a számomra.

Mary igyekezett nyugodt maradni.

- Igazán?

- Ezüstszürke, és jól illene hozzám. Azt is mondta, hogy később bemutatókon én lovagolhatom, ha akarom.

- Tudomásom szerint nincs ilyen kancánk - jegyezte meg Mary, és karba fonta a kezét a mellén.

Eric elérkezettnek látta az időt, hogy sorompóba lépjen.

- A kanca az enyém. Hollandiában vásároltam. Melegvérű ló, ennek ellenére megbízható, szelíd állat. - Elhallgatott, de tekintete fogva tartotta Maryét. - Bizonytalan ugrást soha nem kockáztatna meg, még akkor sem, ha a lovasa biztatná. - Hope-ra pillantva hozzáfűzte: - Ezt a lovat nem tudná rávenni egy kislány, hogy veszélybe sodorja magát vagy a lovasát.

- Szép számmal vannak hátaslovaink a telepen, majdcsak találunk Hope-nak alkalmasat - közölte Mary hűvösen. - Ne bonyolítsuk fölöslegesen a dolgot!

- Nem nevezném fölösleges bonyodalomnak, ha a kicsi biztonságáról gondoskodunk - jelentette ki nyomatékosan Eric. - Tudom, hogy Hope meg akar javulni, de előbb-utóbb megint elragadja a hév és ismét ugratni fog. Ki tudja, mi történik, ha már nem Mr. O'Malley vigyáz rá?

Mary magához vonta a leányát.

- Hope nem fog ugratni, ha megígérte neked. Mi, Mulraneyk tartjuk a szavunkat.

- Én is az enyémet. Én pedig megígértem Hope-nak, hogy lovagolhatja a kancát. Egyébként már úton van idefelé. Ez a ló lesz az első cseretenyészállat a telepeink között…

- Már megbocsáss - vágott közbe Mary, féken tartva kitörni készülő haragját -, de én vagyok Hope anyja. Előbb talán engem kellett volna megkérdezned.

- Én pedig az… - Nem fejezte be a mondatot. - Ha Hope-nak már nem lesz szüksége a kancára mint gyerekőrzőre, akkor befogjuk tenyésztésre. Szeretném, ha megengednéd a lányodnak, hogy lovagolja.

Mary tudta, hogy Ericnek igaza van. A féktelen kislányt bármikor érhette volna baleset, szerencse, hogy eddig megúszta sérülés nélkül. Valóban okosabb lesz egy nyugodt lovat adni alája.

Hirtelen az is felötlött benne, hogy Eric talán azért akar versenylovat faragni Mr. O'Malleyből, hogy ezáltal is csökkentse a kislányra leselkedő veszélyt. Ez idáig eszébe sem jutott, s most kissé elszégyellte magát.

A sejtése megerősödött, amint őszinte aggódást fedezett föl a férfi szemében. Már nem kételkedett: Hope biztonsága indította arra Ericet, hogy a tüzes vérmérsékletű lovat Kanadába vigye.

- Rendben van, beleegyezem.

A válaszul kapott egyetlen szó - köszönöm - olyan melegen hangzott, hogy Mary szíve összeszorult. Eric szereti Hope-ot, ehhez nem férhet kétség. Legalább annyira szereti, mint ő, ha egyáltalán lehetséges érzelmeket összehasonlítani vagy méricskélni. És milyen sok gyermek nő fel manapság szeretet nélkül, gondolta. Nincs jogom megfosztani őt az apja szeretetétől.

Hogy elérzékenyülését elrejtse, sietve kivonult a konyhába. A hétköznapi teendők elvégzése mindig megnyugtatóan hatott rá, és erősítette az önbizalmát.

Eric csakhamar kiment utána. Mary nem fordult meg, nem nézett rá, tette a dolgát. Amúgy is komoly erőfeszítésébe került visszafojtani a könnyeit, attól tartott, hogy ha tekintetük találkozik, teljesen elveszti az önuralmát.

Eric mögéje lépett, és szelíden átfogta a vállát.

- Látod, megint ugyanabba a hibába estem…

- Nem tudom, mire gondolsz…

- Megint cselekedtem, anélkül hogy téged megkérdeztelek volna. - Gyengéden cirógatni kezdte Mary karját. - Sajnálom… Még hozzá kell szoknom, hogy apa vagyok. Félek, hogy mindent rosszul csinálok.

Mary buzgón kavargatta a levest.

- Majd belejössz - mondta halkan. Aztán gyorsan kiigazította: - Majd kialakul minden.

- Úgy érted: majd beletanulok? - kérdezte Eric fellobbanó örömmel. Amikor érezte, hogy Mary karja megrándul a keze alatt, sietve elengedte és hátralépett.

- Nem. Úgy értem, hogy megint minden jó lesz, ha elutazol.

- Holnap utazom.

- Tudom - suttogta Mary alig hallhatóan.

10. FEJEZET

Bármennyire igyekezett Mary alkalmi vendégként kezelni a férfit, Eric valójában úgy beleillett az ő házikójába, olyan természetesen járt-kelt a bútorai között, mintha mindig ott élt volna. A jelenléte állandó nyugtalansággal töltötte el, ugyanakkor vigaszt és megmagyarázhatatlan örömöt érzett.

A vendég megdicsérte az ízletes ír gulyást.

- Csemegeként csak kávét meg teasüteményt tudok felajánlani - mentegetőzött Mary kedvesen -, más nincs itthon.

Eric hátradőlt a székén, elégedett arccal megpaskolta a hasát, aztán nyújtózkodott.

- Földimogyoró-vajas pogácsa? - kérdezte. Kezeivel kört formált. - Ilyen nagy és ilyen magas?

- Igen - csodálkozott Mary. - Honnan tudod?

Eric huncut mosollyal nézett hol Hope-ra, hol Maryre.

- Mikor pillantottál bele utoljára a kekszes dobozodba?

Abból a sokatmondó pillantásból, amelyet Eric Hope-pal váltott, Mary könnyen kitalálhatta a többit, annál is inkább, mert a kislány bűntudatosan lesütötte a szemét.

- Vettél ma az édességből?

- Vettem, mert megengedted.

- Én csak azt mondtam, hogy ehetsz néhányat.

Eric a kislány segítségére sietett.

- Én már délután elfogyasztottam az esti adagomat. Bevallom, nagyon ízlett… Legalábbis az első nyolc-tíz darab. - Mary meglepett arcát látva mosolyogva folytatta: - És akkor azokat még nem is számoltam, amelyeket a kisasszony Mr. O'Malleynek adott, no meg azokat, amelyek elmorzsolódtak a zsebében… Fogalmam sincs, hány darabot ettem. Csak morzsák maradtak…

- Lehetetlen! - kiáltotta Mary. Felugrott az asztaltól, és csakhamar üres kézzel tért vissza. - Sajnálom. Majd… majd megint sütök.

Eric felállt, összeszedte a tányérokat.

- Segítek rendet csinálni.

- Igazán nem szükséges. Késő van. Holnap korán reggel találkozunk. Sürgetően nézett Hope-ra. - Ideje aludni menni.

- De, anyu, hiszen megígérted, hogy elbúcsúzhatom Mr. O'Malleytől - tiltakozott a kislány.

- Szent egek! Teljesen elfelejtettem. - Erichez fordult. - Elkísérünk, és elbúcsúzunk Mr. O'Malleytől.

Nem egészen így képzelte a mai estét, de legalább szépszerével megszabadul a vacsoravendégtől. A férfi a homlokát ráncolta.

- Hope mindig keresztülviszi az akaratát? Soha nem tiltasz meg neki semmit? A gyerekeknek is alkalmazkodniuk kell bizonyos szabályokhoz.

Marynek esze ágában sem volt szó nélkül zsebre tenni a szemrehányást. Hogyan merészeli Eric kifogásolni az ő nevelési módszerét?

- Mindenekelőtt megértésre és igazságos bánásmódra van szükségük - jegyezte meg élesen. - Olyasvalamire, ami nekem gyerekkoromban csak ritkán jutott osztályrészemül.

- Azzal már nem tudsz javítani a te neveltetéseden, ha elrontod Hope-ot.

- Hogy én elrontom? - Mary alig hitt a fülének. Mit képzel Eric voltaképpen?

A férfi megvonta a vállát.

- Bocsánat. A kifejezés talán nem volt egészen helyénvaló.

- Hát nem. - vetette oda Mary. - Hozd a kabátodat, Hope!

A kislány arcán felragyogó diadalmas mosoly megerősítette Ericet a véleményében, de meggyőzte Maryt is. Igaza van, gondolta lehiggadva, a kis boszorkány ugyancsak ért hozzá, hogy az ujja köré csavarjon. Bár ezt a taktikát végül is minden gyerek kipróbálja és bizonyára nem Hope az egyetlen, aki sikert ér el vele. Fürkésző pillantást vetett Ericre. Vajon most is belelát-e gondolataiba?

- Kicsit valóban elkényeztettem - mondta Mary békülékenyebben mihelyt Hope kiszaladt a szobából

- Csizmát húztam - rontott be a szobába Hope hadd keféljem le még egyszer, utoljára Mr. O'Malleyt! - Könyörögve nézett fel az édesanyjára. - Megengeded, anyu?

- Rendben van. - A kabátja után nyúlt, hogy belebújjon, Eric azonban megelőzte, és rásegítette. Keze egy röpke pillanatig megpihent Mary vállán, ő pedig nem tudott ellenállni a kísértésnek. Hozzásimult a meleg férfikézhez.

Ha tudta volna, hogy ez az ártatlan mozdulat miféle érzelmi vihart kavar benne, milyen ellenállhatatlan vágyat ébreszt, nem engedélyezte volna magának ezt az apró gyengeséget. De már késő. Csupán abban reménykedhet, hogy Ericben nem lobban föl a szenvedély ettől az érintéstől, mint amikor az ölében ült.

Ezúttal nem fog ránézni. Nem akarja tudni, milyen érzelmek fűtik, kívánja-e őt. Már maga a gondolat is megborzongatta, a térde megroggyant, nem tudta elfordítani az ajtó gombját.

- A csuda vigye el! Megint beszorult ez a vacak - mérgelődött zavartan a nő.

- Hagyd, majd én! - ajánlkozott Eric.

Tekintetük találkozott. A férfi szeméből olyan leplezetlen vágy sugárzott, hogy Mary egész testében megreszketett. Egyetlen hosszú pillanatig mozdulatlanul álltak, aztán Eric elfordította az ajtógombot. Hope kirohant és ők magukra maradtak.

Eric az ujjai hegyével finoman megcirógatta Mary arcát.

- Ne haragudj, nem tehetek róla… Olyan szép vagy… Mint egy földre szállt angyal…

Mary nevetve rázta a fejét. Szerencsére egyik bókot sem kellett komolyan vennie. Mindig tudta, hogy nem szép, ami pedig lobbanékony természetét illeti… Nos, az minden volt, csak nem angyali. Az egyetlen, amire valóban büszke lehetett, a lovaglótudománya.

- Azt hiszem, megszédített a holdfény, attól lettél ilyen költői - csúfolódott Mary. - Még szerencse, hogy az én fejem tiszta maradt. Bár legutóbb mintha valami más szállt volna a fejedbe…

- Szégyellem is magam, Miss Mulraney - vallotta be bűntudatos mosollyal Eric, és elengedte Maryt.

- John bácsiék téged is megtérítettek? Te is az ír barna sör híve lettél? - incselkedett Mary. - Egyébként hogy sikerült az este O'Malleynél?

Eric elfintorodott.

- Remekül. Az asztal alá ittak. Nem vagyok büszke magamra… azt hiszem, énekeltem is…

- Énekeltél? Nem hiszem.

- Én sem. De John és William egybehangzóan állítják.

Lassan mentek egymás mellett az istállóhoz vezető úton. Kis idő múlva Eric óvatosan megfogta Mary kezét, aki, nagy örömére, nem húzta el. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy átölelje és megcsókolja, de uralkodott magán. Ha el akarja nyerni a bizalmát, időt kell engednie neki.

Mary kissé oldalra fordította a fejét, és felnézett rá.

- Eric… Én kedvellek téged, bár sokszor egyáltalán nem úgy viselkedem. Pedig még mindig barátok vagyunk.

- Örömmel hallom.

- Látogass meg minket, ahányszor csak akarod! Mindent meg szeretnék tenni, ami Hope javát szolgálja. El kell ismernem, jó hatással vagy rá. - Megfogta és megszorította Eric kezét.

A férfi úgy elérzékenyült, hogy nem talált szavakat. Egyetlen dolog érinthette volna ennél mélyebben: ha Mary azt mondja, szereti.

Az út hátralevő részét hallgatagon tették meg, de ezt a hallgatást most egyikük sem érezte nyomasztónak.

- Itt vagyok Mr. O'Malleynél - hallatszott Hope éles hangocskája. - Gyertek ide!

Mary vonakodva engedte el Eric kezét, odament a rekeszekhez, és beszélni kezdett a lóhoz.

- Aztán jól viselkedj, Mr. O'Malley! Ne hozz szégyent a fejünkre, hallod-e!

- Jól fog viselkedni, megígérte - csacsogta a kislány. - A versenyt is megnyeri.

- Túl sokat kívánsz tőle - szólt közbe Eric. - Mr. O'Malleynek keményen kell dolgoznia. És nem szabad búsulnod, ha nem ő lesz az első.

- Én tudom, hogy nyerni fog - makacskodott Hope. - Majd meglátod.

- Hozd inkább a zsámolyt, és fogj hozzá a lekeféléséhez! Én leveszem róla a takarót. Odakinn megvárjuk, míg elkészülsz.

Miután kiléptek az istálló langyos félhomályából, Eric keze megint megkereste Maryét.

- Ugye nem számítasz arra, hogy Mr. O'Malley megnyeri a versenyt? - kérdezte Mary mosolyogva.

- Nem valószínű.

- Akkor miért viszed magaddal Kanadába?

- Felhívtam az otthoniakat, akik elmondták, hogy Dutchman's Pride még mindig sántít, tehát nem indulhat Calgaryben. Kívüle egyetlen alkalmas lovam van… vagy Mr. O'Malleyt kell beneveznem. Szerintem Mr. O'Malley esélyesebb.

- Szerintem pedig azért választottad ki, hogy távol tartsd Hope-tól. Eltaláltam?

Eric összevonta a szemöldökét, és nem válaszolt. Mary ebből arra következtetett, hogy nem tévedett.

- Hogyan jöttél rá?

- Kezdetben azt hittem, így akarod megszerezni Hope vonzalmát. Egy szó mint száz: cselfogásnak tartottam a részedről.

Eric nagyot nyelt. Vajon elmondhatja-e Marynek a teljes igazságot? Mindenesetre megpróbálja. Eljött az az idő, amikor beszélniük kell. Odafordult hozzá, megszorította a kezét.

- Valóban úgy kezdődött, ahogy mondtad. Megpróbáltam a lóval felkelteni Hope figyelmét. És mindenáron el akartam kerülni, hogy Mr. O'Malleyt lovagolja. Magam is nagyon meglepődtem, amikor kiderült, milyen tehetséges ez a ló.

- Mondd csak tovább! - biztatta Mary. Látta, hogy Ericnek ugyancsak nehezére esik a vallomás, és csodálta a bátorságát.

- Nos, akkor támadt az az ötletem, hogy Mr. O'Malleyt Calgarybe viszem. Reméltem, hogy Hope is el akar jönni. Titokban reménykedtem, hogy elengeded. Észrevettem, hogy az ujja köré csavar ez a kis boszorkány…

- El akartad foglalni az én helyemet? - kérdezte Mary. Szorongva várta a választ, mely talán arra kényszeríti, hogy újabb falat emeljen kettőjük közé.

- Nem - felelte Eric habozás nélkül. - Feltételeztem, hogy elkíséred. És mint látom, valóban ez a szándékod.

- Azt akartad, hogy én is menjek? Én pedig…

- Igen, azt akartam, hogy te is velünk gyere, hogy mindhárman együtt legyünk.

Mary megremegett. Hát nemcsak Hope-ot, hanem őt is akarja? Bizonyára elvesztette a józan eszét. Vagy ostoba libának, vagy kiéhezett vénlánynak tartja őt. Majd bebizonyítja, hogy sem az egyik, sem a másik.

Nem engedi, hogy rákényszerítse az elképzeléseit. Ha a gyermek apjaként részt kér a felelősségből, természetesen nem gördít akadályokat az útjába. Ő azonban nem óhajt bekapcsolódni Eric életébe. A világ minden kincséért sem. Ha véget érnek Calgaryben a versenyek, visszatér Írországba. Kislánykorában bőséges tapasztalatot szerzett a sportolók nomád életmódjáról.

- A cselfogásod sikerült - jegyezte meg hűvösen.

Eric felvonta a szemöldökét.

- Azt hiszem, az imént őszintén és becsületesen viselkedtem.

Mary élesen felkacagott. Csupán egyetlen lehetőség maradt lelki egyensúlyának helyreállítására: ha a múltra emlékezteti Ericet. Meg saját magát.

- Látom, a pedagógiai hajlam mit sem csökkent benned az idők folyamán. Emlékezetes volt az a lecke, amit Los Angelesben kaptam tőled. Akkor tanultam meg, hogy csakis magamra számíthatok.

Eric ezúttal nem kezdett el vitatkozni. Bólintott.

- Hosszú időbe telt, míg felismertem, mit dobtam el magamtól.

- Igen. Pontosan annak éreztem magam: eldobottnak.

Mary elfordult, nem tudta elviselni a férfi szeméből sugárzó fájdalmat. Az istállóba lépve visszaszólt:

- Ha már nem találkoznánk, jó utat kívánok!

- Mary! Várj! - Eric két lépéssel utolérte, és megragadta a karját. - Akkor hát megállapodtunk, hogy te is eljössz Kanadába?

- Igen - erősítette meg Mary. - Nem változtatom meg az elhatározásomat. Annyi minden van a világon, amit Hope még nem látott. És természetesen szeretnék vele lenni, amikor fölfedezi az ismeretlent. - Egy pillanatra elhallgatott, azt fontolgatta, hogyan fejezze ki magát világosabban. Eric esetében célszerű, ha az ember egyértelműen beszél. - Mi ketten, Hope meg én, mondhatni, egy csapat vagyunk. Nincs másra szükségünk, hogy boldogok legyünk.

Eric megrázta a fejét.

- Tévedsz, Mary. Remélem, Hope-nak nem fog szenvedést okozni, ha majd rájössz a tévedésedre.

- Hope soha nem fog szenvedni mellettem!

- Mint ahogyan te sem szenvedtél soha a szüleid mellett - mondta halkan Eric.

Marynek ökölbe szorult a keze. Honnan veszi Eric a jogot, hogy szemrehányással illesse? Nem lehet párhuzamba állítani azt, ahogy őt nevelték, meg ahogy ő neveli Hope-ot. Gondolkodni sem érdemes ezen.

Mégis elgondolkodott. Azon az éjszakán, és még napokig azután, hogy a férfi elutazott.

Eric tengerentúli telefonhívása váratlanul érkezett, s hogy Hope-pal akart beszélni, még nagyobb meglepetést jelentett. Mary igyekezett nem odafigyelni, ami persze nem sikerült. Feszülten hallgatta a kislány válaszait. Feltűnt, hogy a máskülönben olyan kíváncsi gyerek semmit nem kérdezett.

- Hogy van Mr. O'Malley? - tudakolta, miután Hope letette a kagylót.

- Jól.

- Hogy megy az edzés?

- Jól, jól! - És Hope már futott is a szobájába.

- És máskülönben? - kiáltott utána Mary.

- Hogyhogy máskülönben?

Hát ez nem igaz! Ez a gyerek máskor szüntelenül fecseg, pillanatra be nem áll a szája, de bezzeg ha kérdeznek tőle valamit, harapófogóval kell kihúzni belőle a választ.

- Eric hogy van?

- Valószínűleg jól.

- Mi az hogy „valószínűleg”? - Marynek fogytán volt a türelme. - Mit mondott?

- Nem sokat.

- Hope… Tudni szeretném, mit mondott.

- Hát… azt, hogy hiányzom neki.

Mary az ajkába harapott.

- És még?

- Hogy te is hiányzol neki.

- Aztán?

- Ez minden.

- Biztosan nem mondott mást?

Hope talányos mosolyából Mary arra következtetett, hogy csemetéje elhallgat előle valamit. A kislányból kitört a nevetés:

- Üzent még valamit. - Odaszaladt az édesanyjához. - Hajolj le!

Amikor Mary engedelmeskedett, átölelte a nyakát, és nagy, nedves puszit cuppantott az arcára. Mary elmosolyodott.

- Mit jelent ez?

Hope a szájára tapasztott tenyere mögül mondta kuncogva:

- Ezt üzeni. A puszit Eric küldi. Azt mondta, adjak át neked egy csókot tőle.

11. FEJEZET

Végtelen lassúsággal vánszorogtak a percek, az órák a hatalmas repülőgépben. Mintha megállt volna az idő, s csak akkor lendült ismét mozgásba, amikor Észak-Amerika fölé értek.

Mary türelmes anya volt, útközben mégis helyet cserélt Johnnal, hogy kissé megszabaduljon Hope szüntelen csicsergésétől. Kibírhatatlanul lüktetett a halántéka, noha már fájdalomcsillapítót is bevett. Úgy érezte, szétpattan a feje, amikor a gép végre földet ért Calgaryben.

Kínzó gondolatok gyötörték, miközben csatlakozott útitársaihoz, és elhagyta a gépet. Hogyan viselkedjék, ha Eric értük jön a repülőtérre? Sóvárogva várta a találkozást, hogy hallja a hangját, viszonozza mosolyát. Másrészt szorongás töltötte el a közeledő viszontlátástól.

Hope fedezte fel először a férfit a várakozók között, a csomagszállító szalag mellett. Mary is odafordult, és nem hitt a szemének. Rózsák! Eric celofánba burkolt, selyemszalaggal átkötött vörös rózsacsokrot tartott a kezében. Nos, alaposan téved, ha azt hiszi, hogy egy virágcsokortól egyből a karjába omlik.

De hogyan utasítsam vissza a virágokat? - töprengett. Vagy okosabb, ha nem csinálok jelenetet, és udvarias mosollyal, magától értetődő természetességgel elfogadom?

Eric ragyogó mosollyal sietett feléjük, és kezet rázott Johnnal. Mary védőpajzsként tartotta maga elé a kézitáskáját meg a kabátját. A viszontlátás olyan heves érzelmeket váltott ki belőle, hogy szinte elállt a lélegzete. Talán mégsem kellene elfogadnom a rózsákat, vívódott.

Eric kurtán odabiccentett Marynek, aztán lehajolt Hope-hoz.

- Isten hozott, kicsikém! - Hope viharos örömmel ugrott a nyakába, és szorosan átölelte. - Hohó, vigyázz, kisasszony, még összenyomod a virágaidat - nevetett a férfi.

- A virágaimat? - Hope hangja elcsuklott a meglepetéstől. - Ezeket nekem hoztad?

- Hát persze. Kinek hoztam volna?

- Anyunak.

- Nem. A virágot te kapod, mert ez az első utazásod, és én szeretném emlékezetessé tenni számodra.

Hope átvette a virágcsokrot, és belekapaszkodott Eric kezébe.

- Nagyon hiányoztál! Alighogy elutaztál, megérkezett a kanca. Nagyon szép, és nyereg nélkül is lovagolhatok rajta - mesélte a kislány. - Josephine-nek neveztem el.

Eric felkacagott.

- Szép név. Gondolom, a régi neve, Őfelsége Silver Fancy túl hosszú lett volna hétköznapi használatra. - Johnra nézett. - Jól hallottam? Hope nyereg nélkül üli meg a lovat?

Időközben Mary is magára talált, és bekapcsolódott a beszélgetésbe.

- Hope le akarta kefélni új barátnőjét, a kancát, de nem ért fel a sörényéig, még zsámolyról sem. Ezért egyszerűen a hátára mászott. Hát így kezdődött. Látnod kellene egyszer őket…

- Remélem, arra is sor kerül - hadarta Eric, és Johnhoz meg Hope-hoz fordulva folytatta: - Mostantól mindig nyeregben fogsz ülni rajta. Meg kell tanulnod előírásosan lovagolni.

- John bácsi is állandóan ezt mondogatja. Ígérem, rendesen fogunk viselkedni.

- Helyes - simogatta meg Eric mosolyogva a kislány haját. - Most pedig indulás a csomagokért! Szeretném, ha John edzés közben látná Mr. O'Malleyt.

Hope megcibálta Eric kabátujját.

- Én is szeretném látni.

- Messziről megnézheted. De csak ha csendben maradsz. A lónak nem szabad megtudnia, hogy itt vagy - magyarázta komolyan. - Attól tartok, hogy ha meglát, nyugtalanná válik.

- Ericnek igaza van - mondta Mary. - Mi ketten majd leülünk valahová, ahol Mr. O'Malley nem láthat. Ha véget érnek a versenyek, meglátogathatod.

Hope csalódottan horgasztotta le a fejét.

- Úgyis tudja, hogy a közelében vagyok. Mindig megérzi.

Mary Ericre pillantott, s egy bólintással válaszolt a kimondatlan kérdésre.

- A ló valóban megérzi Hope közelségét. - Lehajolt a kislányhoz. - Ugye, szeretnéd, ha Mr. O'Malley nyerne?

- Hát persze, anyu. De…

- Semmi de! Figyelj rám, és gondolkodj azon, amit mondok. Ha nem megyünk oda hozzá, akkor nem zavarjuk meg, és nagyobb esélye van, hogy nyerjen. Ezért azt tesszük, amit Eric mond. Ő a főnök. - Legalábbis most, tette hozzá gondolatban.

Hope elszontyolodva bólogatott.

- Hát jó. Én is azt szeretném, ha nyerne.

Hirtelen megragadta Eric kezét, felágaskodott, lehúzta magához a férfit, és titokzatos arccal súgott valamit a fülébe.

Ugyan miféle titkaik lehetnek? Mary egy szót sem hallott, csak azt látta, hogy Eric elmosolyodik, csókot nyom a kislány arcára, aztán komoly képpel szemügyre veszi a rózsacsokrot, kihúz belőle egy szálat, majd mindketten megindulnak feléje.

- Hope úgy véli, szomorú vagy, mert nem kaptál virágot - mondta Eric. - Azt szeretné, hogy te is kapj egy szál rózsát.

- Hope maga is adhatott volna nekem egyet - jegyezte meg Mary. Biztosra vette, hogy Eric nem egészen hitelesen tolmácsolta a kislány szavait.

- Én is ezt mondtam, de ő azt kívánta, hogy én adjam át.

Mary átvette Eric kezéből a rózsát, és meggondolatlan kérdés csúszott ki a száján.

- És te mit kívántál?

Amikor összeért a kezük, Eric ujjai könnyedén, mintegy véletlenül megcirógatták. Mary ismét megborzongott. Olyan finom, olyan gyengéd az érintése!

- Én mit kívántam? - kérdezte Eric bosszantó közönnyel. - Semmit. Ha Hope meg akarja veled osztani a virágait, ám tegye. - Ezzel elfordult, hogy átvegye Johntól a bőröndöt.

Mary olyan erősen szorította meg a rózsa szárát, hogy a tövisek mélyen a bőrébe fúródtak. Lám, Hope boldog és Eric is az. Ő miért érzi ennyire siralmasan magát?

A szálloda közvetlenül a lóversenypálya szomszédságában épült, s a tetszetős, modern épületben Mary egész lakosztályt kapott Hope-pal: két hálószobát közös nappalival és fürdőszobával. Így a kislánynak is megvolt a maga birodalma, és mégsem maradt felügyelet nélkül. A tágas, barátságos helyiségekben, a fürdőszobát is beleértve, mindenütt lovakat ábrázoló képek függtek a falon. Jó képek, gondolta Mary, ám egy kicsit sok a lovakból.

Fehér farmert és mályvaszínű pólót húzott. A hosszú repülőút után mélyen aludt, és üdén, kipihenten ébredt. Fejfájása megszűnt. Gondosan megfésülködött, apró gyöngyökből fűzött, színes homlokpánttal szorította le makrancos fürtjeit. Aztán az ablakhoz lépett. Calgaryben mindig verőfényes a nyár, a futó záporoktól eltekintve szinte állandóan süt a nap. Aznap is csodálatos, tiszta reggel volt, felhőtlen, selymeskék ég borult a táj fölé. Csak a juharfák lombján jelezte egy parányi elszíneződés, hogy közeledik az ősz.

Az ablakból éppen a lovak edzőpályáira lehetett látni. Mary elővette a távcsövét, végignézte a pályákat. Mr. O'Malleyt azonban nem látta sehol, ami azt jelentette, hogy Eric sincs ott. Érdeklődése kissé alábbhagyott, de azért tovább jártatta távcsövét a terepen, hátha megpillantja és megmutathatja Hope-nak is Mr. O'Malleyt.

Hátra sem fordult, amikor kopogtak az ajtón.

- Gyertek be! John bácsi, sehol sem látom Mr. O'Malleyt.

- Nem csoda - hangzott fel egy kellemes, mély férfihang mögötte -, az istállóban van.

- Eric! - Mary megpördült, közben a háta mögé rejtette a távcsövét.

- Nem kell titkolnod előttem, hogy érdekel Mr. O'Malley szereplése. Tudom, hogy legszívesebben te is lemennél. Hol van Hope?

- Johnért ment.

- Van már valami tervetek mára? - Eric nem lépett be a szobába, kezét a kilincsen tartva az ajtónak támaszkodott.

- Még nem tudom, mit csinálunk. Talán egy kicsit sétálgatunk a városban. Valamit feltétlenül ki kell találnom, nehogy Hope-nak alkalma legyen meglátogatni Mr. O'Malleyt.

- Mit szólnál hozzá, ha együtt elmennénk a Heritage Parkba? - Minthogy Mary nem válaszolt, folytatta: - Tudod, az a mulatópark a központban. Emlékszel? Volt ott egy utca…

- Tudom - vágott közbe Mary nyersen. - Vegyük úgy, hogy emlékszem.

- Jó, jó - emelte föl Eric csillapítóan a kezét -, azért még nem kell dühbe gurulni. Nem tudhattam, hogy emlékszel rá.

Hogyan is feledhettem volna el, hogy vele jártam ott? - gondolta Mary indulatosan. Az én emlékezetemben még nem fakult meg az ifjúkori kaland varázsa, de úgy látszik, Eric már elfelejtette, hogy velem volt a Heritage Parkban.

- Azt hiszem, egyszer jártam ott… sok évvel ezelőtt - mondta kissé lehiggadva.

- Volna kedved velünk tartani? Hope bizonyára szívesen megnézné. Vagy a kiállítást akarnád megtekinteni?

- Azt nem. Attól félek, hogy nagyon is emlékeztetne életem egy szerencsétlen korszakára. A Nemzetek ünnepére azonban biztosan elmegyek, azt a szép, színpompás műsort Hope-nak is látnia kell.

- Tehát velünk jössz? Úgyis segíteni akarsz Hope-nak, hogy felfedezze a világot.

Eric hangja közömbösen csengett, arcvonásai sem árulták el, milyen érzelmi vihar dúl benne. Magában szüntelenül fohászkodott: Mondj igent, Mary! Egyezz bele, adj nekem, adj mindnyájunknak még egy esélyt!

- Hát igen, az idő pompás - jegyezte meg Mary hasonló hangnemben, de közben fürkésző pillantást vetett Ericre a szeme sarkából. Semmi sem vall arra, hogy a park említése az övéhez hasonló érzéseket vált ki belőle. Ha pedig valóban elfelejtette, hogy vele volt ott, akkor nyugodtan elfogadhatja a meghívását.

- És Mr. O'Malley? Nem kell foglalkoznod vele?

- Ma reggel már alaposan megmozgattam. A versenyek holnap kezdődnek, addig pihennie kell.

- Jó, akkor veletek megyek. - Megpillantotta a közeledő Johnt és Hope-ot. - John bácsi! Ugye te is jössz?

- Hová? - érdeklődött John, és megállt, hogy kezet rázzon Erickel.

- A Heritage Parkba készülünk - világosította föl Eric, ügyesen titkolva kitörő örömét. Magában pedig azt kívánta, bárcsak ne tartana velük a nagybácsi.

John bizonyára felfogta a feléje sugárzott üzenetet, mert sajnálkozva mondta:

- Kár, hogy nem mehetek veletek, de elígérkeztem ebédre. Mac és Virginia meghívott.

- Slone-ék? - lepődött meg Mary.

- Ők bizony. Jól emlékeznek rád, és szeretnének látni - tette hozzá mosolyogva John. - Volna kedved elkísérni?

- Köszönöm, nem. Slone-ék a szüleim barátai voltak. Inkább Hope-pal töltöm a napot.

- Bocsássatok meg egy pillanatra! - mondta Eric, és kilépett John után a folyosóra.

- Eric! - Mary képtelen volt palástolni hangjának ideges reszketését. Ha John túl sokat mond el Slone-éknak, vagy azok netán már részben ismerik az igazságot, mert a szülei elmondták, akkor hamarosan széltében-hosszában elterjed Hope születésének titka.

A férfi visszafordult, és bedugta a fejét az ajtón.

- Ne aggódj, Mary, mindent elrendezek.

Mary azonban nem nyugodott meg. Egész testében remegett, amikor az ajtó becsukódott Eric mögött. Hogyan is nyugodhatna meg, amikor a lánya jövője forog kockán? Ha John és Katie megtudják az igazságot, talán akaratlanul is éreztetik neheztelésüket Hope-pal; az ő erkölcsi felfogásuk ebben a tekintetben roppant szigorú.

Hope tapintatosan megcibálta Mary nadrágzsebét.

- Mi az, anyu? Mégsem akarsz a Heritage Parkba jönni?

- Dehogynem, kicsikém - mosolygott a kislányára. - Remek ötletnek tartom ezt a kirándulást. Bizonyára igen jól fogjuk érezni magunkat.

- Eric mesélte, hogy van ott körhinta is.

- Igaz… - Olyan hevesen támadtak fel benne ismét az emlékek, hogy a szeme megtelt könnyel. Gyorsan megfordult, nehogy Hope meglássa. - Hozz magaddal pulóvert, később hűvösre változhat az idő.

Ivott egy pohár hideg vizet, megpróbálta rendbe szedni a gondolatait. Az állandó idegfeszültség túlérzékennyé tette, s a hirtelen rátörő hangulatváltozások teljesen kiszolgáltatták környezetének. Hogy induljon el a kirándulásra, ha állandóan attól kell tartania, hogy ostoba, szentimentális emlékek miatt elpityeredik?

Megjelent emlékezetében a régi szép körhinta képe, és hallani vélte a hol vidám, hol édes-bús muzsikát. A keringő dallamára forogtak körbe a díszesen faragott lovacskák hátán ők ketten: egy jóképű fiatalember és egy csacska leány. Mennyit kacagtak akkor…

Felegyenesedett és mély lélegzetet vett. Elhatározta, hogy mostantól fogva csakis a jelenre összpontosítja figyelmét. Ami elmúlt, elmúlt. Új életet teremtett magának, bár erről könnyen megfeledkezik Eric jelenlétében…

Kutató pillantással vizsgálgatta magát a tükörben. Igen, egy öntudatos nő néz vissza rá, az, akivé vált az évek során. Egyedül nevelte gyermekét, és kiegyensúlyozott életet teremtett maguknak. Ehhez nem csekély akaraterőre volt szüksége. Már nem magányos, elhagyatott kislány. Már nem érzi szükségét, hogy Ericre támaszkodjék. Egyedül is boldogul az életben.

- Nekem is hozz egy kötött kabátot! - mondta, amikor megpillantotta maga mögött Hope-ot. - Máris készen vagyok, csak még egy kis rúzs… Meglátod, milyen jól érezzük majd magunkat.

A kislány arcocskáján nem tükröződött túl nagy lelkesedés. Mary odament hozzá, felemelte az állát, és a szemébe nézett.

- Nem örülsz? Valami baj van, kicsikém?

- Nincs semmi.

- Ejnye, ez most egészen úgy hangzott, ahogyan én szoktam mondani - mosolyodott el Mary. - Hát akkor miért vagy ilyen kedvetlen?

Hope lesütötte a szemét, és némán megrázta a fejét.

- Próbáljuk meg kitalálni - tréfálkozott Mary, de valami furcsa nyilallást érzett a szívében. - Ugye ma kettesben szerettél volna lenni Erickel? Eltaláltam?

Hope csodálkozó tekintete elárulta, hogy nem tévedett.

- Azért így is jó - mondta a leányka.

- Nem, így egyáltalán nem jó - tiltakozott Mary szelíden. Könnyen bele tudta élni magát Hope helyzetébe. Anyai felügyelet nélkül sokkal izgalmasabb lett volna a nap… - Figyelj ide! Úgy teszünk, mintha én csupán egy barátnő lennék, aki elkísér benneteket. Csak Ericnek kell szót fogadnod. Akkor olyan lesz a kirándulás, mintha én ott sem volnék. No, mit szólsz hozzá?

- Kicsit furcsa… - mormolta Hope. Aztán felragyogott a szeme. - Szerintem mulatságos lesz.

- Igyekezzünk, ha nem akarjuk itthon tölteni az egész napot!

Hope elsőként szaladt ki a folyosóra. John és Eric abbahagyta a beszélgetést.

- Ma te vagy a főnök! - jelentette ki a gyermek, és megragadta Eric kezét. - Mama a barátnőm, most nem kell neki engedelmeskednem.

A férfiak meglepett arcát látva Mary magyarázkodni próbált.

- Hope-nak nem volt túl nagy kedve a zsörtölődő mamájával kirándulni, ezért Ericnek engedem át a parancsnokolást.

Mary úgy látta, mintha egy pillanatra különös fény villant volna föl Eric szemében. Meghatottság? Ellágyulás? Aztán vidáman ráhunyorított Hope-ra.

- Gyerünk! Menjünk, mielőtt még meggondolja magát. - Ezzel sietve megindultak az előcsarnokba vezető lépcső felé.

Mary futó csókot nyomott nagybátyja arcára, aztán ő is utánuk eredt.

Hope büszkeségtől sugárzó arccal nézett fel Ericre.

- Szóval beleegyezel?

- Hogy én legyek a főnök? Természetesen. Szeretem, ha én mondhatom meg másoknak, mit csináljanak. - Sokatmondó pillantást vetett Maryre a válla fölött. - Ezt mindenki tudja rólam.

- Szólíthatlak apunak? - kérdezte izgatottan Hope.

- No de Hope! - avatkozott közbe Mary. - Nem így gondoltam. - Eric rávillanó tekintete visszatartotta attól, hogy többet is mondjon.

- Tehát úgy fogsz viselkedni, mintha valóban a papád volnék? - kérdezte nyugodtan.

- Igen - ujjongott a kislány. - Csuda mulatságos lesz!

- Azt meghiszem - helyeselt Eric, majd Maryhez fordult. - Beleegyezel?

Mary bólintott. Nos, annyit legalább már megtanult Eric Lambert, hogy előzetesen kér engedélyt tőle.

Eric Hope-ra nézett.

- A játék csak a parkban kezdődik. Itt sokan vannak olyanok, akik ugyancsak csodálkoznának, ha meghallanák, hogy apunak szólítasz.

- Jó, ahogy akarod - bólintott a leány, és vidáman szökdécselt Eric mellett. - De szeretném, ha igazán te lennél a papám.

Mary visszafojtotta a lélegzetét. Vajon most megmondja-e Eric az igazat Hope-nak? Vajon ő mit tenne a helyében? Bizonyára nem venné ilyen könnyedén, ahogy Eric teszi.

A férfi válasza egyszerűen hangzott:

- Én is szeretném, ha igazán a papád lehetnék.

12. FEJEZET

A Heritage Parkban számtalan kisebb-nagyobb hajó, csónak horgonyzott a kikötőben, s a parkolóhelyeket főként a horgászoknak meg a vízi járműveket szállító utánfutóknak tartották fenn.

- Még az a szerencse, hogy itt nem balra hajts van - jegyezte meg Eric, miközben a kölcsönzött autóval lassan haladt végig a kocsisor mellett. Végre sikerült szabad helyre bukkannia. - Írországban nem is mernék kormánykerék mögé ülni.

- Azt is meg lehet szokni - mondta Mary kissé előre hajolva az ülésen. Mint „vendéget” a hátsó ülésre száműzték, a „család” most kívülállóként bánt vele.

Követte kislányát és Ericet a park bejáratához, ahol vendéglátójuk megvette a belépőjegyeket. Torkában dobogott a szíve, amikor meghallotta Hope udvarias hangocskáját:

- Köszönöm, apu!

- Nagyon szívesen, drága kislányom - válaszolta Eric hasonló udvariassággal. - És most hová menjünk először?

- A vonathoz! - kiabálta a kislány izgatottan. - Nézd csak, milyen nagy!

- Rendben. Akkor lássuk, ki ér oda előbb!

Ezzel leszaladt a domboldalon, mielőtt még Mary bármit is szólhatott volna. Úgysem hallgatnak rám, csóválta meg a fejét. Eric megfordult, és nevetve intett vissza Hope-nak, aki boldogan sikongatva futott a nyomában.

Mary felsóhajtott. Milyen szép látvány, gondolta. Apa és lánya. Sugárzik róluk az együttlét öröme. Ebből nem akart kimaradni. Ha azok ketten azt hiszik, hogy nélküle szórakozhatnak, alaposan tévednek! Ő is futni kezdett a domboldalon lefelé.

Úgy belelendült a futásba, hogy amikor a síneket elérte, elrohant Hope és Eric mellett. Eric utánakapott, és megragadta a karját. Maryt váratlanul érte a mozdulat, elvesztette az egyensúlyát. Megbotlott, a földre zuhant, magával rántva a férfit is. Kacagva hemperegtek a fűben, Hope pedig csípőre tett kézzel, megrovóan nézte őket, mint egy anya a neveletlen gyermekeit.

- Ó, te szegény! - sajnálkozott Eric. - Bizony, eljárt fölötted is az idő… Hadd segítsek! - Felkelt, és a kezét nyújtotta. - Minden rendben?

- Egyáltalán nem. A büszkeségem romokban hever. - Mary lesöpörte a fűszálakat a nadrágjáról, és pillanatnyi habozás után elfogadta Eric segítségét. Az erős, meleg férfikéz érintésétől örömteli borzongás járta át a testét. Ám a jóleső elgyengülés csupán másodpercekig tartott, Eric elengedte a kezét, és ismét Hope-pal kezdett foglalkozni.

- Gyere, kedves kislányom! Ügyetlen barátnőnk teljesen rendben van. Nézzük meg a vonatot belülről!

Hope belekapaszkodott a kezébe.

- Nyugodtan nevezzél csak Hope-nak, apu! Nem kell mindig kedves kislányodnak szólítanod.

Javaslatát olyan komoly arccal adta elő, hogy Eric elnevette magát.

- No lám! Te azonban mondd nekem továbbra is azt, hogy „apu”.

- Rendben - egyezett bele Hope nagylelkűen.

Eric a szeme sarkából Maryre pillantott. Hirtelen felvillant benne egy emlékkép: valamikor régen már futott így versenyt lefelé a dombról. Akkor is ilyen gyerekesen viselkedett, csak akkor Mary kezét fogta… Megrohanták az emlékek. A körhinta… Oda majd csak a végén megyünk, határozta el. Ó, mennyire szeretné, ha Mary is úgy emlékezne vissza gondtalan ifjúságukra, mint ő! De Mary alighanem száműzte emlékezetéből azt az időszakot. Újból meg kell tanulnia örülni, vidámnak lenni, szórakozni… vele.

Önmagának persze bevallotta, hogy indítóokai nem egészen önzetlenek. Szerette volna felidézni annak a nyárnak a hangulatát, amikor Mary meg ő barátok voltak. Ha Mary nemcsak a múltba nézne, hanem észrevenné a jelent, azt, hogy ő mennyire megváltozott…

Felsegítette Hope-ot a fekete gőzmozdony mögötti kocsiba. Mary odalenn maradt, megpróbálta eltávolítani a fűnyomokat a farmerjéről. Olyan kislányosnak és magányosnak tűnt, hogy Eric legszívesebben a karjába zárta volna.

De ezzel nagy hibát követne el. Különben is már induláskor elhatározta, hogy a mai napnak úgy kell lefolynia, akár egy idomítási vizsgának: minden lépést pontosan kell végrehajtani, alig észrevehető jelzésekkel irányítva a mutatványt. Nem szabad feltűnően udvarolnia, Marynek kell eldöntenie, hisz-e benne. Ahhoz pedig igencsak kordában kell tartania a vágyait. Egyszer már túl messzire ment, és a felelőtlenségével három életet rontott el. Ezt a hibát nem követheti el még egyszer.

Gondolataiból Hope hangja zökkentette ki.

- Apu, utazhatunk is a vonattal?

- Ha a mamádnak is van hozzá kedve.

A kislány elszontyolodott.

- És ha nincs? Nem mehetnénk nélküle?

- Nem volna szép tőlünk. - Lehajolt a kislányhoz, kezébe vette a kezét. - Tudod, hogy nagyon szeretlek téged. De nagyon szeretem a mamádat is. Fölösleges kipróbálnod, hogy melyikőtöket szeretem jobban. - Látva az értetlenséget a gyerek arcán, ismét magyarázatba fogott. - Figyelj ide, Hope! Ugye szereted Mr. O'Malleyt, és szereted Josephine-t is. Mindkettő szép ló, de mégis különbözőek. Érted már, mit akarok mondani?

- Azt hiszem, értem… Eric. - És lepillantott odakinn várakozó anyjára.

Aha, tehát már nem apu, állapította meg a férfi. Sebaj, ha ez az ára, hogy megszűnjön anya és leánya között a feszültség. A világért sem akarná megzavarni kettőjük szoros, bensőséges kapcsolatát, ahhoz túl nagy kincs a szeretetük.

Felegyenesedett, és intett Marynek.

- Gyere! Hope szeretne a vonattal utazni.

- Menjetek csak ketten! - hárította el Mary. - Megvárlak benneteket.

- Szó sem lehet róla! Szükségem van a támogatásodra. A kisasszony megint Ericnek szólított…

Mary elnevette magát.

- Hűha, ez rossz jel.

- Szerintem is. - Segített Marynek a felszállásban. - A kicsike meglehetősen makacs.

- No lám! Nemrég még tanácsokat osztogattál nekem, hogyan neveljem. Rajta, mutasd meg, te mit tudsz! Egyébként kérdeznék tőled valamit… Mit mondtál Johnnak Slone-ékról?

- Csak azt, hogy régebben vetélytársaid voltak a pályán, s hogy jobb, ha nem beszél nekik Hope-ról. Lehetséges, hogy Hope a versenyeken összetalálkozik a Slone fiúval. Szép kis meglepetés lesz azoknak az undok, nagyképű népeknek, akik úgy megkeserítették az életedet.

Mary fölkapta a fejét.

- Te még emlékszel arra, hogy…?

- Hát persze. Mindig elmondtad a problémáidat, mintha csak a bátyád lettem volna.

Igen, gondolta Mary, számomra akkor mindent jelentettél, apa voltál, barát, testvér… Egyszerűen minden. Gombócot érzett a torkában. Nagyot nyelt. És a kedvesem voltál… A férfi, akit szerettem.

- Nem is tudom, megköszöntem-e valaha, hogy annyiszor meghallgattál - suttogta félénk mosollyal.

- Nem vártam érte köszönetet - jelentette ki Eric szinte nyersen.

Mary várakozásteljesen visszafojtotta lélegzetét. Hátha következik még valami. Valami személyes, amitől gyorsabban kezd pezsegni ereiben a vér. Eric azonban nem folytatta, hanem előrement a kocsiban, a gyerek után.

Mary csak nézett utána. Nemrég Eric javasolta, hogy legyenek egy család, most pedig ez a furcsa viselkedés. Körülpillantott, mit vághatna utána. A vasúti kocsiban azonban semmi megfelelőt nem talált.

Szerencséd, Eric Lambert, mormolta, és sietve elindult utánuk a folyosón.

A férfi egész nap udvariasan és tartózkodóan viselkedett. Hope viszont szeszélyesen: hol Ericet, hol Maryt részesítette előnyben, sőt olykor ki is játszotta a felnőtteket egymás ellenében. A kirándulás végére Mary türelme alaposan fogytán volt, és nem kívánt egyebet, mint hazamenni a szállodába, levetni a cipőjét, és elnyújtózni a heverőn.

Visszafelé egész úton hevesen vitatkoztak teljesen fölösleges dolgokról, majd a szállodában rögtön a szobáikba mentek. Minthogy Mary nem zárta be az ajtót, Eric is belépett utánuk. Mary nem tiltakozott, a mai napra elege volt a civakodásból. Mély sóhajjal lerogyott a heverőre.

- Nem hittem volna, hogy a szórakozás ilyen fárasztó is lehet.

- Különösen gyerekekkel - helyeselt élénken Eric. - Van nálad aszpirin?

- Hogyne, benn a fürdőszobában. Légy szíves, nekem is hozz egyet! - Nyögdécselve dörzsölgetni kezdte a lábait.

- Hol van Hope? - kérdezte Eric a fürdőszobából.

- A szobájában. Gondolom, úgy teletömte magát édességgel, hogy nem fog vacsorázni. - Átvette Erictől a pohár vizet. - Köszönöm.

Meglepetésére a férfi is letelepedett mellé a heverő szélére, de túl fáradt volt ahhoz, hogy jelentőséget tulajdonítson a közeledésének. Annál is inkább, mert a nap folyamán igencsak elhanyagolta.

Eric kirázott két tablettát az üvegcséből, feléje nyújtotta, aztán magának is vett kettőt.

- Jó étvágyat - fintorgott.

- Köszönöm, neked is - felelte Mary. Mire lenyelte a gyógyszert, Eric már hátradőlt a heverőn, lábait felrakta az asztal szélére, és lehunyta a szemét. - Fáj a lábad?

- Mi az hogy… - dünnyögte Eric. - Ha nem tudnád, mi lovaglással keressük a kenyerünket, és nem szoktuk meg, hogy egész nap talpon legyünk.

- Pedig ma is lovagoltunk - incselkedett Mary. - Legalább három kört tettünk meg az öreg körhintán.

- Négyet - igazította ki Eric, s egy pillanatra kinyitotta a szemét, de csak azért, hogy megfogja Mary kezét, és a mellére vonja. - Azt reméltem… - kezdte, de hirtelen elhallgatott.

- Mit? - kérdezte Mary, és oldalról lopva ránézett. A férfi külsőleg teljesen nyugodtnak látszott, csak heves szívdobogása tanúskodott az ellenkezőjéről.

- Semmi, semmi… - mormolta Eric alig hallhatóan.

Mary felült, de nem húzta el a kezét.

- Mit akartál mondani a körhintáról?

- Nem fontos. Semmi sem fontos.

Ez a kijelentés sehogy sem illett Erichez. Mary aggódni kezdett. Hogyan akarja másnap megnyerni a versenyt, ha ilyen lehangolt?

- Beszélj - szólt rá fenyegetően -, vagy azt teszem, amit már a vonatban is akartam!

Eric résnyire kinyitotta a szemét.

- Ejha! És mit akartál csinálni?

- Kiabálni akartam… meg hozzád vágni valamit - vallotta be Mary.

- És vajon miért?

- Mert olyan átkozottul udvarias voltál.

- Azt hittem, ezt akarod.

- Igen, csak… még meg kell szoknom.

- Egyébként az imént csak azt akartam mondani, hogy… reménykedtem, talán a körhintában emlékezni fogsz…

- Mire kellett volna emlékeznem?

Eric ismét lehunyta a szemét, és megszorította Mary kezét.

- Arra a délutánra, amikor megszöktünk, hogy a Heritage Parkba menjünk. Csodálatos nap volt. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is elfelejted azt a napot.

- Nem felejtettem el - közölte Mary nyugodtan. Eric szeme tágra nyílt. Szenvedély, vágy és… harag tükröződött benne.

- Akkor hát hazudtál? Jóságos ég, és én mi mindent elkövettem ma, hogy felfrissítsem az emlékezetedet!

- Azt hittem, te felejtetted el - jegyezte meg halkan Mary.

- El is felejtettem. De most eszembe jutott minden, a legkisebb részlet is.

- Értem - mondta Mary, és elhúzta a kezét. - Kár…

- Igazad van. Jobb, ha nem bolygatjuk a régi érzelmeket. Felkelt a heverőről. - Elmegyek. Köszönöm az aszpirint.

Mary tanácstalanul nézett utána. Miért éppen most ment el? Hiszen az imént csikarta ki tőle a beismerést: emlékszik a vele töltött szép, romantikus délutánra. Miért nem maradt itt, hogy felelevenítsék a régi emlékeket? Talán ő az oka?

A kilincs fémes kattanása bántóan visszhangzott a fülében. Hátradőlt a heverőn. Eric nélkül hirtelen hideg és üres lett a szoba. Akár az élete.

- Elment? - hangzott fel Hope hangja a szomszéd szoba ajtajából.

- Azt hiszem.

A kislány odakuporodott melléje a heverőre.

- Jó, úgyis akarok kérdezni tőled valami fontosat.

- Mit?

- Beszélj nekem az apákról! Az igazi apákról.

- Hope, hiszen már meséltem neked az édesapádról. Nem is egyszer.

- De most nem rá gondoltam - magyarázta Hope türelmesen. - Őt nem ismertem. Azt szeretném tudni, milyen az, ha valakinek mindig van apja.

- Akkor talán nem engem kellene kérdezned - mondta keserűen Mary. - Én nem voltam valami jó kapcsolatban a szüleimmel.

- Nem szerettek téged?

- Természetesen szerettek.

- És te? Te is szeretted őket?

Marynek meglehetősen nehezére esett őszintén válaszolni.

- Igen. De sokszor nem volt könnyű szeretni őket.

- Miért nem?

Mary csak csodálni tudta a hétéves gyerek nyíltságát, egyenességét, és kicsit szégyellte is magát. Ő évekig áltatta magát azzal, hogy azért kerüli a szüleit, mert nem fogadják el Hope-ot. Pedig tudta, hogy ez csupán az igazság egyik része, és sok tekintetben még mindig úgy viselkedik, mint egy sértődött, dacos kamasz.

- Gyakran azt hittem, csak azért csinálnak bizonyos dolgokat, hogy bosszantsanak engem - vallotta be nehéz szívvel. - Igazságtalan voltam hozzájuk. Nem gondolod?

- Ugyan! - Hope felugrott, és ezzel befejezte a beszélgetést. - Éhes vagyok. Hová megyünk vacsorázni?

- Éhes vagy?

- Hát persze. Otthon ilyenkor szoktunk vacsorázni.

- Rendelhetünk valamit a szobaszolgálatnál - ajánlotta szórakozottan Mary. Nem volt türelme behatóan foglalkozni Hope kívánságaival, túl sok kérdés nyomasztotta. Az utóbbi időben gyakran gondolt a szüleire. Talán ideje volna felvenni velük a kapcsolatot.

- Az olyan unalmas - jelentette ki a kislány. - Felhívhatnánk John bácsit. - És már tárcsázta is John szobaszámát. - Nem veszi fel. Úgy látszik, nincs otthon - tette le csalódottan a kagylót.

- Bizonyára azt gondolta, hogy Erickel vacsorázunk.

- Ó, hát azt még mindig megtehetjük! - ragyogott fel a kislány arca, s mielőtt Mary megakadályozhatta volna, felhívta Eric szobáját. - Halló, akarsz velünk vacsorázni? - Kuncogva adta át anyjának a kagylót. - Azt kérdezte, ki beszél.

- Halló, Eric! Ne haragudj, hogy zavarunk, csak azt szeretném megkérdezni, nem vinnéd-e el Hope-ot vacsorázni.

- Te nem tartasz velünk?

- Szeretnék kicsit egyedül maradni. Megírom a levelet a szüleimnek. Azt gondoltam…

- Rögtön átmegyek.

- Semmi ellenvetés? - kérdezte Mary csodálkozva. - Remélem, tudod, hogy senki nem kényszerít…

- Igen, igen, tudom - vágott közbe Eric türelmetlenül. - Mondd csak, mikor írtál utoljára a szüleidnek? - A választ már tudta Johntól, de Mary szájából akarta hallani.

- Körülbelül hét éve - mondta Mary reszkető hangon. - Csak megtaláljam a megfelelő szavakat…

- Írd meg egyszerűen, amit érzel! - tanácsolta Eric.

- Könnyű ezt mondani - sóhajtott Mary. - Te nem ismered a szüleimet.

- Ilyen hosszú idő után talán már te sem ismernél rájuk.

Már hét megkezdett levélpapír hevert gombóccá gyűrten a papírkosárban, nagyjából ugyanannyi nedves papírzsebkendő társaságában. Mary felállt az asztaltól, és fel-alá járkált a szobában. Kezében a legutolsó változatot tartotta, melyet a körülményekhez képest elfogadhatónak ítélt. Megpróbálta higgadtan végigolvasni a levelét anélkül, hogy szüntelenül a zsebkendőjéhez kellene nyúlnia.

Halk kopogtatás hallatszott. Kinyitotta az ajtót. Eric állt ott az alvó gyermekkel a karján.

- Hazafelé elaludt a kocsiban - magyarázta, miközben belépett. - Nem volt szívem felébreszteni. Fárasztó volt számára a mai nap.

- A mi számunkra is - mondta nyomatékosan Mary. - Tedd csak le az ágyára, légy szíves! Később majd levetkőztetem.

Eric figyelmét nem kerülte el Mary kisírt szeme s a kezében tartott levél.

- Látom, megírtad.

- Igen - felelte Mary alig hallhatóan.

Lehúzta a kislány cipőjét, Eric pedig betakargatta. Aztán a levéllel a kezében visszament a nappaliba.

- Akarod, hogy bedobjam? - kérdezte Eric.

- Nem is tudom… - Mary habozott. - Nem tudom, jó lesz-e így…

- Olyan nehéz volt megírni? - Eric odalépett hozzá, két keze közé fogta égő arcát, majd gyengéden megcirógatta.

- Még annál is nehezebb - válaszolta Mary halvány mosollyal, és ahogy a férfi átkarolta a vállát, önkéntelenül hozzásimult. - Mindig azt mondogatták, hogy csalódtak bennem, semmivé tettem a velem kapcsolatos szép terveiket. Egyetlen gyermekük vagyok, és minden reményüket belém helyezték. Világbajnok lehettem volna, de közbejött Hope…

- Mindez már a múlté, Mary. Hidd el, az idő begyógyítja a sebeket.

- Valóban úgy gondolod?

- Igen - suttogta Eric, és karjai szorosabban fonódtak a karcsú test köré.

- És ha túl sokat beszélek a levelemben? - kérdezte szorongva Mary. - Ha eltúloztam a sérelmeimet?

- Minden rendben lesz - csillapította Eric.

- Egyáltalán nem biztos. - Mary felemelte a fejét. - Azt tanácsoltad, hogy írjam meg az igazat. Az igazság azonban néha nagyon kemény lehet. - Könnyes tekintetét Ericre függesztette. - Elolvasnád a levelemet? Aztán mondd meg őszintén, milyennek találtad!

- Valóban azt akarod, hogy elolvassam? - Eric habozott. Nem akarta, hogy Mary beavassa legbensőbb érzelmeibe egy pillanatnyi ellágyulás hatására.

- Igen. Sem John bácsinak, sem Katie néninek nem mutathatom meg, mert ők nem tudnak a történtekről. Te vagy az egyetlen, akinek odaadhatom.

- Hát jó, ahogy kívánod.

Átvette a levelet, letelepedett vele az íróasztalhoz. Már az is meglepte, hogy Mary végül is rászánta magát, és írt a szüleinek. Az pedig szinte hihetetlennek tűnt, hogy ő is elolvashatja. Vajon a bizalom, sőt talán a szeretet jelét tartja a kezében? Mary a véleményét kéri. Ez nem csupán hízelgő reá nézve, hanem egyenesen megtiszteltetés!

Mary csöndesen meghúzódott az egyik karosszékben, nézte az olvasó férfit, mint változik a higgadt, közömbös arckifejezése. A végén alig hitt a szemének.

Eric válla megremegett, keze lassan ökölbe szorult, és arcán eleinte csak egyenként, majd egyre sűrűbben gördültek alá a könnycseppek.

13. FEJEZET

- Mennyit szenvedtél… - suttogta a férfi. - És milyen szörnyű lehetett, amikor arra kényszerítettek, hogy elhagyd az Államokat! - Letette a levelet az asztalra, odament Maryhez, és átölelte. - Annyira sajnálom…

- Nem az volt a legszörnyűbb, hogy el kellett mennem, hanem a magány. Olyan egyedül éreztem magamat.

- Aztán megszületett Hope…

- Igen. Aztán megszületett Hope, és azóta ő a legfontosabb számomra.

- Így van rendjén - mondta Eric, és homlokon csókolta Maryt. - De családra mindenkinek szüksége van. Hope-nak apa kell.

- Tudom - bólintott Mary.

Eric meghökkent. Hát ilyen egyszerű volna? Hát reménykedhet?

- Igazán így gondolod? - kérdezte kiszáradt torokkal.

- Az utóbbi időben sokat gondolkodtam rajta, hála a te segítségednek.

Eric túláradó örömébe cseppnyi gyanakvás vegyült. Miért mondja ezt Mary?

- És mit határoztál?

- Nem várok a férjhez menéssel, míg Hope felnő. Mihelyt visszatérek Írországba, körülnézek a piacon, ahogy mondani szokás.

Eric gombócot érzett a torkában.

- Körülnézel? Ugyan minek? Szeretném, ha megmagyaráznád! - Kissé hátrább hajolt, hogy jobban Mary arcába lásson. Olyan tartózkodóan viselkedett volna, hogy a lány félreértette? Nem, Marynek tudnia kell, mit érez iránta!

- Keresek egy jó férjet. Ír férjet - tette hozzá nyomatékkal.

- Ezt nem mondhatod komolyan.

- A legkomolyabban mondom.

- Ez nem lehet igaz! - csattant fel Eric, elengedte Maryt, és öles léptekkel kezdett fel-alá járkálni a szobában. Hirtelen megállt. - És én? És mi lesz Hope-pal? Biztosan…

- Ezen is gondolkodtam - szólt közbe Mary nyugodtan. Hetek óta most érezte úgy először, hogy boldog, kiegyensúlyozott jövő áll előtte. - Természetesen továbbra is látogathatod, ezt soha nem tiltanám meg.

- Igazán kedves tőled - gúnyolódott Eric. Önuralma fogytán volt, nem is titkolta ingerültségét. Megelégelte, hogy mindig csak azt mondja és tegye, amit Mary vár tőle. - Ajánlom, hogy igen megértő férjet válassz! Talán elmondod neki, hogy én vagyok az a férfi, akinek odaadtad magad, és a szenvedélyes ölelésünkből származik Hope? Vagy megvárod, míg kiolvassa a szememből, mennyire szeretlek?

- Ne mondd ezt!

A férfi néhány lépéssel előtte termett, megragadta a vállát, mintha meg akarná rázni. Haragjában szinte reszketett.

- Miért ne mondjam? Hiszen ez az igazság, te is jól tudod.

- Nem. Nem igaz. És engedj el, kérlek!

- Csak akkor, ha már észre tértél - hangzott a részvétlen válasz. Kis idő múlva, haragja csillapodtával Eric hozzáfűzte: - Hát nem tudod, mit jelentesz számomra?

- Tudom.

- Akkor hogyan gondolhatsz egyáltalán…

Mary mutatóujjával lezárta a férfi ajkát, s amikor az megcsókolta, egy pillanatra a melléhez simult.

- Nem miattad határoztam így, Eric - mondta, és úgy érezte, minden elhangzott szó ólomsúllyal nehezedik a szívére. - Az életmódodat nem tudom elfogadni. Miközben a levelet írtam a szüleimnek, minden nagyon világossá vált előttem. Te híres ember vagy, járod a világot, mindenütt ünnepelnek. Én azonban már nem akarom ezt az életet élni. De nem is vagyok olyan ostoba, hogy arra kérjelek, változz meg az én kedvemért. Mindketten a magunk életét éljük. Nem illünk egymáshoz, ennyi az egész.

- Te félsz, Mary - mondta csendesen Eric, s amint a nagy, kék szempárba nézett, tudta, hogy nem tévedett. A vádaskodások mögött azonban nem csupán félelem rejlett, hanem szilárd elhatározás is. Félelem és akaraterő. Ha csak az egyikkel kellene megküzdenie, volna rá remény, hogy meggyőzze Maryt, de ez a párosítás szinte semmi esélyt sem adott.

- Aggódom Hope-ért, ebből fakad a félelmem - védekezett Mary. - Értelmes gyerek, de nagyon érzékeny. Mit gondolsz, miért tartottam őt távol a haragtartó szüleimtől?

- Mi elől menekülsz, Mary? - Eric lehajolt, és könnyű csókot nyomott a szájára. - Megértem, hogy félsz bizonyos érzelmektől, hiszen én is így vagyok ezzel. De nem tagadhatod meg az érzelmeidet, nem tagadhatod, hogy vannak…

Mary szeme megtelt könnyel.

- Nem is akarom tagadni, de hiába… Nekünk nincs közös jövőnk, Eric.

- Mondd, hogy szeretsz! - sürgette a férfi, és fölemelte Mary állát, hogy a szeméből olvashassa ki a sóvárgott választ.

- Az mit sem változtat a döntésemen.

- Akkor is mondd! Mondd: szeretlek, Eric!

Olyan szerelmesen, olyan elsöprő szenvedéllyel ejtette ki a szavakat, hogy Mary szilárd elhatározása semmivé olvadt. Hiszen már a zöld szempár egyetlen pillantása is elég lett volna ahhoz, hogy leomoljon a maga köré emelt fal. S hogy ilyen nyíltan bevallotta szerelmét, az mélyebben érintette, mint valaha is képzelte.

Eric várta, hogy végre meghallja azt az egyetlen, hőn vágyott mondatot Mary azonban csak mosolygott, könnyes szemmel, aztán ismét csak ennyit suttogott:

- Mit sem változtat… Már döntöttem.

- Akkor is hallani szeretném.

- Szeretlek, Eric.

- Én is szeretlek, Mary.

Mary nem szánta felszólításnak a vallomását, Eric azonban a karjába vette, a pamlaghoz vitte, és gyengéden lefektette a párnákra. Míg feje erőtlenül a férfi vállához simult, lehunyt szemhéja mögött megjelent annak a nyári éjszakának a képe. Érezte a friss szalma illatát, hallotta a zizegését. Akkor mindketten teljesen tapasztalatlanul adták át magukat szerelmüknek. Ma már tudják, mit tesznek. És talán még forróbban, még szenvedélyesebben kívánják egymást.

Nem tiltakozott, átengedte magát a csóknak. Most is azt érezte, mint azon az éjszakán: ez a férfi, aki bevezette őt a szerelem titkaiba, az egyetlen az életében. Szinte kétségbeesetten ölelte át, kapaszkodott belé. Nehéz feladat áll előtte. Olyan férfit kell találnia, aki elfoglalhatja Eric helyét, aki szeretetre méltó, kedves és szenvedélyes, mint ő, s aki éppen annyira szívén viseli Hope jövőjét.

Még szorosabban bújt hozzá. Az izmos férfikéz lágyan simogatta a hátát, a finom, ideges ujjak néha lekúsztak a csípőjére. Mary megremegett. Ó, Eric… Mennyire szereti! És milyen tisztességtelen tőle, hogy szerelemre bátorítja, amikor tudja, hogy a kapcsolatuknak nincs jövője.

- Eric… - suttogta minden erejét összeszedve - nem szabad… Nem tehetjük meg.

A férfi felsóhajtott. Szeméből vágy és csodálat sugárzott.

- Tudom - mondta egyszerűen. Lesiklott a pamlagról, letérdelt mellé, és két keze közé fogta Mary kezeit. Apró, pillekönnyű csókokat nyomott az ujjai hegyére. - Megesküdtem, hogy kétszer nem követem el ugyanazt a hibát.

- Én is - felelte szomorkás mosollyal Mary. - De az efféle fogadalmat könnyebb betartani, ha nem vagyunk együtt.

- Igen. Sokkal könnyebb.

Egy kimondatlan kérdés lebegett közöttük. A férfi nem merte szavakba foglalni, a nőnek nem volt bátorsága válaszolni rá. Mary tudta, hogy ragaszkodnia kell a döntéséhez, még akkor is, ha Eric többé nem közeledik hozzá.

- Sokat gondolkoztam a jövőmön - mondta végül. - De nem könnyítettem meg magamnak a döntést.

- És biztos vagy benne, hogy helyesen döntöttél? Valóban nincs esélyünk a közös életre?

Ó, az ördögbe is! - káromkodott magában Eric, amikor érezte, mint futja el szemét a könny. Mióta vagyok ilyen pityergős? De Mary szemében is könnyeket fedezett fel. Már csak az hiányzik, hogy sírni kezdjen. Elég megalázó már az is, hogy Mary visszautasította, fölösleges eltaposni büszkesége utolsó szikráját.

Hogy úrrá legyen érzelmein, határozott mozdulattal felállt.

- Hogy tudnám megváltoztatni a véleményedet? Egyáltalán mit tehetek még? - Felindulásában olyan hangosan beszélt, hogy maga is megrettent.

Mary is felkelt a pamlagról.

- Semmit - felelte fáradtan. - Egyikünk sem tehet semmit.

Bizonyára csak percek teltek el, bár ők úgy érezték, mintha órák óta állnának ott hallgatásba dermedten. Egyszerre Hope álmos hangja szólalt meg mögöttük.

- Mi történt, anyu? - Hunyorogva dörzsölgette a szemét. - Miért veszekedtek?

- Nem veszekszünk, kicsikém - nyugtatta meg Mary. Odasietett a kislányhoz, és átölelte.

- Akkor miért kiabál Eric?

Hope kibontakozott anyja karjaiból, a férfihoz szaladt, s addig cibálta az inge ujját, míg le nem hajolt hozzá. Akkor őt is átölelte, odabújt hozzá.

- Miért nem lehet Eric mindig az apám? Igaziból, nem csak játékból.

- Tudod, ő… - Mary hamarjában nem volt képes magyarázattal szolgálni erre az egyszerű, mégis bonyolult kérdésre. Eric azonban a segítségére sietett:

- Ahhoz, hogy ez a kívánságod teljesüljön, el kellene vennem feleségül a mamádat. Ő viszont nem akar hozzám jönni.

- Miért nem?

Eric karjára vette a kétségbeesetten belé kapaszkodó gyermeket.

- Mert más tervei vannak - magyarázta türelmesen.

- De miért? - ismételte Hope sírósan.

Eric ezúttal is a bevált példatárához folyamodott, hogy a kislány számára érthetővé tegye a felnőttek világát.

- Tudod, Hope, ez úgy van valahogy, mint amikor az ember egy új lóval indul. Az akadályok félelmetesen nagynak, veszélyesnek tűnnek. Aztán a ló nem akar ugrani. Fél, mert még nem próbálta. Ha az ember kényszeríti, felbukhat és megsérülhet, de baj érheti a lovasát is. Most már érted?

- Nem tudom - dünnyögte álmosan Hope. - Talán igen. - Eric vállára hajtotta a fejét.

- A mi esetünk is hasonló, a mamádé meg az enyém. Ő azelőtt nem élt boldog családban, s ezért nem tudja, férjhez menjen-e most.

- És később? Többször is meglátogathatnál bennünket, akkor lesz ideje gondolkozni.

- Ígérem, hogy meglátogatlak majd benneteket. - Visszavitte a kislányt a szobájába. - De te is ígérd meg, hogy szeretni fogod az új apukádat, ha anyukád talál neked egyet.

- Egy másikat, nem téged? - kérdezte Hope a rémülettől tágra nyílt szemmel.

- Előfordulhat - mondta kurtán Eric. Lefektette a kicsit az ágyba, és gondosan betakargatta. Aztán búcsúpuszit nyomott a homlokára.

- Ezt nem ígérem meg! - hallatszott dacosan a félhomályból.

Eric örült, hogy nem gyújtott lámpát a szobában, Hope így nem látta az arcán lefutó könnyeket.

- No jó - mondta halkan. - Akkor nem is kívánom tőled. De azért gondolkozhatsz rajta. Mert, ugye, mindketten azt szeretnénk, ha a mamád boldog lenne. Igaz?

- Igaz.

- No látod! Akkor most aludj szépen! És ha reggel netán nem találkoznánk, jó utat kívánok!

Amit az imént mondott a gyereknek, igaz volt. S azzal, hogy kimondta, rendet teremtett a saját gondolataiban. Igen, azt akarja, hogy Mary boldog legyen. És ha attól függ a boldogsága, ő meghozza az áldozatot: eltűnik az életéből. Lám, ilyen egyszerű…

Még egyszer lenézett az alvó gyermekre, a kislányára. Hope-nak apára van szüksége, igazi apára. Nem egy férfira, aki csupán eljátssza ezt a szerepet, ha éppen kedvére van, ha éppen ráér két verseny között.

Nem. Hope-nak olyan apára van szüksége, aki mindig mellette áll, aki törődik vele. Marynek igaza volt: erre ő nem alkalmas. Ő Kaliforniában él, Mary Írországban. Ő szeretné bejárni a világot, Mary szívesebben marad otthon. Ő fejleszteni kívánja Hope tehetségét, Mary gyűlöli a lovaglósportot.

Lassacskán lecsillapodott, és visszatért az önbizalma. Teljesen mindegy, mit érez ő Mary iránt: nincs helye az életében. Felszegte a fejét, mélyet lélegzett. Elhatározása szilárd formát öltött: holnap végigküzdi a versenyt, aztán elnézést kér Johntól, és az első géppel visszarepül Kaliforniába. Mostantól fogva csak a munkájának él. Ez volt eddigi életének legnehezebb elhatározása, és úgy tekintette, mint nászajándékot Mary esküvőjére.

Másnap reggel Mary első dolga volt egy nagy, sötét napszemüveget vásárolni, mert úgy gondolta, ezzel az álcázással nyugodtan mutatkozhat bárhol, senki sem fogja felismerni.

Mr. O'Malley remek teljesítményt nyújtott, bár az a győzelemhez nem volt elég. Mialatt a győztesek felsorakoztak az ünnepélyes zárófelvonuláshoz, Mary Hope-pal az istállókhoz ment, hogy elbúcsúzzanak régi barátjuktól. A ló gyengéden bökdöste a kislány kezét bársonyos orrával, majd megszimatolta a zsebeit.

- Kekszet keres - jegyezte meg Mary. - Alaposan elkényeztetted őuraságát.

- Szegény Mr. O'Malley! Annyira igyekezett…

- Igen. És nagyon jó formában volt - mondta Mary. - Elégedettek lehetünk vele akkor is, ha nem győzött.

- Én még ennyit sem reméltem - vallotta be John. Némi zavart torokköszörülés után hozzátette: - Egy üzenetet kell átadnom neked, Mary.

- Jaj, ugye nem Slone-éktól? Csak azt ne mondd, hogy megint találkoztál velük! - Lopva körülpillantott. Szándékosan kerülte az istállókat, nehogy véletlenül összefusson valamelyik régi ismerőssel. Mihelyt Hope elbúcsúzott Mr. O'Malleytől, visszamennek a szállodába.

- Nem tőlük. Erictől.

Tehát ezért nem látható sehol. Azóta, hogy a férfi tegnap elhagyta a szobáját, félt az újabb találkozástól. Alighanem Eric is így volt ezzel. Mosolyt kényszerített az arcára.

- No és mit üzent? - kérdezte látszólag nyugodtan.

- Megkért, hogy adjam át az üdvözletét. A következő géppel visszarepül az Államokba. Gondolom, már csomagol.

- Értem… - mormolta Mary, és úgy érezte, mintha gombóc volna a torkában.

- És még azt is mondta, hogy valószínűleg sokáig nem utazik Írországba.

Mary elfordult, és a fel-alá hullámzó tömeget nézte. A napszemüveg ellenére szeme elé emelte a kezét.

- Hope csalódott lesz - szólalt meg végül. - Nagyon a szívébe zárta Ericet. Rögtön Mr. O'Malley után következik a rangsorban.

- Ha esetleg el akarsz búcsúzni tőle, szívesen vigyázok Hope-ra - ajánlotta John.

- Nem. Nem szükséges. Eric tegnap este már elköszönt tőlünk.

Ebben a pillanatban jutott eszébe a levél a kézitáskájában. Mielőbb fel kell adnia, teljesen mindegy, kap-e rá választ vagy sem. Aztán ő is készülhet az utazásra. Nemsokára ismét a megszokott környezete veszi körül.

Ahogy a fák között megbúvó házikóra gondolt, fájdalmasan összeszorult a szíve. Minden Ericre emlékezteti majd. Látja, amint ott ül az asztalnál, és kamaszos huncutsággal kacag a kiürült kekszes dobozon. Eric ott hagyta emlékét a házban, az ő házában. Sehová sem menekülhet előle. Hogyan is menekülhetne? Hiszen mindig, mindenütt vele lesz, a szívébe zárva.

14. FEJEZET

Néhány nap múlva Eric John Day hívását találta az üzenetrögzítőjén. John máskor oly nyugodt, derűs hangja ezúttal aggodalomról árulkodott. Eric azonnal feltárcsázta a számát.

- Jó, hogy jelentkezel, Eric. Már vártam a hívásodat.

- Mi történt? Valami baja esett Hope-nak? Megsérült?

- Nem, nem, Hope jól van. Mary miatt hívtalak.

Eric hangja szinte elcsuklott az izgatottságtól.

- Vele történt valami?

- Valahogy úgy fest a dolog - mondta John mély sóhajjal. - Azt forgatja a fejében, hogy hozzámegy ahhoz az együgyű fickóhoz, O'Malleyhez.

- Szent egek! Máris? - Ericnek sürgősen le kellett ülnie.

- Mi az? Te tudtál erről?

- Csak annyit mondott, hogy keres magának egy csinos ír férjet - felelte közömbös hangon Eric. - Ki hitte volna, hogy ilyen gyorsan megvalósítja az ötletét?

- No igen. De azért még nem tartunk a megvalósításnál - nyugtatta meg John. - Eddig csak Katie-nek említette a dolgot, ő meg rögtön elmondta nekem. Ezért akartam veled beszélni.

Eric nagyot sóhajtott.

- Nem tudom, mit vársz tőlem, John. Megmondtam Marynek, hogy szeretem. Megkértem a kezét.

- És mit válaszolt? Szeret téged?

- Igen, szeret, csakhogy sok kivetnivalót talál bennem. Reméltem, hogyha kibékül a szüleivel, megértőbb és türelmesebb lesz irántam is. Akkor talán jobban el tudja képzelni az életet velem.

- Attól tartok, a szülőkben hiába reménykedsz. A levél felbontatlanul érkezett vissza.

- Jóságos ég! Szegény Mary!

- Hát igen, nagyon érzékenyen érintette. Közvetlenül a levélhistória után kezdett foglalkozni a házasság gondolatával.

- Gondolom, O'Malley azóta már ország-világnak széttrombitálta az újságot…

- Nem, mert a tökfilkó még mit sem sejt a szerencséjéről. Vele ugyanis még nem beszélt Mary…

- Igazán? - kezdett éledezni Ericben a remény.

- Szerintem azért halogatja a dolgot, mert a szíve mélyén ő maga sem akarja ezt a frigyet.

- Tudod, John, én semmi máshoz nem értek, csak a lovakhoz. A lovak jelentik számomra az életet, nem is akarok mással foglalkozni. Ha sikereim lesznek a tenyésztésben, már nem kell annyit úton lennem. De sajnos, a múlt tovább él Mary emlékezetében. Meggyűlölte a vándoréletet.

- Tudom.

- Úgy érzem, tehetetlen vagyok.

- Tegyük fel - mondta óvatosan John -, hogy ebben a futamban mellékszereplő vagy, csekély eséllyel a győzelemre, de…

- …de gyakran előfordul, hogy az esélytelenek győznek - vágott közbe Eric.

- Igen. Ha nem adják fel az utolsó métereken.

- Életemben soha semmit nem adtam föl.

- Így gondoltam én is. Nos? Mit tegyünk?

Eric mosolyogva dőlt hátra a karosszékben.

- Mi az, hogy „tegyünk”? Miért beszélsz többes számban? Te dicsekedtél mindig azzal, milyen jól tudsz bánni a nőkkel, kiismered magad a női lélek rejtelmeiben. Hát akkor mondd meg, mit tegyek!

- Egy kicsit talán túloztam…

- Hohó, nem úszód meg ennyivel. Ravasz róka vagy te, John! Adj tanácsot! Hiszen annyira szeretem Maryt, hogy majd az eszemet vesztem.

- Gyere Írországba! Találkoznod kell vele. Majd kitalálok valamit, hogy ne a farmon találkozzatok, hanem semleges helyen, A többi rajtad múlik…

- Köszönöm, John. Tudtam, hogy kisegítesz.

- Nincs mit. Jó tanáccsal mindig szolgálhatok. Hívj fel, ha megváltottad a repülőjegyedet!

- Rendben. - Eric egy pillanatra elhallgatott. - És még valamit…

- Igen?

- Ezt soha nem fogom neked elfelejteni. Köszönöm…

- Ajánlom is, hogy vésd jól az emlékezetedbe! Minden esztendőben karácsonykor kijár nekem tőled valami szép ajándék, a születésnapomon pedig meghívsz a kocsmába, és természetesen fizeted a számlát.

- Megállapodtunk - nevetett Eric. - Úgy látszik, számítasz arra, hogy Mary megváltoztatja a véleményét.

- Én a lóversenyen is mindig a jobbra fogadok - jelentette ki önérzetesen John.

- Boldoggá fogom tenni őt. Esküszöm, hogy boldoggá teszem Maryt.

- Ha nem tudnám, hogy így lesz, nem is beszélgetnék veled ennyit. El ne felejtsem: végre elmondta nekünk, hogy soha nem volt férjnél. Azt hittem, elájul, amikor közöltük, hogy nem ért meglepetésként a bejelentése. Szó szót követett, és elhangzott a te neved is.

- Valóban?

- Emlékszel, meséltem, hogy kirohant a szobából, amikor a tévé közvetítette a versenyeket. Nem akart látni téged.

- Emlékszem.

- Nos, alaposan dühbe gurult, amikor megtudta, hogy még aznap felhívtalak, mert rájöttem, hogy volt köztetek valami.

- És még mindig neheztel rád?

- Azt hiszem, már megbocsátott.

- Remélem.

Miután elköszöntek egymástól, Eric letette a kagylót.

Egy órával később már kezében volt az Írországba szóló repülőjegy.

A Kerry grófságbeli Killarney Nemzeti Park olyan hatalmas volt, hogy Eric aligha találkozott volna benne Maryvel, ha John nem szolgál némi útmutatással. Mary a kislányával a szép, múlt századbeli udvarházat akarta megtekinteni.

Eric egész nap a kastélyt körülvevő, gondosan ápolt kertben és a parkban kereste őket, de nem találta. Végül felhívta Johnt, aki közölte, hogy Maryék később mennek a tervezettnél.

Kétségbeesésében beszállt egy nyitott egyfogatúba, és körbevitette magát a Nemzeti Park sétaútjain. Bár lassanként már minden szögletét ismerte, mégis újra meg újra meghallgatta az ismertetést.

- Úgy látom, nagyon tetszik uraságodnak a park - kezdett beszélgetésbe a kocsis. - Mintha már tegnap is vittem volna.

Eric szemügyre vette a bakon ülőt.

- Valóban, azt hiszem, magával kocsiztam tegnap is. - Előrehajolt, kezet nyújtott. - Eric Lambertnek hívnak.

- Engem mindenki csak Michaelnek szólít - válaszolta a kocsis, és alaposan megrázta a feléje nyújtott kezet. - Azt hittem, idevaló születésű, a ruhájából ítélve.

- Nem akartam, hogy már messziről meglássák rajtam, hogy turista vagyok, ezért vettem ezt a vastag háziszőttes zakót. Gondolja, hogy jól áll?

- Pompásan. De mi hozta uraságodat éppen Killarneybe?

Eric Írországba érkezése óta alig váltott szót valakivel, most igyekezett kihasználni a kínálkozó alkalmat: őszintén beszélhet, mint férfi a férfival.

- Azért jöttem, hogy elnyerjem egy makacs nőszemély kezét - mondta ünnepélyesen, majd sietve hozzátette: - Tudna ebben valami tanácsot adni?

- Az attól függ - jegyezte meg talányosan Michael. - A hölgy ír?

- Kaliforniában született, de az elődei Írországból vándoroltak ki.

- Akkor nem lehet könnyű eset - bölcselkedett Michael. - A mi asszonyaink ugyanis meglehetősen önfejűek.

- Mondja csak tovább! - sürgette Eric. - Beszéljen, amiről akar! Olyan ideges vagyok, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem. Egyébként irigylésre méltó, ahogy a lóval bánik.

- Bizonyára uraságod is szereti ezeket az állatokat.

- Nagyon is szeretem.

- Nem akar ide ülni mellém? Tarthatja a gyeplőt. Nell olyan jól ismeri az utat, hogy nélkülem is odatalál mindenhová. Én tulajdonképpen csak azért ülök a bakon, mert beszélni még nem tudtam megtanítani Nellt. És hát az utasok kedvelik, ha szórakoztatják őket.

- Köszönöm - mondta Eric, és átvette a gyeplőt.

- Ide fog jönni a szíve hölgye? - érdeklődött Michael.

- Igen. Legalábbis így tájékoztattak.

- Ez a park valóban nagyon szép. De ismerek romantikusabb helyeket is…

Eric elmosolyodott.

- Tudom, mire gondol. A hölgy a kislányával jön. A romantikát későbbre kell halasztanom.

- Aha. És mikor érkeznek?

- Ma délután.

- Meg akarja lepni?

- Ez a szándékom.

Michael hátralökte a kalapját, megvakarta a fejét.

- Ha nem tart túl kíváncsinak: uraságod milyen messziről utazott ide, hogy találkozzon vele?

- Körülbelül hatezer mérföldet tettem meg.

- Akkor a hölgy bizonyára rendkívüli teremtés.

- Valóban az - helyeselt Eric ábrándos mosollyal. - Rendkívüli teremtés. - Hirtelen ötlete támadt. Igen, ez lesz az igazi meglepetés. - Mondja csak, mit szólna hozzá, ha arra kérném, cseréljünk sapkát és kabátot, és ma délutánra kölcsönvenném az egyfogatúját?

- Anyu, úgy szeretnék kocsikázni! - Hope megragadta anyja kezét, és a fogatokhoz cibálta.

Körülpillantott, és máris meglátta Ericet a harmadik kocsi bakján. Eric mélyebbre húzta arcába Michael öreg kalapját, és figyelmeztetően ajkára illesztette a mutatóujját. Hope megértette a jelbeszédet, és cinkosán ráhunyorított.

- De nem az elsővel, hanem a harmadikkal. Az a ló sokkal jobban tetszik.

- Nem lehet, kicsikém - tiltakozott Mary. - Úgy kell kibérelni őket, ahogy sorban állnak. Ezek az emberek így keresik a kenyerüket. Tudod, a taxiállomáson is ez a szokás.

Hope azonban már odaszaladt a mögöttük álldogáló turistákhoz.

- Menjenek az első két kocsival, mi a harmadikkal szeretnénk utazni! - Ragyogó arccal futott vissza az anyjához.

- No, mit szólsz, anyu? Ugye, jól elintéztem?

Mit is mondhatnék? - gondolta Mary, miközben Hope továbbvonszolta. Nekem tökéletesen mindegy, melyik fogattal megyünk. A kirándulásba is csak azért egyeztem bele, hogy a gyereknek örömet szerezzek, mert nemsokára kezdődik a tanítás. Nem bántam volna, ha John hozta volna el Hope-ot, ahogy eredetileg tervezték, de valami közbejött. Bizonyára fontos üzleti ügy.

Maryt egyébként sem nagyon érdekelte, mi történik körülötte. Az élete alapvetően megváltozott, mióta elhatározta, hogy Ericet kizárja belőle. Pezsdítő változatosság helyett merő unalom, szürke egyhangúság várt rá.

Majd csak túl leszek rajta, biztatgatta magát, de hiába. Már egy hónap telt el, s a hangulata egyre romlott. Eric rettenetesen hiányzott.

Összefogta kabátját, beszállt a kocsiba. Minden, amit látott-hallott, ami körülvette, a férfira emlékeztette. Különös módon még a bakon ülő kocsis hangja is.

- A kastélyt azelőtt árok vette körül - magyarázta az ember -, a krokodilok azonban megszöktek belőle, ezért betemették.

Hope-nak tetszett a magyarázat, vidáman kacarászott, a férfi pedig komoly ábrázattal folytatta:

- Amikor ugyanis Szent Patrick elűzte a kígyókat, a krokodilok is velük mentek, s azóta senki sem látta őket.

- Ejnye, uram - mondta Mary rosszkedvűen -, ha nem ismeri ennek a helynek az igazi történetét, akkor inkább ne mondjon semmit! Efféle mesékkel csak megzavarja szegény gyereket.

A kocsis megbökte mutatóujjával a kalapja szélét.

- Tehát az igazi történetet szeretné hallani, asszonyom?

- Természetesen - vetette oda Mary, és szigorúan nézett Hope-ra, aki pukkadozott a nevetéstől.

- Nos, ha így van… - mormolta a kocsis, megállította a fogatot, leszállt a bakról, és Mary mellé lépve hangosabban megismételte: - Nos, ha így van… - lekapta a kalapját -, akkor tudd meg, Mary Mulraney, hogy szeretlek! Válts meg a szenvedéseimtől, és gyere hozzám feleségül!

- Eric!

Ebben a pillanatban visszatért a szín Mary életébe, színpompás lett az elszürkült világ, minden életre kelt. Mintha a fák is vidáman bólogatnának, pedig szélcsend van. Mary hunyorgott: valóban Ericet látja, vagy csupán a képzelete incselkedik vele?

Eric mókás udvariassággal mélyen meghajolt.

- Higgy a szemednek, Mary Mulraney, én vagyok az. Ír változatban… Michael nagyon meggyőzőnek talált. Ő a kocsis, akivel ruhát cseréltem, és aki kölcsönadta a fogatot.

- Igen, igen! - kiáltotta Hope lelkesen. - Hozzád megyünk feleségül, Eric! - Ezzel a karjába vetette magát, a férfi pedig kacagva pörgette körbe.

- No de Hope! - Mary nem tudta, sírjon-e, vagy nevessen.

- Miért ne mennénk hozzá? - makacskodott a kislány.

És ekkor Mary meghozta azt a döntést, amelyet már hetek óta halogatott. Nem szabad tovább hazudnia lányának. Ezt tulajdonképpen már akkor felismerte, amikor bevallotta az igazságot Johnnak és Katie-nek, s ők megértéssel és együttérzéssel fogadták a vallomását. Lám, John még ezt a találkozást is megszervezte! Persze alaposan megszidja majd, de utána rögtön megbocsát…

- Gyere ide, kicsikém! - nyújtotta Hope felé a kezét.

Eric azonnal letette a kislányt, aki odaszaladt az anyjához, és engedelmesen felkapaszkodott mellé az ülésre. Mindhárman érezték, hogy döntő pillanat következik az életükben

Mary szelíden megfogta a kislány kezét, és a szemébe nézett.

- Valamikor régen, amikor még mindketten fiatalok voltunk, Eric meg én egymásba szerettünk. Akkor nem házasodhattunk össze, de gyermekünk született. Egy kislány. Te vagy az, Hope. - Szünetet tartott, a kicsi arcát kémlelte Legnagyobb meglepetésére semmi zavart nem látott rajta. - Eric tehát valóban az édesapád.

Hope huncut mosollyal nézett rájuk.

- Remek! Egyébként is őt szemeltem ki papámnak. Akkor hát összeházasodtok?

Mary tanácstalanul nézett hol az egyikre, hol a másikra. Mindketten várakozásteljesen mosolyogtak.

- Javíthatatlanok vagytok - mormolta Mary.

- Hope, átvennéd a gyeplőt? - kérdezte Eric. Amikor a kislány bólintott, feltette a bakra. - A lovat Nellnek hívják. Jól ismeri az utat. Szép lassan hajts, ráérünk. Rengeteg mondanivalóm van a mamádnak.

- Igen, apu!

Eric ráhunyorított Hope-ra, aztán Mary mellé telepedett az ülésre és megfogta a kezét.

- Annyi mindent készültem elmondani neked, de most alighanem meg kell elégedned a rövidített változattal: szeretlek, és feleségül akarlak venni. Azt azonban nem ígérhetem meg, hogy egészen lemondok a lovaglásról, hiszen csak ehhez értek. Azt hiszem, nem lennék túl sikeres egy íróasztal mellett.

- Ó, erről szó sem lehet. Még csak gondolkozni sem érdemes rajta. - Mary szeme egy pillanatra elborult.

- Érted azt is megtenném.

A kék szempár már felhőtlenül ragyogott.

- Hát jó. Ezúttal szerencséd van, Eric Lambert. Megváltalak a szenvedéseidtől.

- Hozzám jössz feleségül?

- Igen, hozzád megyek.

Hope örömében olyan hangosan sikított, hogy Nell menten ügetésbe csapott át, de a gyeplőt tartó izmos kis kezek csakhamar visszafogták.

Eric túláradó boldogsággal ölelte át Maryt.

- Ez életem legszebb napja - suttogta. - Érzem, hogy nagyon boldog család leszünk.

Mary odasimult hozzá, és kivételesen teljesen egyetértett vele…

Júlia különszám 1996/5 - Val Whisenand: Akadályverseny

1

---