Jörn Jörnberg

Riadó a baleseti állomáson

Egy bécsi orvos Düsszeldorfban

Orvosregények sorozat 05

Girard doktor esetei

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Jörn Jörnberg:

Alarm auf der Unfallstation

Erich Pabel Vlg. KG Pabelhaus

Rastatt

Fordította

GERGELY ERZSÉBET

A fedelet SZABÓ ÁRPÁD készítette

ISSN 0865-9923

ISBN 963 282 424 5

©Jörn Jörnberg ©

Gergely Erzsébet, 1990. Hungarian translation

Felelős kiadó: Lendvai Ildikó igazgató

Szikra Lapnyomda, Budapest (90-1915)

Felelős vezető: Dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Kiss Györgyné

Műszaki vezető: Tóbi Attila

Műszaki szerkesztő: Hodu Pálné

Megjelent 6,84 (A/5) ív terjedelemben,

az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabvány szerint

Végéhez közeledik a forró júniusi nap. Alkonyodik. A bécsi utcákon még megreked az aszfaltból visszaverődő hőség, hasztalan próbál kiszabadulni a házsorok alkotta szakadékokból.

A Ringen meg se rezzennek a fák levelei. Tompa morajlás zivatar közeledtét jelzi. A távolban villámok cikáznak. A járókelők reménykedve kémlelik az eget.

Az Excelsior Szállóban kellemesen hűvös a levegő. A légkondicionáló berendezés nem ismer se nyarat, se telet. Lám, a technika legyőzte a természetet - az emberek azonban mégis idegesek, fáradtak. Az előcsarnokban egy testes hölgy asztmás mopszlijával az étterem felé tart, és közben elhalad az egyik egyenruhás inas mellett. A mopszli abban a pillanatban ugatni kezd, és ráugrik a döbbent férfi lába szárára. Az inas rémülten hátrál, és belebotlik a szőnyegbe, amellyel a faltól falig szőnyeg megrongálódott részét eltakarták. A hölgy hátrafordul, és rikácsolni kezd:

- Nem tud vigyázni, maga fajankó!

Az egyenruhás férfi hanyatt vágódik. Tarkóját beveri egy asztal szélébe, hörög egy kicsit, azután, elnémul. Sapkája elgurul a padlón, két keze a levegőt markolássza. Megpróbálja felemelni a fejét, de nem sikerül. A szeme kifordul.

A hölgy hitetlenkedve nézi a földön fekvő férfit, majd élesen fölkiált. A portás odarohan.

- Nyugodjon meg, asszonyom - mondja. - Láttam, mi történt. Ön nem hibás a dologban. - Lehajol a földön fekvő férfihoz, megpaskolja az arcát. - Hé, Liebling - mondja rábeszélő hangon -, térjen magához.

Hanem a férfi, akit „kedves”-nek szólított, nem mozdul. A portás rémülten mered az arcába. Odaint két boyt, akik a recepciónál állnak.

- Vigyétek be az irodába - utasítja őket, azután futva megy vissza a portáspult mögé.

A két boy - úgy tizennyolc évesek lehetnek - megragadja Lieblinget, egyik a lábát, a másik a két karját, és bevonszolják az irodába. A sérült ember feje közben ide-oda himbálózik.

A portás tárcsáz egy számot.

- Orvost, mentőkocsit. Kérem, jöjjenek gyorsan! Egy férfi elesett, és megsérült a feje.

A mopszli tulajdonosa ott áll mellette, és hallgatja. - Nem tudnánk... - mondja, de amint a portás ránéz, elhallgat. Látja a tekintetében a szemrehányást. - Csak azt akartam...

- Kérem a kulcsomat - vág a hölgy szavába egy határozott férfihang.

- Ó, doktor úr. Van egy sebesültünk, az egyik inas. Lieblingnek hívják, és hanyatt vágódott - dadogja a portás.

- És hol van a maga Lieblingje, Mösslinger úr?

A mintegy negyvenéves orvos, dr. Thomas Girard körülnéz, és követi a portást az irodába. Liebling úr ott fekszik egy heverőn. A két boy mellette áll tehetetlenül, tanácstalanul.

Girard doktor a sérült fölé hajol, aki felületesen, alig érzékelhetően lélegzik. Az orvos felhúzza a szemhéját, látja a kitágult, sötét pupillákat, megtapogatja tarkóján a vérző sebet, aztán felegyenesedik.

- Azonnal kórházba kell szállítani - fordul a portáshoz, aki aggódó tekintettel néz rá. - Nyilvánvalóan koponyaalapi törés.

- Már hívtam a mentőket - jegyzi meg halkan a portás.

Mire megfordul, már ott áll a két mentős.

- Már itt is vagyunk - mondja az egyik. Hordágyat állítanak a heverő mellé, és ráemelik a sérültet.

- Koponyaalapi törés - mondja Girard doktor. - Hova viszik?

- A Közkórházba - mondja az egyik mentős, de közben folytatja a munkáját. - Na gyerünk, indulás!

Girard doktor a bejárati ajtóig kíséri őket. Onnan nézi, ahogy betolják a hordágyat a mentőkocsiba, becsukják az ajtót, és a kocsi kék fénnyel, éles szirénázással tovaszáguld.

Már hullanak az első esőcseppek. Villám cikázik át a sötét felhőkkel borított égen, utána robban a mennydörgés a Ring felett.

Girard doktor gondolataiba merülve nézi a sebesen távolodó mentőautó hátsó lámpáit, és megvárja, amíg a kocsi befordul az Egyetem utcába. Azután felnéz az égboltra. Súlyos esőcseppek hullanak kemény vonású arcába. Csak két szemének szelíd tekintete és telt ajka enyhíti ezt a keménységet.

A betegeit, akik ebbe a kék szempárba néznek, nyugalom tölti el, és bizalommal adják magukat az orvos kezére.

Dr. Thomas Girard egy héttel ezelőtt még főorvos volt a bécsi Közkórház sebészeti osztályán.

Egy héttel ezelőtt lemondott állásáról. Ami erre késztette, negyed évvel azelőtt történt. Az osztályon egy fiatal lányt operáltak. A lány új vesét kapott. A műtétet Girard főnöke, a professzor végezte. Minden rendben folyt le, a beteg minden jel szerint a legjobb úton volt a gyógyuláshoz. A műtét utáni negyedik napon azonban az osztályos nővér holtan találta az ágyán. A halált belső vérzések okozták.

Girard doktor ekkor felmondott. Olyan kórházat keresett, ahol sikeresebben hajtják végre a veseátültetéseket, mert nagyobb biztonságra akart szert tenni. Tanulni akart, tapasztalatokat gyűjteni. Tapasztalatokat, de nem csak kudarcok árán!

És dr. Thomas Girard elindult a maga választotta úton. Három nap múlva megkezdi új munkáját az egyik nagy düsseldorfi kórházban. Megtudta, hogy az ottani vezető főorvos, Meyer-Korff professzor olyan tapasztalatokkal rendelkezik, amelyek előtte, Girard előtt még nem ismertek. Dr. Hagen főorvos pedig kiváló operatőr, akitől ő, Thomas Girard remélhetőleg sokat tanulhat.

Erre a rövid tartózkodásra az Excelsior Szállóban azért került sor, mert Thomas már egy héttel ezelőtt kiköltözött a lakásából, és azt egy kollégája rendelkezésére bocsátotta.

Holnap elutazik Düsseldorfba, egy délutáni vonattal.

A doktor még most is ott áll a szálloda előtt. Mélyen beszívja a friss levegőt, amelyet a most már zuhogó eső magával hozott.

Kis idő múltán sarkon fordul, odamegy a portáspulthoz, és így szól:

- Kérem a kulcsomat, háromszáztizenkettes szoba.

Miután megkapta a kulcsát, a lifttel felmegy a szobájába. Odafönn levetkőzik, és bemegy a fürdőszobába. Megfürdik, utána hideg vízzel lezuhanyozik, felöltözik, és lemegy a szálloda éttermébe.

Amint leül az egyik ablak melletti asztalhoz, ahonnan kinézhet a Ringre, a tekintete találkozik egy fiatal lány tekintetével, aki a szomszéd asztalnál ül, és egy-egy futó pillantást vet rá. Vele szemben, háttal Girard-nak, egy férfi ül, és szakadatlanul beszél a fiatal nőhöz. Girard nem hallja, mit mond.

Az orvos megnézi az étlapot, de csak kedvetlenül visszateszi az asztalra. Amikor a pincér odalép, és megkérdezi, mit óhajt, arcán halvány mosollyal így szól:

- Csak valami csekélységet kérek.

- Borjúszeletet ajánlanék friss spárgával, doktor úr.

- Igen, az jó lesz. És Franzl, egy pohár habzó csapolt sört, legyen szíves.

A főpincér indul, hogy feladja a rendelést. Girard föltekintve egyenesen a szomszéd asztalnál ülő fiatal nő szemébe néz. Az a szempár fekete, a tekintete szomorú. A lány összehúzza a szemöldökét, és elfordítja a fejét.

A vele szemközt ülő férfi hangja kissé felerősödik. Girard doktor most érti is a szavait.

- Szóval teljesen felesleges volt Düsseldorfból ideutaznod Bécsbe. Tudod, hogy nem szeretem ezt. - A férfi hangja most már metszően éles. - És egyáltalán az idegeimre megy a fontoskodásod! Végtére is azért jöttem Bécsbe, hogy többé ne kelljen se hallanom, se látnom az apádat és téged... igen, téged se, Johanna.

Girard lesüti a tekintetét. Valósággal lehallgató készüléknek érzi magát. És ez rendkívül kellemetlen érzés számára. Hallja, hogy most a lány beszél, de nem érti. Azután megint megszólal a férfi:

- Érthető, ugye? Ennél érthetőbben nem tudom kifejezni magam. - És ekkor gúnyossá válik a férfi hangja. - Miért nem tartasz ki a doktorod mellett, Johanna? Hiszen tulajdonképpen már jegyesek voltatok, amikor elhatároztad, hogy engem részesítesz előnyben. De én nem vehetlek el. Nekem olyan nőt kell feleségül vennem, akinek pénze van. Neked van pénzed, de apád nem adja oda. Így hát más nő után kell néznem.

- Hagyd abba - mondja a fiatal nő. - Hagyd abba. Megértettem, amit mondtál. Most pedig menj el. Menj el, de gyorsan, hallod? Soha többé nem akarlak látni.

- Itt a gyűrűd - szólal meg metszően gúnyos hangon a férfi. - Nem kellesz! Nekem nem! Az én szememben egy nő annyit ér, amennyi a pénze.

A férfi feláll és elmegy, egyetlen szó nélkül.

Thomas Girard nem mer fölnézni, mert tudja, hogy Johanna most kétségbeesetten ül a szomszéd asztalnál, és csak néz maga elé. Amikor jó néhány másodperc múltán mégis föltekint, valósággal megdöbben a lány arckifejezésétől. Mintha darabokra tört volna az arca. A szája meg-megrándul. A tekintete a semmibe mered. Előtte az asztalon a gyűrű, úgy, ahogy a férfi odavetette.

Johanna arca falfehér, a szeme természetellenesen nagy. A tekintete áthatol Thomason, mintha nem is látná. Fölveszi az asztalról a gyűrűt, beteszi a kézitáskájába. Egy ideig még ül, mozdulatlanul, azután feláll, de megtántorodik. Kezével megragadja az asztal szélét. Egy pillanatig rátámaszkodik, azután megfordul, és elindul bizonytalan léptekkel, mintha részeg lenne, az asztalok sora mellett a kijárat felé.

Eközben megjelenik a pincér, fedett tálban hozza a borjúszeletet. Kérdő tekintettel néz Thomasra, aki félig fölemelkedett székéről.

- Tartsa melegen, kérem - mondja Thomas, és gyors léptekkel a fiatal nő után indul. A felvonónál éri utol. Mindketten belépnek a fülkébe. Johanna fejét lehajtva néz maga elé.

Amikor a lány a negyedik emeleten kiszáll, Girard pillanatnyi habozás után követi. Johanna kissé bizonytalan léptekkel elindul a folyosón, az egyik ajtó előtt megáll, kiveszi a kulcsot a táskájából, kinyitja az ajtót és belép. Girard doktor habozik, töprengve megáll az ajtó előtt. A szoba száma: négyszáztizenegy.

Néhány pillanatig még ott áll gondolataiba mélyedve az ajtó előtt, azután lassan megfordul, és indul vissza a lifthez. Eközben látja, hogy kinyílik a négyszáztizenkettes szoba ajtaja, és kilép rajta az a férfi, aki visszaadta a gyűrűt a lánynak. Két bőröndöt cipel. Nyilván elmegy a szállodából.

És elhagyja Johannát, - gondolja Thomas. A férfi mögött megy végig a folyosón, de nem száll be a liftbe, a lépcsőn indul lefelé, vissza az étterembe.

Késő éjszaka van már, amikor Girard doktor felriad álmából. Az első pillanatban nem tudja mire vélni azt az éles hangot, amely felébresztette. Azután zavartan a telefonért nyúl. Felkattintja az éjjeliszekrényen álló lámpát, csak ezután szól bele álmos hangon a telefonba.

- Tessék - mondja, és fülét a hallgatóra szorítja. Mély, sebes lélegzés hangját hallja, utána egy női hangot. Fiatal nő hangja, de mérhetetlenül fáradt és szomorú.

- Jó, hogy még itt vagy - szólal meg halkan az a hang. - Csak meg akartam mondani neked, hogy tudom: mindent rosszul csináltam. Féltem hogy elveszítlek, ha odaadom magam. - Hosszú másodpercekig hallgat, majd újra megszólal: - Talán csak arra vártam, hogy elveszed, amit meg akarsz kapni. Hiszen más nőktől is elvetted. Tőlem mért nem? Nem tagadtam volna meg tőled, Sam. De te... meg se próbáltad. Helyette pénzről beszélsz. Pénzről! Ugyan mi az!

A hang egyre halkabb lesz. Girard visszafojtja a lélegzetét.

- Halló! - kiáltja aztán izgatottan a hallgatóba.

- Ne mondj semmit - szólal meg a lány -, már késő. Tudom. Még ha meggondolnád is... most már késő. Írtam neked. És a levéllel együtt mindent neked adok, amim még van önmagamon kívül.

- Hallgasson ide - kiáltja az orvos, mert ebben a pillanatban fölismerni véli a hangot -, ne tegye le! Hol van?

Kétségbeesetten fülel, de nem hall semmit. Se hangot, se lélegzést. De aztán mégis hallatszik valami csörömpölő hang, mint amikor egy pohár vagy egy váza leesik. És mindjárt utána, ahogy a hallgató fának csapódik.

Girard doktor kiugrik az ágyból. Most már teljesen éber. Pizsamában kirohan a szobájából, végigszáguld a folyosón a liftig, látja, hogy mindkettő lent van a földszinten, a lépcsőhöz siet, és hármasával ugorva át a fokokat, pillanatok alatt leér a recepcióhoz.

- Mösslinger úr - mondja rekedt hangon -, kérem jöjjön velem a négyszáztizenegyesbe. Az a fiatal hölgy... Attól tartok, valami történt vele. Gyorsan a kulcsot!

Miközben átveszi a kulcsot a portástól, sietteti a portást:

- Na gyerünk! Jöjjön már! Gyorsan!

És már rohan is, ezúttal a felvonóhoz. A portás a nyomában.

- De hát mi történt, doktor úr?

- Nem tudom - mondja Girard -, de ha nem tévedek, a hölgy bevett valamit.

- Úgy érti... meg akart... uramisten!

A lift megáll a negyedik emeleten. Thomas kilép, végigszáguld a folyosón, és kinyitja a négyszáztizenegyes szoba ajtaját. Ahogy belép, egy pillanatra rémülten megáll. A fiatal nő az ágyon fekszik. A feje félrebillent, két karja oldalt lecsüng az ágyról. Az éjjeliszekrényen üres gyógyszeres üveg. Girard felkapja, és elolvassa, mi volt benne.

- Maga hozzon sót, én hozom a táskámat - mondja sietve az éjjeli portásnak miközben az sápadtan, rémülten mered a fiatal nőre, akin semmi jele nem látszik az életnek. De aztán mégis felfogja, amit az orvos mondott, és gyors léptekkel kimegy a szobából.

Girard doktor a szobájában felkapja az orvosi táskáját, és siet vissza. Amikor visszaér, megszámolja a lány érverését, megméri a vérnyomását, aztán felhúzza a szemhéját, dünnyög valamit, ami éppenséggel nem valami vidáman hangzik, és elővesz egy gumicsövet a táskájából. Mindjárt ezután újra megjelenik Mösslinger úr, a portás.

- Tegyen sót egy vizeskancsóba - rendelkezik Girard doktor - amennyi gyorsan feloldódik benne. Meleg víz legyen.

Mösslinger bólint. Remegő kézzel teljesíti a parancsot, aztán odanyújtja a kancsót az orvosnak. Tágra meredt szemmel figyeli Girard mozdulatait.

- Jöjjön ide az ágyhoz - utasítja Girard -, és tartsa úgy a hölgy fejét, hogy beletölthessem a sós vizet.

Girard fog egy törülközőt, a fürdőszobában a vízcsap alá tartja, visszamegy a szobába, és csapkodni kezdi vele Johanna arcát. Balról, jobbról, megint balról, megint jobbról. Többször egymás után. Közben a nevén szólongatja. - Johanna! Ébredjen fel! - A lány nyöszörög, egy pillanatra kinyitja a szemét, aztán megint lehunyja. - Johanna, ébredjen fel!

Girard teli torokból harsogva ismétli újra és újra a felszólítást. Aztán a lány szájához tartja a kancsót, és kezdi beleönteni a sós vizet. Közben persze sok víz melléfolyik. De Johanna nyeli, mindaddig, amíg Girard le nem teszi a kancsót. A lány abban a pillanatban öklendezni, majd hányni kezd.

- Na végre - mondja fellélegezve Girard -, és most még egy kicsit. - Szorosan tartja a lány testét úgy, hogy az kénytelen legyen áthajolni az ágy szélén. És most megint hány, végül már csak enyhén öklendezik. Thomas Girard visszafekteti az ágyra. Johanna lehunyt szemmel fekszik, néhányszor mély lélegzetet vesz, aztán ernyedten visszahanyatlik.

- Hát ez megvolt - fordul Mösslingerhez Girard -, szép kis disznóság lett ebben a szobában.

Mösslinger arcán félénk mosoly jelenik meg, és még most is zavartan néz az orvosra.

- Ezt jól csinálta, doktor úr - mondja.

Girard csak legyint. Megigazítja Johanna ágyát, párnát csúsztat a feje alá, aztán betakarja.

- Förtelmes bűz van itt - mondja Mösslinger -, ne vigyük át egy másik szobába?

- De hova? - kérdezi a fiatal orvos.

- Utánanézek, hol van szabad szoba - szólal meg halkan a portás, aki nyilvánvalóan örül, hogy kimehet a szobából. Girard doktor mosolyogva néz utána. Azután matatni kezd a táskájában, és kivesz belől egy erős élénkítőszert tartalmazó ampullát. - Pervitin - dünnyögi. - Ez jót tesz neki.

Felszívja a Pervitint az injekciós tűbe, amelyet steril celofántokból vett ki, keres egy vénát Johanna jobb karja könyökhajlatában, és beleszúrja a tűt.

Néhány pillanat múlva megjelenik Mösslinger úr, egy kulccsal a kezében.

- Négy száztizennégy - mondja -, a harmadik szoba.

Girard doktor bólint.

- Akkor menjünk - mondja. - Nyissa ki az ajtót, én majd átviszem.

A karjába veszi Johannát, mint egy gyereket. A lány feje az arcához simul. Így viszi át egy takaróba burkolva a négyszáztizennégyesbe. Ott óvatosan lefekteti az ágyra, miután Mösslinger nagy buzgalommal lehúzta a dísztakarót, és visszahajtotta a paplant.

- Itt maradok mellette - mondja Girard doktor. - Jó, ha valaki mellette van, amikor felébred.

- Felküldök egy szobalányt, hogy áthozza a hölgy holmiját - mondja Mösslinger. - És nagyon köszönöm, doktor úr. Egyébként hogyan tudta meg a dolgot?

- Felhívott telefonon - feleli Girard. - Azt hitte, hogy azzal az úrral beszél, aki a négyszáztizenkettesben lakott. Tehát véletlen volt.

Mösslinger ámultan mered az orvosra. - Több volt annál, doktor úr - jelenti ki, és indul.

Girard egy pillanatig még ott áll, és Johannát nézi. Hirtelen eszébe jut, hogy a lány valami levélről beszélt. Visszamegy a tizenegyesbe. A kis íróasztalon két levelet talál. Az egyik Samuel Bernburgernek van címezve, a másik: „Papának”.

Girard zakója zsebébe teszi a két levelet, s visszamegy a tizennégyesbe.

Másodpercek múlva megjelenik a szobalány. Zavartan tesz-vesz, közben lopva Johannára pillant. Áthozza a piperedolgokat, és beviszi őket a fürdőszobába. Girard hallja, ahogy a tárgyak megcsörrennek az üvegpolcon. Néhány perc múlva a ruhákat és kabátokat is áthozza a szobalány, meg egy finom, világoskék, szattyánbőrből készült jókora bőröndöt.

- Szüksége van még rám, doktor úr? - kérdezi aztán.

A kérdés felriasztja az orvost, aki elgondolkodva nézte Johanna arcát.

- Nem, köszönöm - mondja. - De mégis! Kérem, mondja meg Mösslinger úrnak, hogy adja meg nekem telefonon az ifjú hölgy nevét és lakcímét.

Johanna Vermehren - így hívják a fiatal hölgyet - alszik. Nyugodtan, egyenletesen lélegzik. Thomas Girard egy széken ül az ágya mellett, és az arcát nézi, amely még most is sápadt, de már nem olyan falfehér, mint néhány órával ezelőtt.

Thomas Girard fáradt. Időnként elbóbiskol, kissé oldalra billen a feje, aztán összerezzen, felébred, és igyekszik tisztázni magában, hol van. Feláll, és bemegy a fürdőszobába. Amikor visszatér, Johanna kinyitja a szemét. Értetlenül körülnéz, és kérdő pillantást vet az orvosra. Girard elmosolyodik, és így szól mély zengésű hangján:

- Csak feküdjön szép nyugodtan. - Tudja, milyen megnyugtatóan hat ez a hang a betegekre. - Orvos vagyok - magyarázza, amikor látja, hogy a lány meg akar szólalni. - Itt maradok maga mellett. Legyen egészen nyugodt.

A lány most mégis beszélni kezd.

- Maga... visszahozott? Azt hiszi, ez a legjobb megoldás?

Girard megfogja a lány kezét, amely a fehér takarón pihen, és gyengéden megszorítja.

Johanna megpróbálja kiszabadítani a kezét, de aztán meggondolja, és ott hagyja a férfi kezében. Néhány könny pereg lassan az arcára, Girard letörli őket a zsebkendőjével. Johanna elmosolyodik. Ez a bizonytalan, félénk mosoly megszépíti az arcát, a piros szín leheletfinom árnyalatával vonja be.

- Látásból ismerem magát, ugye, doktor úr?

- A szomszéd asztalnál ültem, ma este az étteremben - feleli nyugodtan az orvos. - Thomas Girard vagyok.

- Aha, értem. De különben nem ismer?

- Csak annyit tudok, hogy Johanna Vermehrennek hívják, és Düsseldorfból származik.

- Johanna - mondja fáradt mosollyal a lány. - Igen, ez a nevem, de apám Hannesnek hív.

- Én Johannának fogom hívni. Maga pedig hívjon Thomasnak, arra kérem. Egyébként holnap délután Düsseldorfba utazom. Ha akarja, elkísérem, Johanna.

- Jó lenne - mondja a lány, és felsóhajt. Aztán összeráncolja a homlokát. - Samuel elutazott?

- Ha arról a férfiról beszél, aki annyi szomorúságot okozott magának... igen, elutazott.

- Samuel Bernburgernek hívják - magyarázza halk hangon a lány. - Mérnök. Apámnál dolgozott. És én elhitettem magammal, hogy szeret!

Thomas Girard bólint. - Tudom - mondja - de többé ne gondoljon rá. A maga élete ma újra kezdődik. Ma van a születésnapja, Johanna. És én olyan sok boldogságot kívánok magának, amennyit csak el tud viselni.

A lány mosolyt kényszerít az arcára, és bólint. Aztán hirtelen nyugtalanság fogja el. Kihúzza a kezét a férfiéból, és a takaró alá rejti. - Én... - mondja, és zavartan néz Girard-ra.

- Én orvos vagyok, Johanna - szólal meg nevetve Girard. - De most elmegyek, és magára hagyom. A fürdőszoba ott van. Ha akarja, reggel fölkeltem.

Ahogy feláll, érzi zakója zsebében a két borítékot. Előhúzza őket.

- Ez a két levél...

- Tépje össze, kérem - suttogja a lány. - Az a két levél nem illik bele az új életembe.

Thomas összetépi a leveleket, és az apró papírfoszlányokat bedobja az ablak alatt álló papírkosárba.

Johanna követi a tekintetével minden mozdulatát. És ez akkor sem változik, amikor Girard megint feléje fordul.

- El ne felejtsen fölkelteni - mondja halkan.

Reggel kilenc órakor Thomas Girard újra belép Johanna szobájába. A lány még alszik. Két karja kinyújtva a teste mellett, amelynek körvonalai kirajzolódnak a takaró alatt. Ezúttal azonban nem csupasz a karja. A leheletvékony, halvány rózsaszín organzából készült hálóing gazdagon redőzött ujja teljesen eltakarja.

Thomas mosolyogva nézi. Azután óvatosan leül az ágy szélére. A lány keskeny arcán most nyoma sincs feszültségnek. A szája kissé nyitva.

Hirtelen remegni kezd a szemhéja. Első jele ez egy másik világból való visszatérésnek. Girard-nak eszébe jut egy szudáni férfi, aki az ő osztályán feküdt a kórházban, és egyszer azt mondta: „Az alvás egy kicsit olyan, mint a halál”. Jól emlékszik, milyen komoly volt annak az embernek az arca, amikor a „halál” szót kimondta. És arra gondol: Johanna mindjárt felébred.

A lány már ki is nyitja a szemét. Azonnal megismeri Thomast.

- Köszönöm, Thomas - mondja vidáman -, féltem, hogy nem látlak, mikor felébredek.

A férfi mosolyog. Természetesnek érzi, hogy Johanna tegezi őt. Valószínűleg nem emlékszik, hogyan szólítottuk egymást az éjszaka, gondolja, és így szól:

- Jó reggelt, Johanna. Jól aludtál?

A lány bólintott. - Csodálatosan - mondja.

Thomas vidáman nevet.

- Akkor most fölkelni, zuhanyozni, reggelizni, aztán csomagolni! A vonatunk fél ötkor indul. Addig elfecséreljük az időt.

A lány átható tekintettel néz rá.

- Azt már nem - jelenti ki -, inkább elmulatjuk.

Egyetlen lendülettel fölkel az ágyból. És ezt olyan természetességgel teszi, mintha megszokta volna, hogy Thomas mindig ott van, amikor fölkel. Könnyed léptekkel megy át a fürdőszobába. Girard tűnődve néz utána. Ez a lány valódi kincs, - gondolja. Szép és szeretetre méltó. Azután a fürdőszobából kihallatszó neszekre figyel.

Thomas Girard meglehetősen hosszúnak érzi a várakozás idejét. Végül mégiscsak kilép Johanna a fürdőszobából, fehér frottírköntösben. A fejére világoskék turbánt csavart. Odamegy Thomashoz, mintha ez volna a legtermészetesebb, és komoly arckifejezéssel a szemébe néz. Aztán kihúzza magát, és két kezébe fogja a férfi arcát. - Köszönöm - mondja halkan - köszönöm, Thomas. Ajka gyengéden megérinti a férfi száját. Azután hirtelen megfordul.

Olyan, mint valami befejezés, - gondolja Thomas. Vagy mint valami kezdet. Igen, valamit lezár, és valamit újrakezd. És látja a lányon, hogy ő is erre gondol.

Együtt reggeliznek, azután a szobájukba mennek csomagolni, utána az előcsarnokban találkoznak. Átsétálnak a sugárzó napfényben fürdő Hofgartenbe.

Johanna Thomasnak nyújtja a kezét, Thomas boldogan megragadja. És így, egymás kezét fogva kószálnak a parkban, szinte észre sem veszik az idő múlását. Amikor észbe kapnak, rohannak vissza a bőröndjeikért a szállodába, s onnan taxival a pályaudvarra. Tíz perccel a vonat indulása előtt érnek oda. Thomas beszél a hálókocsi-kalauzzal, elmagyarázza, hogy csak egy helyet foglaltatott ugyan a hálókocsiban, de rendkívül hálás lenne, ha a kalauz az ifjú hölgyet is el tudná helyezni az ő fülkéjében. Megmutatja az útlevelét, közli, hogy orvos, a hölgy a betege, és ezzel eloszlatja a kalauz tekintetéből tükröződő bizalmatlanságot.

Miután Girard doktor tetemes borravalót nyújt át a kalauznak, közös hálófülkét kapnak.

A vonat indulása után az étkezőkocsiba mennek, amelyet majd csak Münchenben kapcsolnak le a vonatról.

Johanna csendes, szinte szótlan. Arra gondol, mennyi várakozással eltelve utazott Bécsbe, és mi minden történt vele azután az Excelsiorban. Lopva gyakran Girard doktorra pillant, megnyugtatóan hat rá ez a férfiasan határozott és megbízható arc. Közben természetesen Samuel Bernburger is többször eszébe jut, akinek nem ő maga, csak a pénze kellett. Kész, vége, - gondolja, hála istennek, hogy véget ért. Tulajdonképpen nem is érti már önmagát, hiszen Samuel nem olyan ember, akire neki szüksége lett volna.

És Thomas?

Thomas szinte szakadatlanul beszél hozzá. Szórakoztató történeteket mesél orvosokról és betegekről.

A munkájáról beszél, amely Düsseldorfban vár rá, és mindent elkövet, hogy Johanna figyelmét elterelje az átélt szörnyűségekről.

Mire visszatérnek a hálókocsiba, már meg van vetve az ágyuk.

- Elszívunk még a folyosón egy cigarettát?

Thomas kérdése rádöbbenti Johannát, hogy hamarosan kettesben lesznek egy kis fülkében. Bólint.

- Szívesen - mondja -, korán van még.

Thomas érzi a lány nyugtalanságát. Igyekszik megkönnyíteni számára a következő fél órát. Elfogulatlanul és természetesen viselkedik, így aztán éppen olyan elfogulatlanul fekszenek később az ágyukban. Johanna lent, Thomas felül. Egy ideig még beszélgetnek, míg Thomas észre nem veszi, hogy a lány elaludt. Ekkor leereszkedik a felső ágyról, és töprengve nézi Johanna arcát. Minden vonását magába fogadja. Valahogy különösen megindítónak látja ezt az arcot. És ez arra készteti, hogy a holnapra gondoljon. Arra, hogy újra láthassa, hogy órákat, napokat töltsenek együtt.

Hallgatja a kerekek halk, tompa zakatolását. Lassan, óvatosan, hogy Johannát ne zavarja, felhúzza az ablakon a redőnyt, és kinéz az éjszakai tájba, amelyre sápadt fényt vet az ezüstösen csillogó telihold. Bokrok, fák, bozótok suhannak el a szeme előtt, titokzatosan, kísértetiesen.

Thomas Girard sokáig áll az ablaknál. Gondolatai az előző nap körül járnak, felidézik az éjszakát, amely megajándékozta valamivel, és ez azóta is szüntelenül foglalkoztatja. Thomas nem hisz a véletlenekben. A kórházban eltöltött évek arra tanították, hogy nincsenek véletlenek. Az életben mindennek van valami értelme, akkor is, ha nem ismerjük fel, - gondolja. Johannára gondol, aki ott fekszik mögötte az ágyban, és arra, hogy ez a találkozás nem lehetett véletlen. Csak azt nem tudja még, mit jelent majd az életében ez az éjszakai élmény.

Megint leereszti az ablakon a redőnyt. Az a parányi fény a fülkében lágyabbá teszi a tárgyak körvonalait, elrejti a berendezés csöppet sem lakályos pőreségét. Mikor újra Johanna fölé hajol, meglepődve látja, hogy nyitva van a szeme. Parányi, zavart mosolyféle suhan át a lány arcán.

- Kérlek, ülj ide mellém - mondja bársonyos mély hangján, amelyet Thomas annyira szeret. Bizonyos mássalhangzóknál megtörik ez a hang, és ez izgalomba hozza Thomast, valahányszor hallja.

- Te ébren vagy?

- Már régóta. Téged néztelek.

- Nem csináltam semmit - mondja meghökkenve Thomas - csak kinéztem az ablakon.

- És közben gondolkodtál - suttogja a lány. - Rám gondoltál. Éreztem.

- Igaz - ismeri el nyugtalanul Thomas. - De honnan tudod?

Johanna kinyújtja hosszú, karcsú lábát a takaró alól, és felül, szorosan a férfi mellé. Thomas látja, hogy rövid hálóinge, még a combját se takarja el. De úgy látszik, Johanna nem veszi észre. Halkan felnevet, azután így szól:

- Te nem sokat tudsz a női lélekről, Thomas.

Thomas Girard most szembefordul a lánnyal. Ez azonban nem megy anélkül, hogy meg ne érintse a vállát.

Johanna megborzong.

- Fázol? - kérdezi a férfi.

A lány feleletképpen szorosan hozzásimul. És amikor Thomas összerezzen, halkan megszólal:

- Kérlek, maradj így. Érezni akarlak. - És kis szünet után hozzáteszi: - Annyira szeretem az illatodat, hallod?

Thomas nem tudja, mit kezdjen a jobb karjával, ezért átkarolja vele a lány vállát, és még szorosabban magához húzza.

Egy pillanatra valami dorombolásféle hang tör fel Johanna torkából, aztán szorosan a férfi köré fonja mindkét karját.

- Nem vagyok fából, Johanna - figyelmezteti Thomas a lányt.

- Én sem - mondja a lány alig érthető, halk hangon. Aztán hirtelen elengedi Thomast, és feláll. Thomas is. Egymással szemben állnak. Olyan közel egymáshoz, hogy mindketten érzik a másik lélegzetét.

Thomas csendesen felsóhajt, és lehajol a lányhoz. Először gyengéden, próbálkozva, azután hevesebben, szenvedélyesebben, végül egymásra talál a testük, vadul, szorosan összeölelkezve. Mintha örvény rántaná őket magával, zuhannak le az ágyra, és sodorja őket egyre messzebb.

És már nincs senki és semmi rajtuk kívül, a világ végtelenül messze van. A lány gyengéd és forró szavakat suttog, a testük ellazul, és újra meg újra megtalálja egymást. Fölrepülnek a sistergő, szikrázó csillagok magasába, és visszaszédülnek újra a földre. Aztán csak fekszenek mozdulatlanul egymás mellett, szorosan egymáshoz simulva. Most nemcsak egymásnak örülnek, önmaguknak is.

Thomas valósággal megdöbben érzelmei erejétől. És attól a felismeréstől, amely csak hosszú percek után jut el tudatáig.

- Te - suttogja -, te még sohasem voltál együtt férfival?

Johanna nem nyitja ki a szemét. Mosolyog, és lassan megrázza a fejét.

- És miért éppen én? Én...

Johanna fölemeli a kezét, és mutatóujját a férfi szájára teszi. - Ne kérdezz, kérlek. Vedd úgy, ahogy van: asszony akarok lenni, Thomas. És egy napon... Ebben egészen biztos vagyok: a te feleséged.

Két karjával átfogja Thomas nyakát, és magához húzza. Kezével széles, sima vállát tapogatja.

- Olyan vagy nekem, mint egy biztos otthon - szólal meg csendesen, és hozzáteszi: - Tarts erősen, hallod? Tarts mindig erősen, hogy el ne szökjek tőled egy ilyen éjszakán, mint ez.

Jó néhány óra múlva a düsseldorfi központi pályaudvar előtt. Johanna és Thomas egymással szemben állnak, és hosszan szótlanul néznek egymás szemébe. Végül Thomas szólal meg elsőnek, szokatlanul rekedt hangon:

- Megvan a címed. Majd felhívlak.

- Megvan a címem? Honnan?

- A szállodai bejelentőkönyvből.

- Várlak - mondja Johanna. - Viszontlátásra, Thomas. Minél hamarabb, kérlek. Nagyon hamar, hallod?

Thomas csak bólint. A hangja nem engedelmeskedik. Szótlanul nézi, ahogy a vezető berakja Johanna bőröndjét a taxi csomagtartójába, ahogy a lány beszáll, és búcsúzásképpen még egyszer fölemeli a kezét. És Thomas ekkor egyedül marad. Olyan szörnyen egyedül, hogy másodpercekig se mozdulni, se megszólalni nem tud.

A taxik egymás után érkeznek. - Taxit óhajt, uram?

Thomas felriad az egyik sofőr hangjára. Bólint, a bőröndjéért nyúl, a sofőr azonban megelőzi. Thomas beszáll, és megadja a kórház címét.

Néhányszor mélyen felsóhajt, megpróbál megszabadulni az elmúlt éjszaka emlékétől, hogy arra összpontosíthassa a gondolatait, ami itt vár rá, új munka, új kórház. Új munkatársak. Orvosok, ápolónők, gondozók. És új betegek. Műtétek. Új környezet, új hatások. De Johannát sehogyan sem sikerül száműznie a gondolataiból. Johanna, édes, drága Johanna, - gondolja.

A taxi megáll a kórház fedett bejárata előtt. Thomas fizet, átveszi a bőröndjét.

A portásfülke. Az ősz hajú portás arca. Megbízható arc, - állapítja meg Thomas Girard, miközben a portás közli vele, hogy Meyer-Korff professzor földszinti titkárságán kell jelentkeznie.

Csak most, a professzor névének hallatára kezd felszakadni a ködfátyol, amely beburkolja. Kezdődnek a hétköznapok. Megérkezett az új kórházba. Meyer-Korff professzor már várja új munkatársát.

Thomas határozott mozdulattal fölemeli a bőröndjét, és elindul a hosszú folyosón a sebészet felé. Most megint világosan lát mindent. És tudomásul veszi, amit lát: egy hatalmas táblát, az épület beosztásával. Földszint: rendelő. Első emelet: sebészet. Ezután a titkárság. Egy idősebb nővér. A mosoly, amitől hirtelen évekkel fiatalabbnak látszik az arca.

- Walpurga nővér vagyok - mondja tiszta, világos hangján -, szóval óvakodjon tőlem. A boszorkányok kiszámíthatatlanok.

- Maga nem - jegyzi meg Thomas Girard -, maga olyan, akár egy tiszta vizű tó.

A nővér elgondolkodva néz rá. Aztán bólint, és egy párnázott ajtóra mutat. - A professzor úr már várja.

Az ajtó kinyílik. Thomas belép. A nővér bejelenti:

- Az új főorvosunk, professzor úr: Girard doktor.

A professzor feláll, megkerüli az íróasztalát. Thomas mögött halk kattanással becsukódik az ajtó. Most ott áll új főnöke előtt, akit három hónappal ezelőtt látott először, amikor bemutatkozott neki, de csak elmosódottan emlékezett az arcára.

- Üdvözlöm, Girard doktor. Remélem, jól utazott.

Thomas megszorítja a professzor erős, keskeny kezét. Közben mintegy lenyűgözve a szemébe néz. Ez a szempár fogva tartja. Jóformán nem is lát mást a klinika vezetőjének arcából.

- Köszönöm, professzor úr - feleli némi késéssel -, az utazás... felejthetetlen volt.

- Úgy - dünnyögi a professzor. - Felejthetetlen. Igen. Nekünk nincs sok időnk a magunk számára. Az utazás lehetőséget ad rá. Én pedig adok maga mellé egy nővért. Ő majd megmutatja a szállását. - A karórájára pillant és hozzáteszi: - Két óra múlva megbeszélést tartok az orvosokkal. Kissé szűkösen leszünk, ennek azonban megvan az az előnye a maga számára, hogy mindjárt mindenkivel találkozhat. Megismerkedni majd munka közben fog a kollégákkal.

- Köszönöm - mondja Thomas és bólint. - Egyébként... üdvözletet hoztam Jaschinsky professzortól.

- Jaschitól! Köszönöm. A jó öreg Jaschi! Egyetemista korunk óta ismerjük egymást. Berlinből. Hát bizony régen volt. Köszönöm.

A professzor szinte elérzékenyülten néz maga elé.

- A főnővért Walpurgának hívják. Vigyázzon, meg ne babonázza. Azonkívül harapni is szeret. Szóval harapós, ha érti, mire gondolok.

- Már találkoztam vele a professzor úr titkárságán.

- Csakugyan, hiszen ő engedte be magát. Pillanat... no lám, ez egészen új: a főnővér engedi be hozzám? Ez még sohasem fordult elő. Ő ugyanis ragaszkodik a munkaköréhez, ezt tudnia kell. Az pedig nem tartozik bele, hogy bejelentsen valakit.

A professzor harsányan felnevet, és megrázza hófehér hajjal borított fejét. Aztán visszamegy az íróasztalához, és megnyomja a telefonberendezés számtalan gombjának egyikét.

Amikor kinyílik az ajtó, egészen más hangon szólal meg:

- Barbara, ez Girard doktor, már beszéltem róla. Girard doktor, ez Gewertné, azaz Barbara, a jobbkezem.

Thomas megfordul, és egy fölöttébb kellemes arcot lát maga előtt. Szépnek éppenséggel nem lehet nevezni, ahhoz túlságosan kicsire sikeredett az orra, de barna szeméből melegség sugárzik. A szája szöglete körül valami humoros, szinte kópés kifejezés bujkál, és ez rokonszenves Thomasnak.

Barbara Gewert barátságosan nyújtja a kezét.

- Üdvözlöm, doktor úr. Egyébként Walpurga nővér várja a titkárságon. Azt üzeni, hogy siessen. Ő maga akarja megmutatni a lakását.

A professzor felkapja a fejét, és sokat sejtetően mosolyog. - Az első hódítása, Girard doktor. A főnővérünk kegyeskedik személyesen elkalauzolni magát. Na jó, igazán meg vagyok elégedve magával, Girard. - A professzor jóindulatúan nevet. - Walpurga a házunk lelke, ezt tudnia kell.

Dr. Thomas Girard néhány perc múlva Walpurga nővér mellett lépked. Időnként kissé csodálkozva tekint rá. Hiszen ez a nő nem jár, ez lebeg, - gondolja, valósággal lebeg a folyosók felett. Eszébe jut a bécsi kórházbeli főnővér. Az bizony egészen más volt. Úgy járt, mint valami gránátos. Walpurga viszont... egészen más, valósággal angyal.

Folyosók egész útvesztőjén haladnak át, Thomas Girard később arra sem emlékszik, hogyan függnek össze. Végül egy toldaléképület előtt megállnak. A főnővér kinyitja a folyosó végén lévő ajtót.

- Hát itt volnánk - mondja -, igyekeztünk kissé otthonossá tenni a lakását.

Thomas belép. Tágas nappali szobában találja magát, modern, de kényelmes bútorok között. Kerek asztal, vastag üveglappal fedve, körülötte néhány öblös karosszék. Nagy kelimszőnyeg, fehér függönyök és napsárga sötétítők. Az asztalon gömb alakú üvegváza, benne hét szál tearózsa.

- Egy kis üdvözlés a sebészetről - mondja Walpurga.

Mintha kissé izgatott lenne a főnővér, - gondolja Girard. De miért? Amikor belép a hálószobába, egy igen fiatal nővér fogadja. Érdekes arcát dús, kékesfekete haj keretezi, amelyet csak nehezen szoríthatott a bóbita alá. Szürke szeme sajátos ellentétet alkot porcelánfehér bőrével és fekete hajával. Alakja karcsú, de nőies. Tanácstalanul néz Girard-ra, aztán Walpurga nővérre. Nyilvánvalóan nem tudja, mit keres itt ez az ismeretlen ember.

- Ez Kathrin nővér - mutatja be a főnővér Girard-nak -, nemrég tette le az ápolónői vizsgát. Nagyon szeretne a műtőben dolgozni. Ön talán tudna...

Girard doktor megint a fiatal nővér felé fordul.

- Én vagyok az „új” - mondja vidáman -, és Girard a nevem.

Kathrin nővér elfogódottan mosolyog.

- Segíthetek valamiben?

- A többi holmim valószínűleg csak délután érkezik - magyarázza Girard doktor -, ha lehetséges volna, hogy ide irányítsa?

- Persze, nagyon szívesen - mondja a lány. - Majd elintézem.

Thomas Girard ekkor egyedül marad. Amikor a két nővér mögött becsukódik az ajtó, azt gondolja: Tehát ezért viseli gondomat a főnővér! A kis Kathrin a kedvence, szeretné, ha előbbre jutna. Nos hát, miért ne?

***

Meyer-Korff professzor szobája zsúfolásig megtelik orvosokkal. Helyet keresnek maguknak, leülnek, és várnak. Tudják, mi következik. Először is, az új kolléga bemutatása, akire ugyancsak kíváncsiak. Annyit tudnak róla, hogy Girard-nak hívják, hogy a bécsi Közkórházból jött, hogy ott már főorvos volt, és a veseátültetés a szakterülete. Ennyit ismernek a tényekből. De milyen ember? Milyen férfi? És milyen orvos?

Csupa olyan kérdés, amelyre feleletet várnak.

A másik dolog, ami következik, az új módszer, amit a professzor bevezetett. Az orvosok a „nagy gyónás”-nak hívják: az elmúlt héten történt halálesetek tapasztalatait beszélik meg. És ezzel kapcsolatban némelyikükben nyugtalan gondolatok támadnak. Az I A, I B, a II A és II B osztályon dolgozó orvosok barna irattartót szorítanak a hónuk alá. Hatalmas irattartók, bennük az elhaltak kórtörténete. Az I A osztályos orvosa Wimmer doktor, az I B-é Intemann doktor, a II A-é Vollkert doktor, a II B-é Krantz doktornő.

Mindegyikükhöz négy segédorvos tartozik. Rajtuk kívül itt vannak még az aneszteziológusok: Grünfeld doktor, a főorvos, és a beosztottjai: Pollak, Maiendorf és Diekmann.

Élénk beszélgetés folyik, de hirtelen mindenki elhallgat, amikor a professzor belép Girard doktorral.

- Jó napot, hölgyeim és uraim - mondja vidáman a professzor. - Amint látom, valamennyien várták már új kollégánkat, Girard doktort. Nos hát, itt van. A szakképzettségét már bizonyára mindenki ismeri. Ahhoz semmit sem kell hozzátennem. Girard doktor azonnal átveszi a II A és a II B osztályt. Ettől eltekintve minden sürgős műtéten részt vesz, vagy ő maga vezeti.

- Hagen főorvos úr munkáját ez természetesen semmiképp nem érinti. Az ő munkaterülete minden jogával és kötelességével együtt ezentúl is megmarad. Azért mondom ezt ilyen hangsúlyozottan, hogy megszűnjenek mindazok a homályos híresztelések, amelyek egy része a fülembe jutott.

- A következő napirendi ponthoz: azokat a műtéti terveket, amelyeket közösen készítettünk el, kérem szigorúan betartani. A velem való megbeszélés nélkül semmiféle változtatás vagy ellenkező döntés nem lehetséges. Kivéve természetesen a baleseti sebészetet.

- A harmadik témához: exitus-beszámoló. Ma csupán egyetlen esettel szeretnék foglalkozni. A Bastianné esetével. Hallgassuk meg először Krantz doktornő beszámolóját.

A harmincas évei derekán járó orvosnő máris belekezd. Elmondja, hogy a beteg, Mathilde Bastian nyolcvanéves volt, és előrehaladott arteriosclerosisszal, érelmeszesedéssel szállították be. A közvetlen ok agyvérzés volt, ami jobb oldali bénulást és hangszálbénulást okozott. Krantz doktornő rövidesen ismerteti a kezelést. Elmondja, hogy tizenkét nap múlva újabb agyvérzés lépett fel. A beteg ezután nem tudta irányítani az arcvonásait, idegrendszere semmiféle reakciót nem mutatott. Végtagjai érzéketlenek voltak. Székletét, vizeletét nem tudta tartani. Klinikai halál nem állt ugyan be, valójában azonban élő halottnak volt tekinthető. Újabb három nap elteltével mesterséges táplálást alkalmaztak. A gyógyszerek már nem hatottak, bármilyen erős adagokban adták. A szerencsétlen asszony tizenhat napig infúziót kapott. A tizenhetedik napon Krantz doktornő mindenfajta kezelést leállított, előzőleg természetesen naponta ellenőrizte, reagál-e akárcsak a legcsekélyebb mértékben is valamire a beteg. Az exitus négy perccel azután következett be, hogy levették róla az infúziót. Megállt a szíve.

A beszámolót néma csend követi. A jelenlévők valamennyien tudják, milyen kényes téma az eutanázia.

Girard doktor a többiek arcát figyeli. Egyetértést vagy elutasítást lát rajtuk. Mayer-Korff professzor töri meg a csendet.

- Kérem az állásfoglalásukat, hölgyeim és uraim. Az egyetértésüket „igen”-nel, az ellenvéleményüket „nem”-mel szíveskedjenek jelezni. Sorban egymás után ránéz az orvosokra. Tisztán, érthetően hangzanak fel a súlyos jelentőségű feleletek: - Igen. - Nem. - Igen. - Igen. - Igen. - Igen. - Nem.

- Tehát a többség egyetért - állapítja meg tárgyilagos hangon a professzor. - Girard doktor úr? - kérdezi azután.

- Igen, professzor úr.

Meyer-Korff arcán ingerült mosoly jelenik meg, miközben beható tekintettel szemügyre veszi a vele szemben ülők arcát.

- Maga az első főorvos a klinikánkon, aki ezt az álláspontot képviseli, Girard doktor - szólal meg, hangjában nem titkolt iróniával a professzor.

- Kérem, indokolja meg - követeli dr. Ingeborg Lindow, a II B osztály egyik segédorvosa haragos, felháborodott hangon.

A professzor várakozó tekintettel néz Girard doktorra, ezzel adja tudtára, hogy egyetért Lindow doktornővel.

Girard doktor lehajtja a fejét. Hol is kezdjem, - gondolja. Mivel tudom meggyőzni azokat, akik nemet mondtak? Valószínűleg semmivel. Ez a személyes véleményük. Egyiküket vallásos meggyőződése, a másikukat az orvosi eskü befolyásolja. Már valamennyien találkoztak az igen vagy a nem kérdésével. Van, aki többször, van, aki ritkábban. Már mindegyikük kialakította magában a feleletet.

Girard doktor fölemeli a fejét, Lindow doktornő felé fordul, és a szemébe néz. Szelíden, indulat nélkül. A fiatal orvosnő kíváncsian és szigorúan néz vissza rá.

- Körülbelül tizenkét év óta vagyok sebész - kezdi halk hangon Girard. - Szinte minden nap dolgozom. Az eredmény mintegy tízezer nap. Nyugodtan számíthatunk napi három műtétet. Ez összesen harmincezer. De legyen csak huszonötezer. Önök tudják, hogy minden műtét maximális teljesítményt kíván az orvosoktól. Nemcsak attól, aki a műtétet végzi, az asszisztáló orvosoktól is. Kérem, gondolják el, hányszor operáltak vagy asszisztálták már? Hányszor ment minden rendben? És hányszor estek kétségbe? Hányszor álltak Isten előtt? Hányszor viaskodtak vele? Volt-e elég alázat önökben? Ha nem volt, vessék le az orvosi köpenyüket.

Thomas Girard egyre gyorsabban lélegzik. Lindow doktornő lehajtja a fejét. Girard szavait el tudja viselni, de a tekintetét nem, mert az a lelke legmélyéig hatol.

- Nem akarok most arról a sok-sok esetről beszélni, amelyeknél közel jártam a kétségbeeséshez - folytatja Girard. - Valamennyien sokszor állunk az előtt a sövény előtt, amelyet Isten teremtett. De egyikünk se látott át soha azon a sövényen. És azok az emberek sem, akik ránk bízzák magukat. Ha meggyógyulnak, némi büszkeség tölt el bennünket. A mi tudásunkon múlott, ugye? Igen, szükségünk van erre a tudatra, de van-e ezért jogunk a büszkeségre? És van-e jogunk arra, hogy addig kínozzunk egy embert, amíg bele nem nyugszunk a változtathatatlanba, és azt nem mondjuk: vége? A tudásunk és ismereteink ürügyén megengedjük magunknak, hogy szembeszálljunk azzal, aki a sövény mögött áll, és várja a szerencsétlen ember lelkét, és azt mondjuk neki: Még nem kapod meg. Nem kapod meg, mielőtt megpróbálkozom ezzel vagy azzal. Még akkor is, amikor a tudományunk véget ér. Még akkor is, amikor mi magunk annak a szegény, meggyötört embernek a helyében, aki ránk van bízva, azt mondanánk: Engedj, hadd menjek.

Girard kurtán felsóhajt, azután így folytatja:

- Sorolhatnék és bemutathatnék önöknek olyan eseteket, amelyektől megborzadnának, noha maguk is mindent átéltek. De nem teszem. Csak egyvalamit még: Az anyám nyolc éven át béna volt, egyik szakorvostól a másikhoz cipeltem. Két évig nem volt öntudatánál. Majdnem beleőrültem. Ugyan ki az, aki lemond valakiről, aki számára mindent jelent, anélkül hogy megpróbálná életben tartani? Hiszen még él! Még meg lehet látogatni, ugye? Csakhogy az az ember már semmiről nem vesz tudomást.

Girard doktor elhallgat. Hosszú másodpercekig csak a jelenlévők lélegzete hallatszik, utána újra megszólal:

- Óvakodjunk attól, hogy elhatalmasodjék rajtunk az önzés. Márpedig abban az esetben, amelyről most hallottunk, önzés lett volna, ha Krantz doktornő továbbra is megtagadja az idős betegtől a halált. Valamikor és valahol határt szab számunkra az emberség. És nekünk tiszteletben kell ezt tartanunk.

Girard doktor tekintete találkozik a professzor tekintetével. Teljes egyetértésben. A professzor sokáig hallgat, aztán fölemeli a kezét.

- Hát így, hölgyeim és uraim. Én Girard doktorral értek egyet.

A professzor íróasztalán lévő kis URH-készülék hirtelen rövid csipogó hangokat hallat. A professzor néhány szót dünnyög maga elé, azután fölemeli a hallgatót, és beleszól.

- Igen, értem - mondja aztán nyugodt hangon, és leteszi a hallgatót. - Az elsősegély-állomás - magyarázza -, autóbaleset. Tömegszerencsétlenség. Négy sérült fekszik náluk, két másik érkezését a mentőszolgálat jelezte. Ki van beosztva az elsősegélyre? Ön, Intemann doktor? Jó. Attól tartok, hogy az egyes, kettes és hármas csoportnak készenlétben kell lennie. Hagen doktor helyett, aki négy nap szabadságot vett ki, beugrik Girard doktor úr. Ő veszi át az egyes műtéti csoportot. Ki tartozik oda?

- Én - mondja halkan Lindow doktornő, és bizonytalan pillantást vet Girard-ra.

- Fabrizius doktor meg én - szólal meg Olm doktor, egy alacsony, cingár férfi, aki nyílt, határozott tekintettel néz a professzorra.

- Akkor induljanak, kérem - mondja a professzor. - Gondolom, az aneszteziológus urak is készen állnak.

- Természetesen - bólint Pollak doktornő. - Bár nem vagyok férfi.

Az orvosok kifelé sietnek. Girard doktor az utolsók között indul, és így Lindow doktornő mellé kerül.

- Kérem, bocsássa meg az iménti reakciómat - mondja az orvosnő. - Nem személyes támadásnak szántam.

- Már el is felejtettem - jelenti ki Girard. - Vagy inkább nem. Szeretem, ha egy nő kiáll a meggyőződése mellett.

Együtt sietnek az elsősegély-állomásra. Odabent meglehetős rendetlenség uralkodik. Legalábbis az első pillanatban úgy rémlik Girard-nak.

Az egyik nővér magyaráz valamit Intemann doktornak, aki tökéletesen nyugodtnak látszik.

- Csak szépen sorjában - mondja nyájasan. - Először nézzük meg őket.

Átmegy a felvételibe. Girard doktor és Lindow doktornő követi. Odabenn két férfi és két nő fekszik. Figyelmes tekintettel végignézi őket, azután először az egyik nőhöz lép oda, aki vértelen arccal fekszik az asztalon. A szeme lehunyva. Keskeny arca meg-megrándul. Szemhéja remeg. Két keze úgy hever a teste mellett, mintha nem is tartozna hozzá. Intemann doktor felhajtja a takarót, és hirtelen megdermed a tekintete.

- Műtő - rendelkezik sietve. - Gyorsan, sürgős!

Girard doktor ránéz Intemannra. Egy pillanatra találkozik a tekintetük. Azután ő is felhajtja a takarót, és így szól:

- Ezt én csinálom. Lindow doktor, kérem, kísérje a műtőbe a beteget.

Intemann doktor közben a másik asztalhoz lépett. A rajta fekvő férfinak teljesen elgörbült a bal lába. Fejsebéből szivárog a vér. Lélegzése gyors, szabálytalan.

- Röntgen? - Intemann kérdő tekintettel néz Girard-ra.

Girard figyelmesen nézi a sérültet. Aztán kétkedőn csóválja a fejét. - Eszméletlen - mondja -, mérje meg először a vérnyomását. Úgy látom, belső...

- Magam is azt hiszem - vág a szavába Intemann, és már tekeri is a karmantyút a sérült férfi bal karjára.

- Majd én megmérem - szólalt meg mellette Lindow doktornő, és kiveszi Intemann kezéből a vérnyomásmérőt, Intemann a következő asztalhoz lép.

- Azt hiszem, csak sokkos állapotban van, mást nem látni rajta - mondja az asztal mellett álló nővér.

Intemann a sérült nő arcát figyeli. Bal szemén felhúzza a szemhéjat, azután visszaengedi. Bólint. Girard doktor azonban óvatosan végigtapogatja a fejét, majd hirtelen abbahagyja, és így szól:

- Azonnal röntgenre. Valószínűleg koponyaalapi sérülés.

- Ó, Istenem! - mondja döbbenten Lindow doktornő.

Girard egy pillanatra alig észrevehetően elmosolyodik.

- Vérnyomás száz alatt - jelenti aztán Lindow doktornő.

- Kettes műtő - adja ki az utasítást határozott hangon Girard. - Ki operál ott?

- Krantz doktornő - feleli Intemann doktor, és kíváncsian várja hogyan reagál Girard doktor arra, hogy egy nő...

De Girard arca meg se rezzen.

- És ez itt? - kérdezi.

- Mellkasi zúzódás. Valószínűleg bordatörés - jelenti a nővér, aki egyik asztaltól a másikhoz kíséri Girard doktort.

- Röntgen - löki ki magából a szót Girard, és gyors léptekkel kimegy. Lindow doktornő mögötte.

- Az a nőbeteg - kérdezi a válla felett Girard - hol van?

- Az egyes műtőben - hangzik a felelet.

Amikor belépnek az előtérbe, ott már nagyban folynak az előkészületek.

A főnővér éppen így szól:

- De doktor úr, hiszen tudja, hogy a cipőjét...

- Jól van, már húzom is le - feleli megnyugtató hangon Olm doktor. Aztán Girard-ra néz, de az csak hallgat, száját összeszorítva. Valami csodálkozásféle látszik az arcán, végül odabólint Olm doktor felé, és azt kérdezi:

- Mi van a sérülttel?

Olm doktor nem felel. Lindow doktornő szólal meg, de ő is csak annyit mond:

- Előkészítik. Pollak doktor van mellette.

Ezután minden a lehető leggyorsabban történik. Az orvosok lesúrolják a kezüket és a karjukat, steril cipőbe bújnak, gumikötényt, zöld steril köpenyt vesznek fel, maszkot, sapkát. A nővérek segítenek. A sebészek néhány perc múlva már a műtőben vannak.

Betolják a sérült nőt. Ő is steril anyagba van burkolva. Csak a test sérült felületét hagyták szabadon, deréktól lefelé. A bőr mintha darabokra lenne szaggatva azon a területen. A foszlányok alól még most is szivárog a vér. Két helyen nyilvánvalóan mélyebbek a sebek. Mi minden sérülhetett itt meg, - gondolja Girard doktor, amikor az árnyéktalan lámpa alá lép, és feszült figyelemmel nézi a sérült nő arcát.

- Készen vagyok - szólalt meg ekkor Pollak doktornő, az aneszteziológus, és a monitorok felé fordul, amelyeknek képernyőjén éles, zöldesfehér pontok suhannak balról jobbra.

- Szivattyút készenlétben tartani - adja ki az utasítást Girard doktor. Körülnéz, tekintetével Lindow doktornőt keresi, aki éppen odalép hozzá. Girard egy pillantást vet az orvosnő arcára, és csodálkozva állapítja meg, hogy nyoma sincs rajta semmiféle érzelemnek.

- Rosszul áll a dolog - jegyzi meg ekkor mégis az orvosnő.

Olm doktor a műtőasztal másik oldalán helyezkedik el. A mellette álló Monika nővér a szivattyút tartja készenlétben. Lindow doktornő mellett a műszeres nővér és egy másik, aki a törlőket adogatja.

- Akkor kezdjük - mondja Girard doktor. Brigitte, a műszeres nővér már a kezébe adott egy szikét. Érzi az ujjai közt az acél hűvösséget. És ettől nyugalom, biztonság tölti el.

Thomas Girard elkezdi a műtétet. A szikét ív alakban végighúzza a sérült bőrfoszlányok körül. Könnyed, határozott mozdulattal. Azután körbemetszi a bőr alatti réteget. És már fel is tárja a hashártyát, a vékony, rostos izomréteget, amely a hasüreg belsejét védi.

Olm doktor elhelyezi a csipeszeket. Lindow doktornő letörli a kiömlő vért. A törlők vérvörösek. Eldobják őket. Új törlők. Sok-sok vér. Előbuggyannak a belek.

Girard doktor hirtelen felfedezi a súlyos vérzés okát: a jobb vesében át van vágva az ütőér. Bal kezével gyorsan összeszorítja. - Csipeszt! - Már meg is kapja, most végleg elszorítja az ütőeret.

- Szivattyút!

Már hallatszik is a halk zúgás. Olm doktor óvatosan bevezeti, és a szívókönyök szortyogva leszívja a vért.

Girard doktor észreveszi, hogy Lindow doktornő infúziót készít elő.

- Ne - mondja higgadtan -, anélkül is megbirkózik vele.

Girard összehúzza és összevarrja a veseartériát. Öltésről öltésre formálja ki a körvarratot. Végül ellenőrzésképpen bal keze mutatóujjával körbetapogatja, aztán kiegyenesedik. Tekintetével szinte végigtapogatja a beleket. Nincs sérülés? Nincs. Utána a jobb vesét. Rendben van. Az alsó gyomorkimenetnél azonban sérülés nyomát fedezi fel. Mély, csipkézett seb húzódik át harántvonalban a duzzadt szakaszon. Girard gyors határozott mozdulatokkal elválasztja a duodenumot a gyomortól, összevarrja a végeket.

Lindow doktornő a műtőasztal felett Olm doktorra pillant. Tekintetével szinte kiköveteli tőle az elismerést. Olm doktor készségesen egyetért. Őt is lenyűgözte az új főorvos gyors, biztos munkája.

Fél óra múlva megszólal Girard doktor:

- Hát ezzel megvolnánk. Varrja össze, Lindow doktor. Én most átmegyek a mellkasi zúzódáshoz.

Este fél kilenckor Thomas Girard belép a lakásába. Már a nappali szoba ajtajából valami zajt hall a hálószoba felől. Néhány lépéssel az ajtóhoz ér, benyit, és elneveti magát.

Kathrin nővér egy hokedlin áll, és a magasba nyújtózkodik, hogy egy bőröndöt, amelyet két kezén egyensúlyoz, belegyömöszöljön a szekrény felső polcára.

- Halló! - mondja mosolyogva Girard.

A fiatal lány rémülten megfordul, közben leejti a bőröndöt, és az nagy robajjal csapódik a padlóra. Kathrin nyomban utánaugrik, azután ott áll az apró, kecses alak Girard doktor előtt. Hirtelen elvörösödik az arca, miközben elfogódottan megszólal:

- Elnézést, főorvos úr.

- Nincs mit elnéznem - mondja jókedvűen Girard -, ilyesmi velem is előfordult már. De hol a többi bőrönd?

- Már mindet kipakoltam - feleli a lány. - Ez volt az utolsó.

Thomas sokáig nézi a lányt, azután azt kérdezi tőle:

- Rágyújt?

- Nem is tudom - feleli bizonytalan hangon Kathrin -, az osztályra kell mennem, tulajdonképpen éjszakás vagyok.

- Melyik osztály?

- II. A. És Britta nővér nagyon szigorú.

- Aha - mondja Girard. - A sárkány, aki a kincseket őrzi.

- Hát olyasmi. Csak ő... - Kathrin hirtelen elhallgat, és szinte rémülten néz Girard-ra. - Elnézést - mondja újra.

Girard cigarettával kínálja. - Egyet azért elszívhat - mondja határozottan. - Ha nehézségei támadnának, mondja meg Britta nővérnek, hogy holnap reggeltől a műtőben dolgozik.

- A műtőben? - kérdezi Kathrin, és kerekre tágult szemmel mered Girard-ra.

- Igen. Mondja meg a főnővérnek is. Azt hiszem, tudom használni magát az egyes csoportban.

- Köszönöm - szólal meg Kathrin. - Köszönöm szépen. Akkor nem kell már együtt dolgoznom Britta nővérrel.

- Mondja, maga fél az osztályos nővértől?

A lány gyámoltalanul bólint.

- Tudja, ő sokszor igazságtalan! Ha valamit nem talál, mindjárt azt kérdezi: „Kathrin nővér, maga használta?”

- És ez gyakran előfordul? - kérdezi Thomas habozva, eltűnődve.

- Nagyon gyakran - feleli Kathrin az egyik szék karfájára kuporodva, hosszú, karcsú lábát lóbálva. - A legrosszabb, amikor Britta nővér a méregszekrény kulcsát keresi.

- Úgy érti, az ópiumkészítményekét?

Kathrin hevesen bólint.

- Hiányzott már néhányszor valami.

- Majd utánanézek - jelenti ki határozott hangon Girard. Aztán, mialatt Kathrin a cigarettáját szívja, azt a cédulát keresi a tárcájában, amelyre Johanna címét felírta.

- Keres valamit? - kérdezi a lány.

- Egy cédulát keresek - feleli Girard nyugtalanul, a homlokát ráncolva. - A tárcámba tettem.

Kathrin komoly arckifejezéssel néz Girard-ra, és így szól izgatott hangon:

- Látja, Britta nővér most azt kérdezné: „Kathrin, magánál volt az a cédula?”

- Szóval így megy ez! - jegyzi meg nevetve Girard doktor.

- Nem, rosszabbul, sokkal rosszabbul - mondja Kathrin. - Ha Britta nővér van szolgálatban, mindig úgy érzi az ember, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a vihar.

- Ezt hamarosan magam is megtapasztalom - mondja az orvos. - Most menjen át az osztályra. Két óra múlva én is ott leszek.

A lány bólint, és elnyomja a cigarettáját, és az ajtóhoz lép. Ott egy pillanatra megáll. Thomas Girard úgy érzi, mondani szeretne még valamit, de végül meggondolja magát, és csak ennyit szól:

- Jó éjszakát, doktor úr. Minden jót kívánok.

És Thomas Girard most egyedül marad. Elgondolkodva mered az ajtóra. De hamarosan hirtelen megfordul. A cédula, gondolja izgatottan, hova tettem azt az átkozott cédulát?

Odamegy a szekrényhez, amelyben az öltönyei lógnak, belenyúl annak a zakónak minden zsebébe, amelyikben utazott. Nincs benne semmi. Újra meg újra átkutatja a tárcáját. Sehol semmi. Utána az egész szobát. Eredménytelen. Újabb fél óra elteltével feladja a harcot - a cédula eltűnt!

***

A következő napok megfigyeléssel, tapogatózással telnek el. Girard ismerkedik a hozzá beosztott orvosokkal. Azok udvariasan, de tartózkodóan viselkednek. Ő maga legalábbis így érzi. A harmadik napon, nem sokkal az aznapra kitűzött műtétek kezdete előtt, közli az asszisztenseivel, hogy nem ő maga, hanem ők fognak operálni. Biztosítja őket, hogy ott lesz mellettük, és szükség esetén segít nekik.

Az orvosok döbbenten néznek egymásra.

Tehát ez itt új, - gondolja elégedetten Girard.

Az orvosok számára annyira új, hogy bizonyos fenntartással várnak az első műtétekre. Nem hiszik el igazán, amit az új főorvos mondott. Déltájban azonban - egy vakbelet, egy bélelzáródást, két vesekövet és egy epehólyagot operáltak a délelőtt folyamán - már ragyog az arcuk. Bizalom ébred bennük Thomas Girard iránt.

Aznap délután az új főorvos bekopog Jacobi doktornő szobájának ajtaján. Ő vezeti a haemodialysis-részleget. Telefonon hívta fel Girard doktort, és arra kérte, minél hamarabb menjen át hozzá, szeretné, ha megnézné két betegét.

Thomas Girard a szobájában találja Jacobi doktornőt, aki sugárzó mosollyal fogadja.

- Girard doktor, ugye? Üdvözlöm. Foglaljon helyet. Igazán örülök, hogy önállósítja a fiatalokat. Már hallottam róla. Nagy örömet szerzett nekik.

- Hogyan tanulhatnák meg másképpen? - mondja nevetve Girard. - Csupán attól, hogy nézik, nem érthetik meg igazán.

- Tökéletesen egyetértek magával. Egyébként: ismeri a munkámat? Úgy értem, a haemodialysist?

Girard bólint.

- Már hosszabb ideje foglalkozom vesemegbetegedésekkel és veseátültetésekkel.

- Igazán? - kérdezi elnyújtott hangon Jacobi doktornő. - És mit szól ehhez a kollégája, Hagen doktor?

- Őt még nem ismerem - feleli Girard a homlokát ráncolva. - Úgy tudom, szabadságot vett ki.

- Á, igaz. Holnap reggel már itt lesz. Szerencsére. Átültetésünk lesz. Éppen most kaptam választ a frankfurti vesebanktól. Holnapután reggel kerül sor a műtétre. Már csak a professzor úrral kell megbeszélnem.

- És ki az a szerencsés beteg, akit új vesével tud megajándékozni?

- Egy harminchárom éves asszony. Négy gyerek anyja. Egyébként legfőbb ideje, hogy megtörténjék. Ő ugyanis azt hiszi, hogy nagyon jól van. Pedig éppen az ellenkezője igaz. No de ezzel gyakran találkozunk ennél a betegségnél: a dialysis után a legtöbb beteg úgy érzi, hogy fákat tudna kitépni a földből.

- Láthatnám a beteget?

- Hogyne - feleli Jacobi doktornő. - Ott lesz az átültetésnél?

Girard örömmel állapítja meg, milyen hajlamos a lelkesedésre Jacobi doktornő, akit úgy negyvenévesnek gondol.

- Jöjjön - mondja az orvosnő -, látogassuk meg Bongartznét. Az I. B-n fekszik.

Bongartzné egy kétágyas szobában fekszik. A másik beteget vesegörccsel hozták be. Amikor a két orvos belép, Bongartzné tágranyílt szemmel mered rájuk. Megpróbál olvasni az arcukból. Jacobi doktornő azonban nem hagy neki időt a felesleges töprengésekre.

- Elhoztam magához Girard doktor urat - szólal meg barátságos, szinte vidám hangon. - Ő is ott lesz a műtétnél. A főorvos úr elismert szakember az olyan esetek területén, mint a magáé.

- Én nem akarom - mondja most Bongartzné halkan, de érthetően -, én nem akarom, hogy megoperáljanak. Már sokkal jobban vagyok.

- Akár a fogorvosnál - szólal meg mosolyogva Jacobi doktornő. - Ismerem ezt. Amikor ott ülök a várószobában, mindenkit előreengedek. Csak akkor megyek be, amikor már nagyon muszáj.

- De ő akarja - mondja Girard doktor nyugodt, mély hangján, amely olyan megnyugtatóan hat a betegekre -, csak egy kis rábeszélésre van még szüksége. Igaz, asszonyom?

Bongartzné kérdő, fürkésző tekintettel néz Girard-ra. Aztán hirtelen mosolyra húzódik az arca.

- Ha maga operál, akkor nem bánom.

- Na látja! Gondoljon arra, mennyire örülnek majd a gyerekei, ha végre megint egészséges mamájuk lesz.

Bongartzné szeme megnedvesedik.

- Igen - mondja csendesen -, a gyerekek örülni fognak.

- Még egyszer eljövök magához a műtét előtt - közli mosolyogva Girard doktor. - Rendben van?

A fiatal asszony bólint, aztán elfordítja a fejét. Ne lássa senki, hogy sír.

***

A műtét előtti estén a vesebank lemondja a megígért vesét. Tehát nem lesz műtét. Bongartznének tovább kell várnia. És Hagen doktor se érkezett még vissza a szabadságáról.

Egy óra múlva azonban telefonon jelentkezik Meyer-Korff professzornál. Közli, hogy másnap reggel már bejön a klinikára.

- Igazán nagyszerű! A főorvos úr kegyeskedik befáradni! - dünnyögi a professzor. Utána még mondani akar valamit, de Hagen főorvos már letette a hallgatót. A professzor felháborodva, dühösen csapja le a telefont.

- Barbara! - kiált ki a titkárnőjének olyan hangerővel, hogy a szobájában visszhangoznak tőle a falak. - Barbara, hívja ide azonnal Girard doktort!

A titkárnő, - aki szinte soha nem élt még át ilyen dühkitörést a professzornál, bólint. Az arca sápadt. Többfelé is keresi telefonon Girard doktort, végül a II. B osztályon találja meg.

- A professzor úr kéri, hogy azonnal fáradjon át hozzá - mondja sietve.

- Valami baj van?

- Sejtelmem sincs, főorvos úr.

- Máris megyek.

Amikor Girard doktor belép a titkárságra, Barbara Gewert éppen kivesz valamit a kézitáskájából. Sápadt és kissé zavart.

- Puskaporos a levegő? - kérdezi Girard, és közben a titkárnőre kacsint.

Barbara fölemeli mindkét kezét, és mókásan kétségbeesett képet vág.

- Holnapra elül a vihar - vigasztalja Girard, aztán bekopog a professzor szobájának ajtaján, és felszólításra sem várva belép.

A nagyfőnök feldúltan fel-alá jár a szobájában. Tíz lépés az ablaktól az ajtóig és vissza. Ebben Girard megjelenése sem zavarja meg. Kurta kézmozdulattal az ablaknál álló karosszékre mutat.

De Girard megáll az ajtónál. Nem ül le. Látja, hogy a professzor töpreng valamin. De hogy mi az, amin ilyen görcsösen gondolkodik, természetesen nem tudja.

- Ez a Hagen - szólal meg hirtelen haragosan a professzor -, hát tudja... no, de nem akarok magának különböző históriákat mesélni. Valami másról: maga már végzett veseátültetéseket, ugye?

- Igen - feleli nyugtalankodva Girard.

- Nem vállalhatok semmiféle kockázatot - jelenti ki kemény árnyalattal a hangjában Meyer-Korff. - Nem tudom, Hagen doktor olyan állapotban lesz-e holnap reggel, hogy elvégezze a műtétet. Senki sem tudja, ő maga sem. Tudja, ő néha...

A professzor elhallgat. Egy pillanatig töprengve néz maga elé, azután határozott hangon folytatja.

- Tehát mindenképpen ott leszek. Maga pedig készüljön fel arra, hogy esetleg operálni fog.

- De hiszen a bank lemondta a vesét, professzor úr!

- Tudom, csakhogy az is lehetséges, hogy a következő negyedórában megváltozik a helyzet...

- De ha Hagen doktor...

- Úgy érti, ha ő is rendben lesz? Hát persze, akkor operálhat. Akkor neki kell elvégeznie a műtétet. Hiszen senki sem akarja megbántani. Ha...

Girard szeretne föltenni néhány kérdést, de a professzor nem ad rá alkalmat.

- Maga tudja, min múlik a dolog. Mindig azon, hogy a szervezet kilöki magából az idegen szervet. Ez a jelenség üldöz bennünket. A műtéttel önmagában minden rendben van. De azután? Azután megmérgezzük a beteg testét vegyi gyógyszerekkel. Citosztatikumokat alkalmazunk, hogy megakadályozzák a sejtek növekedését. Vagy biológiai szereket. Azok megbénítják a limfociták bomlasztó tevékenységét. De hiszen maga ezt éppen olyan jól tudja, mint én. - A professzor felsóhajt, elmosolyodik. - Sokáig tart még, mire az immunoszuppressziós eljárásokat igazán jól kézben tudjuk tartani.

Girard hallgat. Mit is mondhatna erre? Ő maga is ismeri a szervátültetéseknél fellépő nehézségeket.

Az azonban meglepi, amit ezután mond a professzor:

- Hallom, jól sikerült a bemutatkozása. Azt a módszert az asszisztáló orvosokkal magam is átveszem. Igaza van abban, hogy a fiataloknak tanulniuk kell. Csak a tapasztalat által fejlődhetnek. Persze a tapasztalat kudarcok forrása is. Ezzel is számolnunk kell.

- Igen - mondja Girard -, sajnos így van. Csakhogy ez elkerülhetetlen.

***

Hagen doktor reggeli megjelenése felbolygatja az egész sebészetet. Hirtelen vibrálni kezd a levegő, Girard doktor szinte fizikailag érzékeli. Valami ideges nyugtalanság tölti el az orvosokat, nővéreket és gondozókat. Girard számára mindez érthetetlen. Kis idő múltán találkozik Lindow doktornővel a kötözőben. Az orvosnő látja rajta a megdöbbenést, a csodálkozást, és ez tulajdonképpen bosszantja Girard-t.

- Aesculap jelentkezett - az orvosok, az orvostudományok istene. - Gondolom, hallotta már - jegyzi meg gúnyos hangon -, hogy Hagen doktor úr méltóztatik újra munkába állni. De magát ez nem kell hogy zavarja.

- Miért éppen engem ne zavarjon? - kérdezi rosszkedvűen Girard. Hiszen éppen ez az, amit Hagen a jelenlétével az egész sebészeten kivált: mármint a rosszkedvet, gondolja. De, hogy miért, azt nem érti.

- Hol van? - kérdezi Girard. - Beszélni szeretnék vele.

- Kivel akar maga beszélni, Hagennel? - Az orvosnő Girard tekintetét fürkészi. Hanem amikor látja, hogy Girard csak néz rá, de nem tesz semmi megjegyzést, felelet helyett csendesen így szól: - Talán csakugyan jól teszi, ha beszél vele. Az elsősegélyen van. Fél órával ezelőtt, éppen amikor megérkezett, behoztak egy sérült férfit. Harmincéves, benyomódott koponyaalapi töréssel. Eszméletlen. Semmi reakció. Hagen utasítására mesterséges légzést alkalmaznak. Ha sikerül még egy napig életben tartania, akkor az ő veséjét kapja Bongartzné. Természetesen csak abban az esetben, ha az adatok egyeznek. Eddig még csak annyit lehet tudni, hogy a vércsoportjuk azonos: B. És ugyanaz a rhesusfaktor.

Girard Lindow doktornőre mered.

- De hiszen ez fantasztikus!

- Hogy érti ezt? - kérdezi az orvosnő, és gúnyos tekintettel néz Girard-ra. - Hogy rejtélyes? Hogy kísérteties? No látja, ez mindig így van. Amint Hagen doktor felbukkan, bekövetkezik valami drámai fordulat. Ettől van ez a nyugtalanság.

- Őrület - dünnyögi Girard, és Olm doktorhoz fordul, aki éppen a gipszkötést távolítja el egy szögecselt térdű betegről.

- A következő órában Hagen főorvosnál találhatnak meg.

Olm doktor továbbra is a beteg fölé hajol, onnan sandít a távozó Girard után. Majd nagy buzgalommal folytatja a munkáját.

Girard valóban az elsősegély-állomáson találja Hagen doktort. Éppen Margret nővérrel beszél, aki közli vele az eszméletlen férfi személyi adatait.

- Borcherdingnek hívják, főorvos úr. A címét és az adatait a rendőrségtől kaptuk. És itt van ez az írás is. Nyilatkozat, méghozzá közjegyzőileg hitelesítve, amelyben kijelenti, hogy ha valami történik vele, eltávolíthatják a szerveit.

Girard doktor némán megáll Hagen mögött, aki átfutja az írást.

- Tehát ezért van kilátás donorra. Ez az ember motorkerékpár-versenyző. Tudta, hogy vele is történhet ilyen baleset.

Hagen doktor hirtelen megfordul, és csodálkozva néz Girard-ra.

- És maga kicsoda? - kérdezi.

Hagen kérdése valósággal fölrázza Girard-t. Az arcába mered, amely az övével egy magasságban van. A tekintete lenyűgöző erővel hat rá. Aszkétikusan sovány arc, kissé előreugró pofacsontokkal. A sötét szempár, amelynek a színét Girard nem tudja pontosan meghatározni, mélyen a szemgödörben ül. Fölötte magas homlok ívelődik. Fekete hajának vonalát mintha tussal húzták volna meg. Keskeny ajka rendkívüli energiáról tanúskodik. Az egyetlen, ami mindezzel nincs összhangban, az áll hirtelen hátrahúzódó vonala.

- Girard doktor vagyok. Az új főorvos - mondja Girard.

- Hagen - szólal meg a másik, és kezet nyújt Girard-nak, akinek csöppet sem rokonszenves ez a puha, erőtlen kézfogás. Rossz benyomása azonban tüstént megváltozik, amint Hagen arca hirtelen föllazul, mintha feloldódott volna benne a feszültség. Olyan kifejezés ül ki az arcára, mintha valami szörnyűséges nyomástól szabadult volna meg. - Girard doktor? - mondja. - Szívből üdvözlöm. Ráér egy negyedórára? Átjönne velem az orvosklubba? Igazán rám férne most egy nagy csésze kávé.

- Szívesen - feleli Girard. - Ha ez az ember...

- Ki fogjuk vizsgálni, megfelelő donor lehet-e Bongartzné számára. Már úton van ahhoz, hogy donorrá legyen. Csak reménykedhetünk a következő órákban, hogy szerencsétlen halála használ valakinek.

Hagen megragadja Girard karját, és szinte kituszkolja az ajtón. Ahogy egymás mellett mennek, Girard érzi a Hagenből áradó energiát. És most egyszerre nem érti, miért beszélt a professzor olyan gúnyosan, szinte megvetően Hagenről. Hiszen ez az ember nyilvánvalóan a motor itt a sebészeten, mindent mozgásba hoz. Ez csak nem hiba? Girard ezen töpreng még percek múltán is, amikor egy-egy csésze kávé mellett egymással szemben ülnek.

- Tehát Bécsből jött, kolléga - kezdi a beszélgetést Hagen doktor. - És úgy hallottam, hogy ott veseátültetéssel foglalkozott.

- Úgy van - feleli Girard -, sajnos gyakran negatív eredménnyel. Ezért vagyok itt. Sokat hallottam a sikereiről, Hagen doktor.

- A negatív esetek sok problémát okoznak, igaz? - tudakolja Hagen.

- A technikával nincs semmi baj. De utána! Örültem, ha egyensúlyban volt a mérleg.

Hagen doktor gondolataiba merülve bólint, azután így szól:

- Sokszor töprengtem azon, vállalhatom-e a felelősséget azért, amit csinálok. Már ott tartottam, hogy abbahagyom, és elmegyek kutatónak. Egyszerűen kevés az, amit tudunk. És ez a számítógépes dolog se hozza meg a kívánt eredményt. Még mindig túl sok az ismeretlen tényező. A számítógéptől csak azt kapjuk, amit beletáplálunk. Ez nem a helyes út. De vajon melyik az? Valljuk be, hogy az imádságból élünk.

- Imádságból?

- Igen, abból. Csakhogy én, úgy látszik, nem jól imádkozom. Vagy nem a jóságos istenekhez. Nem tudom... - mondja elkeseredetten, szenvedélyes hangon Hagen. - Sokszor már képtelen vagyok eligazodni, Girard doktor. És ebben az állapotban... miért ne mondanám el én magam, mielőtt másoktól hallaná... szóval iszom. Tudom, semmi értelme, hogy megfutamodjon az ember. Csakhogy én éppen azt teszem, amikor leiszom magam.

Tehát erről van szó, - gondolja megrendülten Girard. Ez az oka annak, hogy valamennyien úgy élnek itt, a kórházban, mintha várnának valamire! Tudják, hogy Hagent megint ledöntheti lábáról az alkohol. Hiszen nyilván olyankor iszik, amikor pszichésen kikészül.

Girard doktor ösztönösen Hagen felé nyújtja a kézét. - Rám mindig számíthat - mondja. - Ha szüksége van rám, ha egy barátra van szüksége: itt vagyok.

- Ebben reménykedtem, Girard doktor - szólal meg halkan Hagen. - Mi, főorvosok ugyanis a legmagányosabb, szerencsétlen flótások vagyunk ezen az érthetetlen világon. - Hagen kihúzza a derekát, azután folytatja: - Hát ennyi. Most már tudja, mi vár magára. - Gúnyos tekintettel néz Girardra és újra megszólal: - El tudom képzelni, hogy egy napon maga kerül a helyemre.

- Csakhogy én erre nem is gondolok...

- Ha bekövetkezik a dolog, akkor az nem magán múlik majd, kedves Girard. Olyan ez, mint a fátum, nem lehet ellene védekezni. No majd meglátja.

Hagen feláll.

- Így. És most megnézem, mi van azzal a szerencsétlen motorossal. Látja, ez tulajdonképpen ideális eset. Semmi rokonság, akikkel viaskodnom kellene az engedélyért. Hát igen. Szerencse dolga az egész - mondja ironikus hangon, és elindul.

***

Vermehrenék villája mindössze néhány kilométerre van a holland határtól, a Schwalrh-hegységben. A hosszan elnyúló, tágas épület az egyik hegyoldalon áll. Az ablakokból a völgyet, a keskeny folyó vonalát szegélyező fasort látni.

Meleg júliusi nap. Esteledik. Már csak elmosódottan látszanak a körvonalak. Hamarosan leszáll az éj.

A Brüggen nevű kisváros felől egy súlyos gépkocsi halad a folyó menti országúton, balra kanyarodik, átdübörög egy hídon, azután egy földúton folytatja útját, fel a villához. A bejáratnál, a széles lépcsőfeljáró előtt megáll. A vezető kiugrik a kocsiból, és sietve kinyitja a hátsó ajtót.

Hans Vermehren, a kocsi gazdája kiszáll. A zömök, testes férfi nehézkesen mozog. Nem különösebben magas, testének méretei alapján nem mondható „nagy ember”-nek, pénzügyi körökben azonban annak számít. Elégedetten néz körül, a sikeres ember tekintetével, aki örül mindannak, ami az övé.

- Wilm - fordul a sofőrhöz -, ha találkozol a kertésszel, mondd meg neki, hogy ne fordítson ilyen nagy gondot az utak elgereblyézésére meg a fűnyírásra. Nem szeretem a körzővel kimért parkot. Jobban szeretem, ha természetesebb, elvadultabb. Egyébként holnap délig szabad vagy. Akkor is csak rövid időre megyek be a városba, délután már itthon leszek. Hiszen tudod, holnap nagyszabású estélyt adok a lányom tiszteletére.

- Igenis, Vermehren úr.

- Hagyd ezt az átkozott formaságot, Wilm. Tudod, hogy ki nem állhatom. Elég sok dolgom van az üzleti életben olyan emberekkel, akik a formaságok miatt se mozogni, se beszélni nem képesek.

- Ez bizony így van - jegyzi meg vigyorgó képpel a sofőr. - Én magam is mindig örülök, ha levehetem a szerelésemet.

- Járj civil ruhában, ha ez nem tetszik neked. Magam sem szeretem az egyenruhát.

Az ötven év körüli Hans Vermehren fáradt léptekkel fölmegy a lépcsőn. Az ajtónál még egyszer megfordul, és szemügyre veszi az előtte elterülő tájat.

Amikor belép a tágas előcsarnokba, megpillantja a házvezetőnőjét, van Moolennét, és felderül a tekintete. Nyoma sincs már az arcán a fáradtságnak.

- Jó estét, Annelies - mondja elevenen -, amint meglátlak, minden bosszúságomat elfelejtem.

- Túlzol, Hans. Mint mindig - válaszol Annelies van Moolen.

- Szó sincs róla. - Vermehren jóízűen, harsányan fölnevet. - Johanna megjött?

- A szobájában van. Egyébként nem ártana, ha beszélnél vele. Amióta visszajött Bécsből, egészen megváltozott.

- Majd túl lesz rajta - morogja Vermehren. - Mindenesetre örülök, hogy kiadta az útját annak a széltoló Bernburgernek.

- Nem Bernburgerről van szó, Hans. Ha jól értettem, Johanna megismerkedett egy férfival, akit nem talál, pedig azt mondta neki, hogy főorvosi állást vállalt az egyik düsseldorfi kórházban vagy klinikán.

- Hogyhogy nem találja? - kérdezi Vermehren, és látszik az arcán, hogy számára ez tökéletesen érthetetlen. - Senki nem vész el, senki az égadta világon.

- Nyilván végigtelefonálta a düsseldorfi kórházakat. Sehol nem dolgozik Girard nevű orvos.

- Girard? Hát francia? - kérdezi elképedve Vermehren.

- Nem, dehogy - mosolyog van Moolenné. - Csak ilyen franciás a neve.

Vermehren egy pillanatig gondolkodik, azután megszólal:

- Majd utánanézek ennek a Girard doktornak. Ezt akartad, ugye?

- Igen - feleli halkan az asszony -, ezt akartam.

- Megyek zuhanyozni. Aztán átöltözöm, és vacsorázhatunk. Mondd meg Johannának, szeretném, ha velünk vacsorázna.

Egy óra múlva asztalhoz ülnek. Johanna feltűnően sápadt. Mélyen ülő, sötét szemei karikásak.

- Halló, kicsikém - fogadja az apja. - Nem vagy valami jó színben. És éppen az elmúlt hetekben nem volt időm arra, hogy törődjek veled. Ezután másképp lesz. Szomorú vagy, igaz? De már nem sokáig. Felhívtam Erfurt doktort. Ő majd felkutatja a doktorodat.

Vermehren kedélyesen fölnevet, és átöleli Johannát.

- Te tudsz Thomasról? - kérdezi Johanna, és fölcsillan a szeme.

- Szóval Thomasnak hívják. No hát majd idevarázsoljuk azt az urat. De hol ismerkedtél meg vele? Bécsben? A vonaton? Látod, gyakrabban kellene elutaznod. Mondd, kiket hívtál meg a születésnapodra?

- Senkit - feleli halkan Johanna. - Semmi kedvem mostanában a mulatozásra.

Vermehren hallgat. Jelentőségteljesen van Moolennéra néz, de az csillapító kézmozdulattal leinti.

- Jól van - szólal meg határozott hangon Vermehren -, akkor hármasban átruccanunk Hollandiába. Amszterdamba, vagy ahova akarsz.

- Ha már, akkor inkább Leyden-be - suttogja Johanna. - Talán ehetnénk ott a „Het Karrewiel”-ben. Szeretem azt a helyet.

- Het Karrewiel? Leydenben? Jó, odamegyünk. Te pedig tedd meg a kedvemért, hogy összeszeded magad. Ne félj, megtaláljuk a doktorodat.

***

A kórházban lázas munka folyik. Hagen doktor gondoskodik róla. A szerencsétlen Borcherding laboratóriumi leletei elkészültek.

- Semmi kétség - mondja Hagen doktor a professzornak -, az adatok egyeznek. Tehát operálhatunk.

- Csináltasson még egy EEG-t. Majd én is megnézem - mondja a professzor.

- Már kétszer megcsináltuk - magyarázza Hagen -, semmi kilengés. Az az ember klinikailag halott.

Átmennek a folyosón a halálos sérülést szenvedett fiatal férfihoz. Az EEG-készüléken megint egyenes vonal jelenik meg.

- A legszívesebben máris elkezdeném a műtétet - mondja Hagen doktor -, ki tudja, mi lesz holnap.

- Egyetértek - jelenti ki a professzor. - Most öt óra van. Mondjuk, hatkor.

Egy óra múlva Borcherding a kettes műtőben fekszik. A szomszédos egyes műtőben, már a műtőlámpa alatt Bongartzné. Mellette áll a professzor, Hagen doktor, Lindow doktornő és Olm doktor. Valamennyien arra várnak, hogy Fabricius doktor jelt adjon az egyes műtőből. Még egy EEG-t csináltat. Az is csak egyenes vonalat rajzol a papírra.

Hat óra harminchárom. Fabrizius doktor elzárja a lélegeztetőkészüléket. Borcherding lélegzése megszűnik. Fabrizius és kollégája, Pullman doktor megállapítják a halál beálltát. Közvetlenül azután Fabrizius átmegy a kettes műtőbe. Most Girard doktor áll a halott mellett. Krantz doktornővel együtt veszi majd ki a vesét.

Girard fölemeli a szikéjét. Nekifog. Köríves vonalban megteszi az első vágást, hogy ki tudja emelni a vesét.

Odaát, az egyes műtőben Hagen doktornak tizenöt percre van szüksége, hogy kivegye Bongartzné beteg veséjét. Nyugodtan dolgozik, bár a professzor itt-ott észrevesz valami kis bizonytalanságot. Ezt azonban a maga, mármint a klinika vezetője jelenlétének tulajdonítja. Talán ettől bizonytalanodik el Hagen, - gondolja.

A szomszédos műtőben Girard doktor már a kezében tartja a bab formájú vesét. Rákapcsolja az öblítőszerkezetre, amely jéghideg folyadékkal mossa át a szervet. A vese fehér lesz, amint a vér kimosódik belőle. Ekkor Girard egy steril tálban átviszi az összekötő ajtón át Hagen-hoz, aki már várja.

- Ez gyorsan ment - jelenti ki Hagen, és már hozzá is lát... az idegen vesét Bongartzné összezsugorodott, már nem működő veséje helyére teszi. Elvarrja az artériavégeket. A fehér vese másodpercek múlva rózsaszínűre változik. Egy óra múlva befejezik az átültetést.

Bongartznét kitolják a műtőből. Az orvosok leveszik arcukról a maszkot. Homlokukról letörlik a verítéket, lesúrolják kezüket és karjukat, és kimennek a műtőből.

Kathrin nővér lázas tekintettel néz Girard doktor után. Girard figyelte őt műtét közben. Egyszer rá is mosolygott, amikor Lindow doktornő rászólt, mert nem elég gyorsan nyújtotta oda a törlőt. Kathrin fejében kissé összekuszálódnak a gondolatok.

Girard doktor a lakása felé indul. Gondolatban még a műtéttel foglalkozik. Látja maga előtt Hagen fürge kezét, feszült vonásait. És látja, ahogy az a két kéz hirtelen, alig észrevehetően megrándul.

Thomas Girard megáll. Ideges rángás. Minden erejét megfeszítve próbálja maga elé idézni azt a jelenetet. Nem, nem ideges rángás volt, - gondolja. Azt a mozdulatot fájdalom okozta. Fájdalom, amelyen erőszakkal igyekezett úrrá lenni.

Girard a fejét csóválja, és gondolataiba merülve indul tovább. Bemegy a lakásba. A nappali szobában az ablakhoz áll. Odakint már sötét van. Az ablakban visszatükröződik a bútorok sziluettje. De Girard nem látja. Görcsösen töpreng. Minden pillanatot megpróbál felidézni, amit Hagennal töltött. Volt valami a magatartásában, ami elkerülte a figyelmét? Valami, ami betegségre utal?

Girard sarkon fordul, és bemegy a fürdőszobába. Megmosdik, átöltözik, és néhány perc múlva kilép a házból. Idegen utcákon át a Rajna felé indul. Amikor a folyóhoz ér, céltalanul lépked a parton. Sok időbe telik, míg végre megnyugszik.

Hirtelen elhatározással visszamegy a kórházba, az intenzív osztályra. Beszél Sabinével, az éjszakás nővérrel, még egyszer megnézi Bongartznét, azután elindul hazafelé.

Amikor belép a lakásba, egy pillanatra megáll az ajtóban. Eszébe jut, hogy másnap szabadnapja lesz. Szabad az egész hétvége, hétfő reggelig.

Johannára gondol és arra, hogy még mindig nem találta meg. Nincs meg a címe, se a telefonszáma. Mit tegyek, - gondolja, és vetkőzni kezd. Rendetlenül az egyik székre dobja az öltönyét, bemegy a fürdőszobába, megfürdik, utána hideg vízzel lezuhanyozza magát, aztán lehűlt testére fölveszi a fürdőköpenyét.

Ahogy kilép a fürdőszobából, zavartan fölkapja a fejét. Kissé fanyar, finom parfüm illata tölti be a levegőt. Gyors léptekkel a hálószobába megy. Felkattintja a villanykapcsolót, és nem csekély megdöbbenésére, a következő látvány tárul a szeme elé:

Az ágyában, két térdét felhúzva, Kathrin nővér kuporog. Anyaszült meztelenül. Kékesfekete haja élesen elválik a háttértől. Az arca falfehér. Olyan fehér, akár a teste. Arcvonásai feszültek, mintha szigorú dorgálására számítana. De mivel Thomas Girard csak áll döbbenten az ajtóban, és másodpercekig szólni sem tud, megkockáztat egy halvány mosolyt.

- Hát ez mi? - szólal meg végül Girard, nem éppen nyájas hangon.

A lány hallgat, és kérdő tekintettel fürkészi Girard arcát.

- Mégis, mit képzelsz, hallod? - Girard hangja most már éles és felháborodott.

- Mondanom kell neked valamit - suttogja félénken a lány.

- És ahhoz meztelenül az ágyamban kell feküdnöd?

Gúnyolódik velem, - gondolja szorongva Kathrin, megvet. Nem érzi irántam azt, amit én érzek őiránta. Arca elé kapja a kezét, hirtelen az oldalára fordul, és gátlástalanul belezokog a párnákba.

Girard néhány lépést tesz az ágy felé, észreveszi, hogy ő maga is félig pucér, gyorsan szorosra húzza és megköti a fürdőköpenye övét.

Kathrin még mindig a párnába fúrja a fejét, és sír.

Girard leül az ágy szélére és simogatni kezdi a lány haját.

- Nyugodj meg - mondja halk, mély hangján, ami mindig jó hatással van a betegekre. És Thomas tudatában van ennek. Márpedig Kathrin most betegnek látszik.

- De hogy jöttél be a lakásomba?

A lány még szipog egy kicsit, aztán Girard felé fordítja könnyáztatta arcát. Girard kivesz egy zsebkendőt a fürdőköpenye zsebéből, és gyengéden megtörli a lány szemét.

- Köszönöm - mondja halkan Kathrin. - Britta nővér - tőle kaptam a kulcsot.

- Britta nővér? - kérdezi döbbenten, hitetlenkedve Girard.

- Ő a mostohaanyám - magyarázza a lány. - Apám feleségül vette az anyám halála után. Akkor én nyolcéves voltam. De Britta nővér sohasem volt számomra anya.

- És az apád? Ő hol van?

Thomas kissé megrendült attól, amit hall, Kathrin azonban nagyon is személyes érdeklődésnek érzi a kérdést.

- Apám már évekkel ezelőtt elvált tőle. Amikor Britta nővér gyereket várt.

Girard megint elképedve néz a lányra.

- De hát az csak nem ok a válásra? Éppen olyankor nem hagyja el egy férfi a feleségét. A gyerek nem elválaszt, hanem összeköt!

- Csakhogy nem tőle volt a gyerek - tör ki heves zokogásban Kathrin. - Apám elhagyta Britta nővért, és kivándorolt Brazíliába. Azóta ott él. Nekem meg itt kellett maradnom, hogy befejezzem a szakiskolát.

Kathrin egyetlen lendülettel felül az ágyban. Két karját leengedi, úgyhogy Girard doktor közvetlenül maga előtt látja rugalmas, fiatal testét. És ez a látvány felizgatja. Annyira, hogy feláll, és néhány lépéssel eltávolodik az ágytól.

- És a kulcs? Miért adta oda Britta nővér a kulcsot? És hogy kerül hozzá ennek a lakásnak a kulcsa?

- Maga előtt egy másik orvos lakott itt - feleli halkan Kathrin -, azóta van hozzá kulcsa.

- Hagen doktor? - Thomas Girard maga sem tudja, miért hozta összefüggésbe Hagent Britta nővérrel. Olyan ez, mint valami hirtelen sugallat.

- Nem tudom. Igazán nem tudom. Az is lehet, hogy Hagen elődje...

- Tehát előttem Hagen doktor lakott itt?

A lány csak bólint, és rémülten néz Girard-ra. Mintha valami tiltott dolgon kapta volna rajta.

- Tehát erről van szó - morogja dühösen Girard -, és Britta nővér úgy gondolta, hogy számodra előnyös lesz, ha velem hálsz?

- Nem, nem - kiált fel rémülten Kathrin. - Ez nem igaz! Én vettem ki a kulcsot a táskájából. Kérlek, hidd el!

Kathrin észre sem veszi, hogy tegezi Girard doktort.

Thomas látja a lány rémült arcán, tágra nyílt szemén, hogy igazat mond.

- Ő tehát nem tudja, hogy itt vagy?

Kathrin hevesen rázza a fejét. Közben magára húzza a takarót, és most görcsösen összefogja a melle fölött. Arcán nyoma sincs már a hetyke, kihívó magabiztosságnak. Hirtelen csüggedtnek, gyámoltalannak látszik, ahogy ott kuporog. Ettől természetesen Girard doktor is megenyhül, megsajnálja a boldogtalan fiatal teremtést, és mosolyogva néz rá.

- Már csak egyetlen kérdésem van, Kathrin, aztán elfelejtjük ezt a beszélgetést: Mióta vannak rohamai Hagen doktornak? Úgy értem, mióta iszik?

- Nem tudom... - suttogja Kathrin -, igazán nem tudom... vagyis igen, körülbelül hat hónapja.

- És azóta tűnnek el időnként ópiumkészítmények?

Kathrin Girard doktor szemébe néz. Aztán ismét az arca elé kapja a kezét, és heves zokogásban tör ki.

Megint lecsúszik róla a takaró, Thomas újra megpillantja feszes kis mellét. Leül az ágy szélére, és felhúzza a lány álláig a takarót.

- Fogd jó erősen - mondja érdes hangon. - Végtére nem vagyok fából.

Kathrin kurtán felzokog, két karját a férfi nyaka köré fonja, és szorosan magához húzza.

- Hadd maradjak itt nálad. Csak most az egyszer. Kérlek, engedd meg, hogy itt maradjak.

Már hajnalodik, amikor Kathrin felébred. Sietve felöltözik, aztán még egyszer Thomas fölé hajol, sokáig nézi az arcát. Szeméből peregnek a könnyek. Az ajtóhoz megy, ott megáll, még egyszer visszanéz. Kivesz a kézitáskájából egy kulcscsomót, és leteszi a nappaliban az asztalra, azután elmegy.

***

Hans Vermehren ezen a szombaton otthon marad. Közvetlenül a reggeli után visszavonul a dolgozószobájába, és munkához lát. Amikor cseng a telefon, fölemeli a hallgatót, és beleszól.

- Halló, Erfurt - mondja örömmel, amint megismeri az ügyvédje hangját - kedves tőled, hogy szombat szent napján is felhívsz. Van valami újság?

- Van, nem is kevés. Azzal a te Girard doktoroddal kapcsolatban. Csakugyan létezik az az ember. Főorvos a Rajna Kórház sebészetén. Nyilvánvalóan tekintélyes ember. Pontosabban szólva: kiváló és képzett orvos.

- És ezen kívül mit tudsz még róla? - kérdezi izgatottan Vermehren.

- Münchenben és Bécsben végezte a tanulmányait - hangzik a felelet. - Mindkét egyetemen doktorált, és így joga van ahhoz, hogy doktor doktornak nevezze magát. Úgy látszik, tudja, mit akar.

- És mit tudsz még?

- Hogyhogy? Á, persze, természetesen. Nőtlen, sportos alkat, negyvenéves. A professzora igen nagyra becsüli.

- Aha. És ki a professzora? No, beszélj már! Ne kelljen minden szót kihúznom belőled.

- De hiszen nem engeded, hogy végigmondjam - szólal meg nevetve Erfurt. - A professzorát Meyer-Korffnak hívják.

- A Meyer? - Ezúttal Vermehren nevet mély, szinte dübörgő hangján. - Évekkel ezelőtt néhány furunkulust hámozott ki a hátsó felemből. Egyáltalán nem bánt velem gyengéden. És a számlája tekintetében sem volt szégyenlős.

- Nos, akkor ismered - jegyzi meg nevetve az ügyvéd.

- Olyan alaposan azért nem tudtam szemügyre venni. Hiszen hason kellett feküdnöm.

Ezen mindketten nevetnek.

- Annak a Girard doktornak a fizetőképessége, gondolom, nem különösebben érdekel - szólal meg újra az ügyvéd.

- Egyáltalán nem. Még ha milliói vannak, az se.

- Nincsenek milliói. Ellenkezőleg, szegény ördög. Ebben nem különbözik a többi klinikustól.

- No persze, az idealisták - dünnyögi Vermehren. - Valószínűleg boldogabbak nálunk, akik mindig Mammon után törjük magunkat.

- Még megadom neked Meyer-Korff professzor telefonszámát. Ahogy én ismerlek, mindjárt fel fogod hívni. Írd fel.

Hans Vermehren felírja a számot. Utána hosszú ideig csak ül a telefon mellett, és töpreng. Tulajdonképpen egészen más terve volt Johannával, - gondolja. De még mindig jobb egy orvos, aki ér valamit a szakmájában, mint az az úgynevezett mérnök, aki csak a pénzét akarta. Vermehren felsóhajt, azután fölemeli a hallgatót, és tárcsázza a számot, amelyet az ügyvédjétől kapott.

Hallja, hogy kiment a hívás, és vár. Sokáig kell várnia, míg végül felveszik kagylót.

- Meyer-Korff - mondja a mogorva, barátságtalan férfihang.

- Vermehren - mondja Johanna apja. - Önnek egyszer abban a gyönyörűségben volt része, hogy kivágott belőlem néhány furunkulust. De már bizonyára nem emlékszik rá. Évekkel ezelőtt történt.

- Téved, uram - hallatszik a professzor hangja. - Magának olyan vastag bőre volt, akár az elefántnak. Még most is annyit ül, hogy kéreg képződik az ülepén? Többet kellene úsznia.

- Valóságos számítógép-emlékezet - jegyzi meg elismerően Vermehren.

- Tudja, van erre egy-két fogás. Önnél például a vastagbőrűség. Egyébként minek köszönhetem a szerencsét? Megint furunkulusa van?

- Nem, nem - fordítja komolyra a szót Vermehren -, ezúttal másvalami nyomaszt. Az ön részlegén dolgozik egy sebész, Girard a neve.

- És? Mit követett el? Pontosabban: mi dolga önnek a beosztottammal?

- Nekem? Semmi. A lányomnak annál inkább. Az elmúlt hetekben hiába kereste.

- És mit tehetnék én ebben a körözésben, amely immár sikeresen lezárult? Milyen szerepet szánt nekem?

- Tudja, kérem, én rendkívül elfoglalt ember vagyok, akárcsak ön, professzor úr. Csakhogy én egy hetek óta szomorúan gubbasztó fiatal lány apja is vagyok. És ebben a minőségemben azon töröm a fejem, hogyan hozhatnám össze Johanna lányomat Girard doktorral. Sajnos még nem támadt semmi okos ötletem. A legjobban azt szeretném, ha az lenne a látszat, mintha semmi részem nem volna a dologban. Valami véletlen találkozásra gondolok.

- Nos, jól van - mondja a professzor egy kis sóhajtás után. - Támadt egy ötletem. Két hét múlva ugyanis kerti mulatságot rendezek az orvosaim számára. Természetesen néhány más ismerősömet is meghívom. Küldetek meghívót önnek és a lányának. Rendben van?

- Ez nagyszerű! - kiált fel lelkesen Vermehren. - Ön igazán kiválóan ért a kozmetikai műtétekhez. Nemcsak a furunkulusaimtól szabadított meg... az aggódó apa homlokán sűrűsödő redőket is kisimítja, professzor úr.

Meyer-Korff jóindulatúan fölnevet, és így szól:

- Úgy látom, nagyon megviselte a dolog, Vermehren úr.

- A fiúk gondot okoznak az apáknak. A lányok szorongást, kedves professzor.

***

Amikor Thomas Girard felébred, hirtelen azt se tudja, hol van. Néhány másodperc múlva azonban bal kezével tapogatózva Kathrint keresi maga mellett. Arckifejezése derűs, elengedett. Kimondhatatlan boldogság tölti el. Ez az érzés azonban csak pillanatokig tart, amíg megállapítja, hogy Kathrin nincs mellette. Felül, látja, hogy a lány már elment. Csalódottan visszahanyatlik.

Kis idő múltán úgy érzi, tudja, miért ment el a lány. Nem akarja, hogy meglássák, amikor kilép a lakásomból, - gondolja megnyugodva. Fölkel, gyors léptekkel a fürdőszobába megy. Ott hirtelen megcsapja az a fanyar parfümillat, amely mintha magát Kathrint jelentené számára.

Később megtalálja a kulcscsomót az asztalon, a nappaliban. Kíváncsian nézegeti. Rajta van a lakása kulcsa, egy másik kulcs, egy kocsikulcs és még egy, rendkívül bonyolult kulcstollal, ez nyilvánvalóan egy páncélszekrényhez tartozik.

És ekkor eszébe jut Thomas Girard-nak a tegnap esti beszélgetés, amelyet Kathrinnal folytatott. Ez a kulcs - lehet, hogy ez nyitja a kettes sebészeti osztályon lévő méregszekrényt?

Sietve magára kapkodja a ruháit, átmegy az osztályra, és Britta nővért keresi. Megtudja, hogy éjszakás volt, és hat óra óta szabad. Megpróbálja beleilleszteni a kulcsot a fehérre lakkozott szekrény zárjába. Igen, ez az!

Miután bezárja a szekrényt, sokáig áll még ott gondolataiba merülve. Ez a kulcscsomó tehát eredetileg Hagen doktoré volt, fontolgatja. Ha pedig Hagen kulcscsomója Britta nővérnél van, akkor a méregszekrényhez is hozzáférhet.

Girard doktort némi izgalom fogja el, amikor eljut ehhez a feltételezéshez. Odahívja Waltraud nővért, aki reggel hattól van szolgálatban.

- Mondja, nővér, ellenőrizte a szekrény tartalmát, amikor Britta nővérrel váltották egymást?

A nővér ijedten rázza a fejét, kissé elvörösödik az arca.

- Nem, főorvos úr.

- És miért nem?

- Britta nővér azt mondta, nem volt szükség ópiumkészítményre. - Waltfaud szorongva néz Girard-ra.

- Hiányzik valami gyógyszer?

- Mindjárt meg fogjuk állapítani - feleli nyugodtan Girard. Maga is csodálkozik, mitől lett hirtelen ilyen higgadt. Hiszen ott legbelül olyan izgatott és éber, mint valami vadászkopó.

Az ellenőrzés eredménye megrendítő. Több ampulla morfium hiányzik, és néhány digitálist tartalmazó gyógyszer.

Waltraud nővér és Girard doktor egymásra néz. A nővér szemében riadalom, Girard szemében gyanakvás.

- Az isten szerelmére... főorvos úr... esküszöm.

- Hagyja ezt - vág a szavába Girard. - Ki volt szolgálatban Britta nővér előtt az osztályon?

- Én is - hangzik a meglepő felelet. - Cseréltünk, mert...

- És? Ellenőrizte akkor a szekrény tartalmát?

- Nem - feleli leverten, félszegen Waltraud.

- Írja fel a hiányzó gyógyszereket, és hozza be nekem a listát. Átvette Britta nővértől a szekrény kulcsát?

- Igen - mondja az ápolónő, és megkönnyebülten felsóhajt Girard nyugalma láttán. - Itt van.

- Jó. - Girard hangja szinte barátságos. - Tartsa magánál, ne hagyja sehol felügyelet nélkül.

Az orvos átmegy a II. B osztályra. Ott is ellenőrzi, nyitja-e a kulcs a gyógyszerszekrényt. Nyitja. Utasítást ad a szekrény tartalmának ellenőrzésére, és kéri, hogy a leltárt az osztályos nővér aláírásával vigyék be a szobájába.

Elhatározta, hogy beszámol a dologról a professzornak. Új zárakat kell fölszereltetni, - gondolja, ezzel mindenesetre megszűnne a lopás lehetősége.

Később átmegy az intenzív osztályra, és meggyőződik arról, hogy Bongartzné, aki éppen alszik, jól van. Azután megnézi a zúzódásos beteget, akit néhány nappal ezelőtt éjszaka hoztak be. És mivel egy kis vörös elszíneződést lát a bal combján, elrendeli, hogy vigyék a kötözőbe.

Amikor kilép az intenzív osztályról, a főnővérbe ütközik, aki mosolyogva üdvözli, de utána mindjárt elkomorul a tekintete, és megállítja Girard-t a kérdéssel:

- Van valami oka annak feltételezésére, hogy Britta nővér közreműködésével szabálytalanságok történnek?

- Igen, van - feleli kurtán Girard doktor. - De még alaposabban ki kell vizsgálnom a dolgot.

- És közben meg fogja állapítani, hogy kapcsolat áll fenn Britta nővér és Hagen doktor között - jelenti ki izgatottan a főnővér. - Továbbá azt is meg fogja állapítani, hogy Kathrin nővér Britta nővér lánya. Ennek viszont Kathrinra nézve lesz súlyos következménye.

- Kathrin nővér beszélt nekem erről a rokoni viszonyról. Így azt is tudom, hogy ez nem szoros kapcsolat.

A főnővér ámulva néz Girard doktorra.

- Hát már tud róla? Kathrin elmondta?

- Igen, tegnap este. És a méregszekrény kulcsát is tőle kaptam, ő vette ki a mostohaanyja táskájából.

Egyszerre derűs mosoly jelenik meg a főnővér arcán.

- Akkor minden rendben van - mondja. - Kívánom, hogy értse meg igazán, mit jelent az a bizalom, amit Kathrin érez maga iránt.

- Már megértettem, Walpurga nővér.

A főnővér súlytalanul lebegve, elsuhant.

Girard doktor bemegy a szobájába. Alighogy belép, éles hangon csipogni kezd a köpenye zsebében lévő kis URH-készülék.

Odamegy a telefonhoz.

- Lindow doktor - jelentkezik az osztályos orvosnő. - Reméltem, hogy elérem telefonon. Az intenzíven vagyok. Két betegnél is baj van. Az egyik a mellkas- és lábzúzódásos, a másik a veseátültetéses. Bongartznénak hirtelen magasra szökött a láza. Hogy úgy mondjam, egyik pillanatról a másikra.

- Megyek - kiáltja Girard -, máris indulok.

Rohan végig a folyosókon. A keresztfolyosón, ahol a kórház négy szárnya találkozik, majdnem feldönti Hagen doktort.

- A veseátültetéses - kiált oda neki, de időközben rohan tovább. Hagen sápadtan, szinte dermedten áll. Nem, gondolja zavartan, csak ezt ne! Elegem van már! Aztán megindul kissé bizonytalan léptekkel Girard után.

Az intenzív osztályon Lindow doktornő várja. Elmondja, hogy a zúzódás elszíneződése az utolsó néhány órában jelentősen erősödött. Bongartzné állapota pedig egyszerűen érthetetlen.

Girard doktor Bongartzné fölé hajol.

- Nos, hogy vagyunk? - A kérdés csak akkor hatol a beteg tudatába, amikor az orvos megismétli.

- Fáj - feleli nagy nehezen az asszony.

- Hol?

A kérdés feleslegesnek bizonyult, mert Bongartzné közben a hasára mutat.

- Mindenütt? - Girard doktor figyelmesen nézi az asszony arcát. Látszanak-e már azok a híres sötét árnyékok, amelyek urémiás mérgezésre utalnak? Nem, gondolja Girard, nem az. - Vérnyomást - szól hátra a válla fölött Lindow doktornőnek.

Az orvosnő előveszi köpenye zsebéből a mandzsettát, rátekeri a beteg vézna karjára, és már pumpálja is bele a levegőt. Néhány pillanat múlva szinte rémülten ugrik fel az ágy széléről.

- Száz alatt - mondja halkan.

Bongartzné mintha nem is érzékelné, mi történik vele.

- Műtő! - löki ki magából a szót Girard. - És villámgyorsan, ha szabad kérnem. Lindow doktornő, maga vele megy. Nővér, maga értesíti az egyes műtőcsoportot. Én majd beszélek az aneszteziológussal.

Már indul kifelé az intenzív osztályról, amikor eszébe jut a zúzódásos beteg. Sietve a férfi ágyához lép.

Most nagyon rosszul néz ki a lába. A sérült rész erősen feldagadt. A színe kékesvörös, a kerülete sárgásbarna. Girard doktor szinte dermedten nézi. Gázödéma, - gondolja kétségbeesetten, azonnal be kellene tenni egy túlnyomásos kamrába. Tiszta oxigént kell kapnia.

Girard megfordul. Tekintete találkozik Hagen doktor tekintetével, aki az ajtóban áll, és ha jól látja, megkapaszkodik az ajtófélfában.

Amikor Girard meg akarja szólítani, Hagen elfordul. És Girard tisztában van vele, hogy most nem számíthat rá. Nincs olyan lelkiállapotban.

- Kérem, nővér, szóljon Intemann doktornak. Azonnal jöjjön az egyes műtőbe. Beszélnem kell vele.

És már indul is sebes léptekkel a folyosókon át a műtőbe. Csodálkozva látja, hogy Hagen már ott van. Felkészül a műtétre.

- Látnom kell, mi történt - mondja magára kényszerített határozott hangon -, én végeztem a műtétet, majd helyrehozom, ha van mit helyrehozni.

Girard látja, milyen kétségbeesetten próbálja összeszedni magát Hagen.

- Fájdalmai vannak, Hagen doktor? - kérdezi résztvevően.

- Igen - ismeri be Hagen -, de nem olyan, hogy ne tudnám kompenzálni. Elvégzem a műtétet.

Girard sarkon fordul, kimegy az előtérből, és megkeresi a legközelebbi telefont. A professzor szobájának a számát tárcsázza.

- Girard - mondja, amikor meghallja a professzor hangját. - A veseátültetésest bevittük a műtőbe. Valószínűleg belső vérzés. Alacsony vérnyomás és hirtelen láz. Hagen doktor akarja megcsinálni, de szerintem nincs olyan állapotban. Nyilvánvalóan fájdalmai vannak. Azt hiszem...

- Indulok a műtőbe. - Kis kattanás a telefonban, a professzor letette a hallgatót.

Girard doktor gondolataiba merülve megy vissza az előkészítőbe. Hagen doktor már bement a fertőtlenítő zuhanyon át az egyes műtőbe. Girard sietve bemosakszik. Tekintetével közben Kathrin nővért keresi, de aztán eszébe jut, hogy a lány azt mondta, hétfő reggelig szabad. Felsóhajt, összeszedi magát, és bemegy a műtőbe. Éppen akkor tolják be Bongartznét.

Girard odalép Hagen mellé. Szemben velük Lindow doktornő és Olm doktor. Girard az egyik műtősnővérhez fordul:

- Szivattyút készenlétben tartani - mondja.

A nővér bólint. Közvetlenül ezután Hagen doktor hozzákezd a műtéthez. Néhány gyors, biztos vágással feltárja a hasüreget. És Girard már látja, mi történt. Az a rész, ahol az artériát és az új vesét összekötő varrat húzódik, perforálódott. Vér szivárog át a varraton, igen, sok vér került már a hasüregbe.

Most aztán rendkívül gyorsan történik minden. Hagen doktor elszorítja az artériát. A szivattyút bevezetik az üregbe, már hallatszik az a szortyogó hang, ahogy kezdi leszívni a vért. Thomas Girard feszülten nézi Hagen doktor kezeit. És látja, hogy az a két kéz időnként megremeg. Hagen arcán verejtékcseppek gyöngyöznek. Mitől lehet ez, töpreng Girard, a feszültség okozza vagy a fizikai fájdalom?

Ebben a pillanatban megjelenik a professzor. Megáll a műtőasztal láb felőli végén, és figyeli, hogyan dolgozik Hagen doktor. Miközben felnyitja a sérült varratot, annyira remeg a keze, hogy elengedi az artériát. Eközben kinyílik a szorítócsipesz, és lökésszerűen buzog elő a vér.

A professzor szótlanul Hagen doktor mellé lép, egyszerűen félretolja, és villámgyorsan megragadja a szikét meg a csipeszt.

Hagen mozdulatlanul áll a professzor mellett. Olyan, mint egy halálosan megsebzett állat, amely a kegyelemdöfésre vár, hogy megszabaduljon minden szenvedéstől, - gondolja Girard. Lindow doktornő fájdalmas tekintettel néz rá. Úgy látszik, ez a szerencsétlen ember nagyon sokat jelent a számára, - gondolja megértően, együttérzéssel Girard.

De most nem szabad ezen töprengenie. Most nem, és itt nem.

A sterilizáló nővér Girard fülébe súgja, hogy Intemann doktor kint van az előtérben. Girard a telefonhoz lép.

- Kérem, kolléga úr, van egy gázödémásunk az intenzíven. Tisztában van a kezelés technikai részével? Igen? Nagyszerű. Vigye át azt a férfi beteget, Diekmann-nak hívják, a kettes műtőbe. Nyomókamra, igen. Azonkívül tiszta oxigént. Amint itt vége lesz a műtétnek, odamegyek. Közben engedjen a betegre két atmoszféra túlnyomást. Egyelőre két órán keresztül. Igen, egyébként ráér most, kolléga? Kitűnő. Köszönöm, kolléga úr.

Girard ezután odamegy a professzor mellé, és maga is munkához lát. Olyan együttműködés kezdődik ekkor a professzor és a főorvos között, amelyről még sokáig beszélnek majd a kórházban. Girard mintha előre sejtené a professzor minden gondolatát és mozdulatát. És még így is két órába telik, mire Bongartz-nét visszaviszik az intenzív osztályra.

A professzor és Girard doktor tekintete találkozik. Meyer-Korff csak ennyit mond:

- Jól ment így.

Szó sem esik Hagen doktor összeomlásáról. Nem sokkal később mindketten átmennek a kettes műtőbe a gázödémáshoz. Diekmann már a túlnyomásos kamrában fekszik. Belélegzi a tiszta oxigént. Intemann doktor a hatalmas sajtbúrához hasonló készülék mellett áll. Röviden beszámol arról, amit eddig végzett. A professzor egyetértően bólint.

- Végszükség esetén emelnünk kell a nyomást. Jelentést kérek a továbbiakról, Girard doktor - mondja, és kimegy.

Thomas Girard csak este tudja meg, hogy Hagen doktort azonnali hatállyal szabadságolták. Egyelőre Krantz doktornő veszi át a munkáját.

Fáradtan és kissé összetörten megy haza este nyolc óra tájban Thomas Girard.

***

Másnap rutinmunka vár Girard-ra. Reggel a szokásos megbeszélés a beosztottjaival. Csak déltájban jut eszébe Kathrin. Nyugtalanság fogja el, mert hirtelen rádöbben, hogy eddig minden délelőtt látta valahol, de ma még a hangját sem hallotta. Megkeresi Walpurga nővért.

- Hogyhogy Kathrin nővér nincs ma szolgálatban? - kérdezi.

- Kathrin? - felel kérdéssel a főnővér, és döbbenten néz Girard-ra. - Föltételeztem, hogy megmondta magának, hogy ma reggel Brazíliába repül. Nekem azt mondta pénteken, azért megy át magához, hogy elmondja. Nem járt magánál, főorvos úr?

Thomas zavartan mered a főnővérre. Lassan, nehézkesen megrázza a fejét, amelyben egymást kergetik a gondolatok. Lehetséges, hogy valami elkerülte a figyelmét, amikor Kathrin nála volt? Valami, amivel az elutazására utalt? Miért adta oda magát olyan szenvedélyesen azon az éjszakán, ha tudta, hogy ez a szerelem reménytelen? Miért?

Girard látja, hogy a főnővér arcán hirtelen mosoly jelenik meg. Ez a nő tudja, hogy Kathrin szeret engem, - gondolja, igen, biztos, hogy tudja.

- Miért tette ezt? - kérdezi, és a főnővér arca még szélesebb mosolyra húzódik.

- Mi nők gyakran teszünk olyasmit, amit a férfiak nem értenek. Kathrin már régóta tudta, hogy Brazíliába megy az apjához. És azt is, hogy melyik napon indul. Ha nem mondta meg magának, bizonyára megvolt rá az oka. Olyan ok, amelyet maga valószínűleg nem fogadott volna örömmel, Girard doktor.

- De akkor is... - mondja Girard, és a fejét csóválja. - A bizalom hozzátartozik az élethez.

- Igaz - helyesel komoly tekintettel Walpurga. - És Kathrin bízott magában. Azt hiszem, ezt be is bizonyította. Csakhogy nem látott más kiutat, mint amit elhatározott, hogy megszabaduljon a mostohaanyjától. Kell lennie valaminek, amit senkinek nem mondhatott el. Britta nővér számomra is rejtély. És azt gondolom, hogy Kathrin elutazásának a magyarázata is nála található.

Girard tűnődve bólint. Eszébe jut a kulcscsomó. És hogy az egész dolgot még ma jelentenie kell a professzornak.

Megint bólint, azután megszólal halkan, alig érthetően, mintha csak magának mondaná:

- Ki fogom deríteni. Nyilván bele kell nyugodnom Kathrin nővér elhatározásába.

- Talán - mondja a főnővér. - De az is lehet, hogy másként alakulnak a dolgok.

Ez után a homályos célzás után sarkon fordul, és jellegzetes gyors, lebegő lépteivel továbbmegy.

Girard doktor azonnal bemegy a professzorhoz. Elmondja neki, hogyan jött rá, hogy hiányoznak bizonyos ópiumkészítmények. Semmit nem hagy ki, a számára kínos részleteket sem. És amikor beszámolója végén látja, hogy haragnak vagy felháborodásnak nyoma sincs a professzor tekintetében, sőt inkább megértést, jóindulatot fedez fel benne, megkönnyebbül.

- Köszönöm - szólal meg halkan a professzor -, tudom, nem volt könnyű mindenről beszélnie. De hiszen nekünk, férfiaknak, többnyire megvannak a magunk kisebb vagy nagyobb titkaink, igaz-e? Nos hát, ne nyugtalankodjon. Majd szólok, hogy cseréljék ki a zárakat. Mondja, arról tud, hogy Hagen állapota összefügg ezekkel a dolgokkal?

- Nem! - tör ki ez az egyetlen szó Girard-ból, és egy ideig képtelen többet mondani, annyira meglepi és meghökkenti, amit hall. Azután mégis megszólal, halkan, vontatottan: - Hogy kábítószert szed, arra nem gondoltam.

- Már jó ideje figyeltem - mondja Meyer-Korff professzor. - Lehet már fél éve is. Abban reménykedtem, hogy Hagen hamarosan észhez tér, de nem így történt. Valami teljesen felborította a lelki egyensúlyát. Hogy mi, azt nem tudom. Soha nem beszélt róla, pedig többször is kértem rá. Szörnyű ez az egész, igazán kiváló orvos volt.

A professzor nagyot sóhajt, azután újra megszólal:

- Egyébként szeretném meghívni magát, Girard doktor. A feleségem meg én szombathoz egy hétre egy kis kerti összejövetelt rendezünk. Nagyon örülnénk, ha eljönne.

- Köszönöm - mondja Thomas Girard -, nagyon köszönöm, professzor úr.

- Gondoskodjon róla, hogy aznap este szabad legyen.

- Majd úgy intézem, professzor úr. És hadd köszönjem meg önnek és a feleségének a meghívást.

- Jól van, jól van, kedvesem. - A professzor mélyen elgondolkodik, azután Girard-ra néz. - Egyébként, ami Hagent illeti... van valami elképzelésem vele kapcsolatban. Igaz, több mint valószínű, hogy narkomán, de szerintem van itt még valami. Ha megnézné egyszer... igen nézze meg, kérem... hm... szóval orvosi szemmel... érti, ugye... vagyis hogy...

- Úgy érti, hogy beteg, professzor úr?

- Lehet, hogy tévedek, de... no igen, egy napon majd biztosan megtudjuk.

Girard elköszön a professzortól, és visszamegy az osztályra. A munka leköti. Egész nap nem ér rá, hogy másra gondoljon. Csak késő este indul haza.

A következő napokon szinte repül az idő. A kórházban annyi a munka, hogy Girard-nak egyetlen szabad pillanata sincs. Sok a beteg, és sok a műtét. És a felszín alatt valami nyugtalanító feszültséget érez az osztályokon, az orvosokban és a nővérekben.

Szinte fizikailag érzékeli Thomas Girard a feszültséget, és ez bizonytalansággal, szorongással tölti el, mert el sem tudja képzelni, mi az oka.

Amikor aztán szerda este nyolc óra tájban belép a lakásába, hirtelen elviselhetetlenül üresnek látja új otthonát. Gyorsan átöltözik, és kimegy a városba. Egy ideig az Óváros utcáin ténfereg. Az ivókból zeneszó hallatszik, vidám, nevető emberek mennek el mellette. Az utcai bódékból, ahol sült kolbászt és rósejbnit árulnak, forró olaj vagy zsír szaga árad. A járókelők között hirtelen egy ismerős férfit pillant meg, két oldalán egy-egy nő karol bele. A férfi dr. Martin Hagen.

Hagen szemmel láthatóan nem áll valami biztosan a lábán, a két nő azonban vidáman, nevetve beszél hozzá.

Girard kíváncsian követi őket, kellő távolságból, hogy észre ne vegyék. Ez az óvatosság azonban feleslegesnek bizonyul, mert Hagen és a társaságában lévő hölgyek ügyet se vetnek senkire. Bemennek egy kocsmába, amely már kívülről is meglehetősen elhanyagoltnak látszik. Girard megáll a bejáratnál. Azon töpreng, utánuk menjen-e. Óvatosságán végül felülkerekedik a kíváncsisága, és bemegy.

A kocsma belülről jobb hatást kelt, mint kívülről. Középen jókora, négyzet alakú bárpult, körülötte a legkülönbözőbb korosztályok képviselői ülnek. A falak mentén bokszok, mindegyikben egy-egy asztal, padokkal. Girard az egyik bokszban megpillantja Hagent a két nővel. Ő maga az egyik távoli bokszban ül le remélve, hogy Hagen nem veszi észre. Amikor óvatosan föltekint, az egyik nőben Britta nővért ismeri fel. Az asztal fal melletti keskeny végén ül, Hagen viszont háttal Girard-nak. A másik nő jóval fiatalabb Britta nővérnél. Világos szőke haja magára vonja Girard tekintetét. Csak azután kelti fel figyelmét az arca. Szép arc, de lázas pirosság önti el. A fiatal nő feltűnően élénk és vidám. És Girard ekkor hirtelen rájön: mindhárman kábítószer hatása alatt állnak. Valószínűleg hasis, - gondolja, vagy valami izgató ópiumkészítmény.

Girard hasztalan fülel, nem sikerül megértenie, miről beszélnek. Azt azonban látja: ez a három ember jól ismeri egymást. Mindhárman elengedettek, szinte féktelenül vidámak. A fiatal nő időnként Hagen felé fordul és megcsókolja. Girard-nak feltűnik, hogy újra meg újra a bejárat felé néz, mint aki vár valakit.

- Parancsol, uram? - kérdezi a pincér, aki közben odalépett Girard doktor asztalához. Girard felriad töprengéséből, látja a pincér kérdő tekintetét, és csak ekkor fogja fel, hogy rendelnie kell valamit. Különös módon hirtelen úgy érzi, nagyon éhes.

- Ajánljon valamit - mondja -, valami helyi specialitást. - Köszönettel elfogadja a pincér javaslatát, és egy pohár tiszta moseli bort rendel az ételhez. Remélem, jó boruk van, - gondolja. Amikor a pincér elmegy, újra Hagen asztala felé fordul és látja, hogy ott egy másik férfi is megjelent. Girard nem kis meglepetéssel állapítja meg, hogy az a férfi, akivel Johannát látta Bécsben. Hogy is hívják ezt az embert, - gondolja. Minden erejét megfeszítve próbálja felidézni a nevét, miközben izgatottan figyeli a férfit, Igen, megvan: Samuel Bernburger!

Hagen asztalánál egyre hangosabb a társaság. Rövid idő múltán induláshoz készülődnek. És Thomas Girard most mégis megért valamit Hagen szavaiból, aki éppen kiszabadítja a karját Britta nővér belecsimpaszkodó kezéből, érzékeltetve, hogy cseppet sem kívánatos számára ez a meghittség.

- Hagyj békén - mondja Hagen doktor -, és ne gondold, hogy hazaviszlek. Egyedül megyek haza.

Girard látja, ahogy Britta nővér vállat von, és hallja, amint hisztérikusan izgatott hangján így szól:

- Elvégre neked kell tudnod, kibírod-e.

Ennyi elég is Girard-nak. Miközben azok négyen elindulnak, jó étvággyal hozzálát a töltött borjúszelethez. Csak jó óra múltán indul haza.

***

A perzselő nyári nap végén, ha nem is hűvös, de kellemesen langyos az esti levegő. Meyer-Korff professzor villájában mindenütt égnek a lámpák. A házat körülvevő, ősfákkal teli kertben tarka lampionok világítanak. Az úszómedence vizén átcsillan a víz alatti fényszórók fénye.

Johanna Vermehren kissé félrehúzódik a medence körül vidáman lármázó, fecsegő fiataloktól. Hallja a nevetésüket, a beszélgetésüket, a poharak csengését, de valamiképpen idegennek érzi magát ezen a partin, amelyről apja azt mondta, hogy biztosan tetszeni fog neki.

Először még kellemes volt, hogy a háziak körülvezetik, és sorra bemutatják a vendégeknek; de amikor rájön, hogy a legtöbb vendég orvos, izgatottan néz körül, nem pillantja-e meg valahol Thomas Girard-t. De nem látja sehol. Így aztán ez az este is csak olyan a számára, mint a sok-sok többi.

Végül mégiscsak elszánja magát, hogy csatlakozik egy négyes csoporthoz, amelynek tagjai - két nő és két férfi - szemmel láthatóan élénk beszélgetésbe merülnek. Az egyik nőt, Johanna emlékszik a nevére, Lindow doktornőnek hívják.

A másik asszony nevét nem jegyezte meg. Pedig éppen tőle hall most olyan szavakat, amelyek felkeltik az érdeklődését.

- Nem - hallja -, még nincs itt, de amikor elváltunk, azt mondta, hogy utánunk jön.

- Miféle sürgős dolga lehetett még? - kérdezi Lindow doktornő.

- Fogalmam sincs - feleli Krantz doktornő. - Intemann behívta az elsősegélyre. Girard csak annyit mondott nekem, hogy remélhetőleg hamar utánunk jön.

Johanna felkapja a fejét, és izgatottan fordul Lindow doktornőhöz:

- Girard doktor? Az az orvos, aki nemrég jött ide Bécsből?

- Igen - feleli élénk érdeklődéssel a hangjában Lindow doktornő. - Ismeri?

- Együtt utaztunk Bécsből - magyarázza Johanna, és igyekszik úrrá lenni izgatottságán.

- Micsoda véletlen! - mondja Lindow doktornő. - Biztosan remek társalgónak ismerte meg.

Johanna izgatottan bólint, azután megkérdezi:

- Jól hallottam, hogy idejön ma este?

- Még teljes pompájában megláthatja - gúnyolódik kedves mosollyal az orvosnő. De a következő pillanatban észreveszi, mi mehet végbe Johannában. - Jöjjön - szólal meg halkan -, sétáljunk egy kicsit ebben a gyönyörű parkban. - Karon fogja Johannát, és szelíden, de határozott léptekkel elindul vele.

- A segédorvosa vagyok - mondja -, és ha nem volnék reménytelenül szerelmes valaki másba, szörnyen érdekelne doktor Thomas Girard. Azért mondom ezt el magának, mert azt akarom, hogy tudja, mit érzek Girard doktor iránt. Tapasztalatom szerint a nőknél jobb, ha az egyik tudja a másikról, hogy nem a vetélytársa.

A fiatal orvosnő halkan fölnevet, és hozzáteszi:

- A maga Girard-ja figyelemre méltó férfi.

Johanna alig kap levegőt, képtelen megszólalni. Az is bántja, hogy nem tudott jobban uralkodni magán, amikor Thomas nevét meghallotta. Most is csak kurta bólintásra képes.

Lindow doktornő, aki mindvégig érdeklődéssel nézte Johannát, látja, mennyire elfogódott, és igyekszik átsegíteni zavarán.

- Milyen jó, hogy orvosokon kívül mások is vannak itt - szólal meg könnyed társasági hangon. - Már attól féltem, hogy mindenkivel csak szakmai dolgokról lehet beszélni. Ezért különösen örülök, hogy maga is itt van.

- Köszönöm - mondja halkan Johanna. - Miután hazajöttem Bécsből, megpróbáltam felhívni Girard doktort. De mindegyik kórházban azt mondták, hogy nem ismernek semmiféle Girard doktort. Ezért lepődtem meg annyira, amikor meghallottam, hogy a Rajna Kórházban dolgozik.

- Amikor én kezdtem itt dolgozni, a központnak csak három hét múlva mondták meg, hogy van itt egy Lindow nevezetű orvosnő. De most már megtalálták.

- Igen - mondja csüggedten Johanna -, most már tudom, hol hívhatom fel.

- De hiszen már itt is van - jelenti örömmel az orvosnő -, ott áll a professzorunk mellett, a villa bejáratánál.

Johanna fölnéz, és megpillantja Thomas Girard-t az előcsarnok éles fényében. A szíve hevesen dobog. De most már Girard is észreveszi őt. Gyors mozdulattal a magasba emeli a kezét, mond még néhány szót a professzornak, azután sietve megindul Johanna felé.

- Johanna - mondja, és a hangja elárulja, mennyire boldog. - Jó estét, Lindow doktornő. Örülök, hogy Johanna éppen magát választotta itt a sok orvos közül.

- De most már nem zavarom a találkozásukat - jelenti ki nevetve az orvosnő. - Ne engedje, hogy a főorvosunk afféle pszichés boncolást végezzen magán, Johanna. Büntetendő könnyelműség lenne.

Lindow doktornő könnyedén búcsút int, és elmegy. Már nem hallja, amint Johanna csöndesen így szól:

- Már régen megtörtént.

Thomas Girard boldogan nézi a lányt, és így szól:

- Annyira kerestelek, Johanna!

- Én is téged, Thomas.

Eltávolodnak az úszómedencétől, ahol újabb meg újabb hullámban tör ki a hangos nevetés. Johanna Thomas karjára teszi a kezét. Kimondhatatlan öröm tölti el, ugyanakkor szorongást, bizonytalanságot is érez. Hallja Thomas hangját, az éjszakai expresszvonatból már jól ismert, megnyugtatóan mély hangot.

De valami mintha mégis megváltozott volna. Talán ennek a kerti mulatságnak a hangulatán múlik, de talán rajta, Johannán is, gondolja, és mégis megdöbbenve tapasztalja, hogyan árad szét benne egyre jobban valami különös nyugtalanság.

Thomas viszont csak örömet és boldogságot érez Johanna mellett. Gyengéden átfogja a lány vállát.

- Néhány nappal ezelőtt láttam az Óvárosban Sam Bernburgert - szólal meg kis idő múltán. - Egy fiatal nővel volt, akit nyilvánvalóan jól ismer.

- Szőke volt? - kérdi Johanna hirtelen érdessé vált hangon.

- Igen - feleli Thomas, majd némi habozás után hozzáteszi: - szőke volt, és kissé túlságosan fesztelen.

- Sylke lehetett - mondja szomorúan Johanna. - Évfolyamtársam. A képzőművészeti főiskolán barátkoztunk össze.

- Hát te főiskolára jársz? - Thomas Girard mélységesen meglepődve megáll.

- Igen. Stílustant és építészetet tanulok.

- Samy Bernburger miatt, ugye? Az ő kedvéért iratkoztál be? - kérdi kissé sértődötten Thomas.

Johannában valami berzenkedik ez ellen. - Igen, az ő kedvéért - feleli ingerülten -, nem tudod elképzelni? Végtére csinálnom kell valamit, nem? Mi mást tenne egy gazdag ember lánya? Ez a legegyszerűbb. Csak hogy ne kelljen olyan üresen, olyan céltalanul töltenie az időt. Mit tudsz te a magányosságról? Neked megvan a munkád, a hivatásod. Neked, Lindow doktornőnek meg a többi orvosnak - nektek feladatotok van. Én azt képzeltem, hogy magam is elérhetek valami hasonlót, ha feleségül megyek Samyhez. Nem tudod ezt megérteni?

- Bocsáss meg - hebegi Thomas, szinte rémülten ettől az indulatos kitöréstől. És rémülten azért is, mert Johanna szavaiból arra következtet, hogy még most sem zárta le a Bernburger-fejezetet.

Thomas Girard mélyen elgondolkodik. Karja lecsúszik Johanna válláról, úgy mennek tovább szótlanul egymás mellett.

Johanna töri meg elsőnek a nyomasztó csendet.

- Menjünk vissza a többiekhez - suttogja. - Hiszen megvan a telefonszámod. Majd felhívlak.

- Jó - mondja megadóan Thomas Girard - így lesz a legjobb.

Thomas mélységesen csalódott. Nem így képzelte el kettőjük találkozását. Mi is történhetett, gondolja keserűn. Lehet, hogy Johanna érzi, hogy azóta történt valami? Vagy megváltoztam közben? Csendesen felsóhajt, aztán megint átfogja Johanna vállát.

Johanna számára sokat mond ez az érintés. Nem váltja ki belőle azt az izgalmat, amelyről az elmúlt napokon és éjszakákon álmodott. Ez csak afféle baráti együttérzés jele. Az pedig, hogy gyengéden megszorítja a vállát, nem több egy-két vigasztaló szónál. Ez az este elveszett mindkettőjük számára.

Thomast csak egyszer rántja ki valami nyomott hangulatából.

Akkor, amikor Johanna bemutatja egy fiatal nőnek - annak a lánynak, akit Thomas Hagen doktor, Britta nővér és Samy Bernburger társaságában az óvárosi vendéglőben látott.

- Megengeded, hogy bemutassam egy bécsi ismerősömet, Sylke? Girard doktor. Orvos. Azt hiszem, főorvos ugyanazon a sebészeten, ahol a bátyád dolgozik. - Johanna ezután Thomashoz fordul. - Ő az évfolyamtársnőm, Sylke Kaufmann. Rajong az orvosokért és a munkájukért.

Sylke kurtán fölnevet, azután így szól:

- Az első állítás nem egészen igaz. Hagen doktor pedig a féltestvérem.

Elfogulatlanul nyújtja a kezét Girard-nak, és amikor az megragadja, a lány nem engedi el a férfi kezét. Egyszerűen magával húzza a tánchelyre. Girard átfogja Sylke karcsú derekát, a lány pedig mélyen hátrahajtja a fejét, hogy Girard szemébe nézhessen.

- Már hallottam magáról Martintól - mondja vidáman -, elmondta, hogy maga érdekes férfi és kiváló orvos.

- Először is, kérem, mellőzze a bókokat - szólal meg mosolyogva Girard doktor -, másodszor pedig egy szót se kórházi dolgokról. Örülök, hogy néhány órára elszabadultam.

- Ó, istenem - mondja gúnyos hangon a lány - a főorvos úr megszökik az egyszerű hétköznapok elől?

- Mondjuk inkább úgy, hogy neki is jólesik néha egy kis kikapcsolódás.

- Mások olyankor elutaznak valahova - suttogja a lány alig hallhatóan, de Thomas azért megérti. És szavainak mélyebb értelmét is felfogja, de úgy tesz, mintha semmit sem értene.

- Hova? Saint Tropezba? Davos-ba? Vagy...

- Ugyan, dehogy. Nem ilyesmire gondoltam - vág a szavába a lány. - Egy kicsit kiszállni a hétköznapokból, az is elég.

Girard úgy tesz, mintha még most sem értené. Kissé eltolja magától a lányt, - mint aki a szemébe akar nézni, és azt kérdezi:

- Csak nem kábítószerre gondol?

- De igen - suttogja a lány, és szorosan hozzásimul Girard-hoz.

- Az nem megoldás. Az élet elől nem lehet elszaladni. Ilyesmivel csak a gyengék próbálkoznak. A kábítószer nem segít.

- A bátyám... - suttogja a lány, aztán hirtelen elhallgat.

- Hagen doktor? - Thomas gyengéden magához húzza a lányt. - Csak nem azt akarja mondani, hogy drogot is ad magának?

A lány bólint. Girard érzi, milyen mérhetetlenül izgatott.

- Le fogja győzni - mondja a férfi határozott hangon.

A lány hirtelen egész súlyával Girard karjára nehezedik. Girard szinte fizikailag érzékeli a kétségbeesését.

- Ez a hely nem alkalmas arra, hogy beszéljek róla - mondja a lány -, egész éjszakába telne, hogy elmondjam, miről van szó.

- Igen, ez csakugyan nem a megfelelő hely - ismeri el Thomas Girard.

Szótlanul táncolnak tovább. Amikor végre elnémul a zene, Thomas Johanna keresésére indul. Mivel sehol sem találja, elmegy.

„A Neander-völgyiekhez” címzett óvárosi kocsmában ugyancsak emelkedett a hangulat ezen az estén. Nevetés, rikoltozás, hangos beszélgetés tölti be a zegzugos helyiségeket, amelyeket keskeny folyosók kötnek össze. A központi fekvésű nagyteremben, a kör alakú bárpult körül ülő férfiakon és nőkön látszik, hogy nem kevés alkoholt fogyasztottak. A terem egyik oldalán lévő emelvényen egy majdnem pucér lány énekelni próbál, de senki nem figyel rá.

Csak egy jól megtermett, izmos férfi, akinek arcát, ha józan volna, még intelligensnek is lehetne nevezni, csak ez a férfi mered szüntelenül a lányra, aki hasztalan igyekszik túldalolni az éktelen lármát.

A férfi hirtelen feláll. Bizonytalan léptekkel az emelvényhez megy, és nagy keservesen felkapaszkodik rá. Megragadja a lány kezét, és beleüvölti a terembe:

- Neander-völgyiek! Ne-an-der-völ-gyi-ek! Hallgassatok ide! A kutyaúristenit! Figyeljetek! Mondani akarok nektek valamit!

Amikor aztán csakugyan megszűnik körülötte a lárma, és már csak itt-ott hallatszik egy kis nevetés, körülnéz üveges tekintetével.

- Neander-völgyiek! Az igazi Neander-völgyiek is ilyen részegek voltak, mint ti? Ismerték már az alkoholt meg a füvet? Nem, én mondom nektek, nem. Szóval ti már haladók vagytok. A civilizáció utolért benneteket. De - ekkor kis szünetet tart, miközben görcsösen igyekszik talpon maradni - a Neander-völgyiek biztosan nem voltak udvariatlanok. Úgyhogy legyetek szívesek befogni a pofátokat, és hallgassátok meg ezt a lányt, aki örömet akar nektek szerezni. Te pedig most énekelni fogsz, te kis bátor hölgyike. Én pedig megyek kasszírozni!

Meghajol, mint valami rokokó lovag, és megpróbál lekecmeregni az emelvényről, de végül leesik, és ülő helyzetben ér földet.

A körülötte lévők tapsolnak. Nagy keservesen felkászálódik, megragadja az egyik hamutartót, a tartalmát kiszórja a földre, és indul, hogy pénzt gyűjtsön a lánynak, aki közben újra énekelni kezd. A férfi egyik asztaltól a másikig támolyog. A hamutartó hamarosan megtelik. A papírpénzt meg az aprót a nadrágzsebébe gyömöszöli, aztán megint a vendégek orra alá tartja a bűzlő hamutartót.

- Non olet - kiáltja -, nem bűzlik. A pénznek nincs szaga. No rajta, hadd lássam, milyen gavallérok vagytok!

Amikor a lány végül lemond arról, hogy vékonyka hangja szembeszálljon az újra felzúgó lármával, a férfi imbolygó léptekkel odamegy hozzá. - Nesze, galambocskám - mondja - itt a béred. - Ezzel a földre szórja a hamutartó tartalmát. Amikor a nadrágzsebébe gyömöszölt pénzt is le akarja dobni, megszólal a lány:

- Köszönöm. Gyere, az öltözőmben is ideadhatod.

Egymás kezét fogva kimennek az egyik hátsó ajtón. Félóra múlva kilépnek a kocsmából.

- Gyere, a kocsim ott áll a sarkon - mondja a férfi. Derékon kapja a kissé ellenkező lányt, és magával vonszolja. Amikor a lány megpillantja az elegáns sportkocsit, amelynek ajtaját a férfi már ki is nyitotta, készségesen beszáll.

A férfi a volán mögé ül, beindítja a motort, és szabályosan, biztos mozdulatokkal vezeti a kocsit a Rajna két partját összekötő hidak felé vezető úton.

A lány szorongva figyeli. Néhány perc múlva azonban megállapítja, hogy a férfi részegsége ellenére is jól vezet, és fellélegzik. A kocsi annak rendje és módja szerint átgördül az egyik hídon. Akkor azonban, amikor a férfi le akar térni a főútról, és jobbra fordítja a kormányt, megtörténik a baj: a vezető túlságosan nagy sebességgel veszi a kanyart, és belerohan egy parkoló autóba. Visszanyeri uralmát a kocsi fölött, gázt ad, és száguldva megindul. Az egyik kereszteződés előtt észreveszi, hogy jobbról veszett iramban közeledik egy kocsi, beletapos a fékbe, de azután tüstént meggondolja magát, és újra gázt ad. A két jármű fülsiketítő csattanással frontálisan összeütközik.

Az utolsó, amit a férfi lát, a lány rémült arca, amely a magasba emelkedik, mintha valami hatalmas erő dobta volna fel. Azután minden elsötétedik körülötte. Semmit nem hall abból, ami következik: szirénázás - csikorgó fékezés - mentőkocsiból kiszálló személyzet - hordágy - még egy - oxigénmaszk - vérkonzervek - a kórház - a baleseti osztály...

Az első, amit a lány megpillant, amikor mély öntudatlanságából magához tér, egy orvos arca.

A férfi még eszméletlen. Mélységes sötétség veszi körül.

***

Girard doktor a zuhany alatt áll, amikor a nappaliban megszólal a telefon. - A fene egye meg - dünnyögi, miközben kilép a kádból. Már megint a kórház, megint a munka, - gondolja, aztán nedvesen, csupaszon a telefonhoz megy. - Girard - szól bele csöppet sem barátságos hangon a hallgatóba.

- Sylke - szólal meg a vonal másik végén egy magas női hang. - Zavarok? Igen? Ez is volt a szándékom. Csak közölni akartam, hogy hamarosan ott leszek, Aesculap. Mindjárt indulok. Éppen olyan hangulatom van, hogy minden bűnömet meg akarom gyónni.

- Ide figyelj, a legkevésbé se vágyom a gyóntatópapod szerepére. Különben is, éppen zuhanyozni kezdtem. Eszedbe ne jusson idejönni.

- Jaj, istenem - mondja megjátszott rémülettel a lány -, egy pucér férfi! - teszi hozzá, és ostobán vihogni kezd. - Tudod, mit? Nekem is kedvem van egy kis zuhanyozásra. Szóval megyek.

Kattanó hang a telefonban. Sylke letette a hallgatót.

Thomas Girard egy ideig elgondolkodva áll a telefon mellett, aztán észreveszi, hogy még most is kezében tartja a hallgatót, és visszateszi a helyére.

Abban a pillanatban, amikor megfordul, hogy visszamenjen a fürdőszobába, éles hangon újra megszólal a telefon.

- Girard - mondja barátságtalan, kelletlen hangon, mivel azt hiszi, megint Sylke zaklatja. A következő másodpercben azoban meghallja Olm doktor hangját.

- Autóbaleset - jelenti Olm -, egy fiatal lány, úgy húszéves lehet. Zúzódások, esetleg koponyaalapi törés. Azonkívül jobblábszár-törés. Meg egy férfi, harminchárom, vágott sebek az arcon, és föltehetőleg belső sérülések is. És még egy férfi, valószínűleg csak könnyebb sérülésekkel, sokkos állapotban. A lányt meg az első férfit éppen most világítják át.

- Tíz perc múlva a röntgenlaborban leszek - mondja Girard, és leteszi a hallgatót. Sietve felöltözik, és indul. Alig néhány perc múlva belép a röntgenlaborba. A fiatal lányról készült felvételek már felakasztva száradnak.

Olm doktor folytatni akarja beszámolóját, amikor Girard megszólal:

- Nincs bázistörés. A lábszárt az ernyő előtt kell rendbe tenni. Sípcsont- és szárcsonttörés. Kérem, csinálja meg, Olm kolléga.

Olm bólint.

- Már felhívtam a professzor urat. Lindow doktornő is útban van. Arra gondoltam, hogy ha műtétre lesz szükség... A műtőscsoportot értesítettem. Pollak doktor az aneszteziológus. Mi van a férfival?

Girard doktor alaposan szemügyre veszi a gerincoszlopról készült felvételeket. - Nincs törés - mondja -, de azért rögtön a műtőbe.

- Máris - ismétli Olm doktor, és már indul is kifelé.

Thomas Girard még egyszer a röntgenfelvételek elé lép. Leakasztja, és hosszasan nézi a gerincoszlopról készült felvételek egyikét. És amikor már éppen vissza akarja akasztani, hirtelen meghökken. A test bal oldalán, a kép legszélén egy körülbelül másfél centiméter széles, idegen test körvonala rajzolódik ki.

Girard sarkon fordul, és gyors léptekkel a műtőrészleg felé indul. Az előkészítőben már várja Pollak doktornő.

- Túl sok vért veszít - mondja halkan -, nem tudok eleget adni neki. Egyébként nulla vércsoportos konzervet használok. Arra nincs idő, hogy meghatározzuk a vércsoportot.

Ebben a pillanatban lép be Lindow doktornő.

- Kérem, várjon még azzal - utasítja Girard Pollak doktornőt, azután Lindow doktornőhöz fordul: - Jöjjön csak ide, legyen szíves. Valami idegen testet láttam a képen. A bal alsó borda alatt.

Girard doktor felhajtja a steril lepedőt, amelybe a sebesültet beburkolták. - Itt. Nézze csak - mondja, és döbbenten mered a has bal oldalának egy pontjára. Vérzésnek nyoma sincs, csak egy finom sötét vonal látszik, úgy másfél centiméteres.

Girard a homlokát ráncolja, Lindow doktornő érdeklődéssel nézi a különös vonalat.

- Mi lehet ez? - kérdezi. Girard vállat von, miközben így szól:

- Nem tudom. Egy késpenge része vagy egy bádogdarab, sejtelmem sincs. Majd kiderül.

- A veseartéria - mondja Lindow doktornő.

- Vagy a lép - töpreng Girard doktor. - Gyerünk, sietnünk kell.

Együtt mennek be az előkészítőből a műtő előterébe.

Miközben az orvosok felkészülnek a műtétre, Girard-nak hirtelen feltűnik a sérült férfi arca. Valahonnan ismeri ezt az arcot.

Igen, gondolja, nemrégiben látta valahol ezt az embert. De hol? És ekkor eszébe jut: Bécsben. A szálloda, az étterem, az asztal, amelynél Johanna ült. Ez az ember Samuel Bernburger, az építész. És egyszer már itt, Düsseldorfban is látta, abban a kocsmában.

Amikor Thomas Girard belép a műtőbe, Bernburger már a műtőasztalon fekszik. Lindow doktornő ott áll mellette. Girard is odamegy, és figyelmesen nézi a férfi arcát.

Lindow doktornő kérdő tekintettel néz Girard-ra.

- Ismerem ezt az embert - mondja Girard -, futólag találkoztam vele Bécsben. - Ezzel átmegy Bernburger bal oldalára. Intemann doktor már ott áll, szemközt Lindow doktornővel. Mellettük a nővérek, akik arra várnak, hogy Girard doktor jelezze, kezdődik a műtét, és ők villámgyors, határozott mozdulatokkal a kezébe adják a szikét és minden egyebet, amire szüksége van.

Néhány pillanat múlva Girard doktor feltárja az előre megjelölt sérült területet. Az idegen test egy keskeny fémdarab, ami a kocsi ajtajáról vált le, és amikor az ütközés ereje Bernburgert a kormánykerékhez szorította, és onnan az ajtónak lökte, behatolt a testébe.

A műtét három órán át tart. A lépet eltávolítják, a veseartéria sérült részét hat centiméter hosszú teflondarabbal pótolják.

Amikor Girard az utolsó öltéssel is elkészül, és ezzel befejezi a műtétet, néhány másodpercig még ott áll, szótlanul, gondolataiba merülve. Lindow doktornő aggódó tekintettel néz rá.

- Semmi - mondja arcán fáradt mosollyal Girard -, semmi, csak iszonyúan fáradt vagyok. Negyven órája vagyok talpon.

- Majd elintézem, hogy kialudhassa magát - ígéri Lindow doktornő, és elhatározza, hogy beszél a professzorral.

***

Három hét telt el Bernburger műtétje óta. Girard doktor napjait, de sokszor az éjszakáit is annyira kitölti a munka, hogy gondolkodni sem igen ér rá. Néhányszor megpróbálja felhívni Johannát, de mindig azt a választ kapja: „Vermehren kisasszony nincs itthon.” Végül arra a meggyőződésre jut, hogy Johanna letagadtatja magát.

Thomas Girard elégedetlen önmagával. Személyes problémái súlyos teherként nehezednek rá, és ezt sokszor még munka közben is érzi.

Különös gondot fordít Bernburger-re, akinek sebei szépen gyógyulnak, állapota sokat javult a műtét óta.

A gerincsérülés azonban sok nehézséget okoz Bernburgernek. Panaszkodik, hogy a két lába nem úgy működik, mint azelőtt.

Girard konzultációra kéri fel Rahnstedt doktort, a neurológussebészt, aki alaposan megvizsgálja Bernburgert, és megállapítja, hogy a negyedik és ötödik ágyékcsigolya között porckorongsérülés történt az ütközés következtében. Ezen minden valószínűség szerint műtéttel lehetne segíteni. Különben fennáll a két alsó végtag fokozatos bénulásának veszélye. Ami azt jelenti, hogy a beteg nem fog tudni járni.

Girard doktor hosszas töprengés után úgy dönt, hogy még vár. Még nem szól Bernburgernek a legrosszabb lehetőségről.

Bernburger azonban érzi, hogy Girard doktor titkol valamit előtte. Azon a napon, amikor leveszik a gipszet a lábáról, kérdőre vonja az orvost.

- Kérem, Girard doktor - kezdi azután, hogy Girard kijelentette, mennyire örül, hogy olyan szépen gyógyulnak a műtéti sebei -, mondja meg nekem az igazat. Érzem, hogy valami nincs rendben a lábaimmal. Kérem, mondja meg, fogok-e valaha is úgy járni, mint azelőtt?

- Legalábbis egyelőre nincs okunk arra, hogy az ellenkezőjét feltételezzük - feleli nem teljes meggyőződéssel Girard. - Meg kell várnia, amíg a törött lába tökéletesen rendbe jön. Most még egyik lába sem bírja el a normális megterhelést. Még semmi véglegeset nem tudunk mondani.

Bernburger átható tekintettel néz Girard-ra. - De én érzem, hogy történt valami, amiről csak annyit tudok, hogy meg fogja változtatni az életemet - mondja szomorúan. - Sokat gondolkoztam az elmúlt hetekben. Nyilván így van ez mindenkinél, aki ágyhoz van kötve. Azelőtt a jó életet, a pénzt tekintettem az életem értelmének. Sok pénzt akartam szerezni, bármi áron is. Gazdag akartam lenni, érti? Úgy éreztem, rosszul startoltam, mert a szüleim szegények voltak. Amióta az eszemet tudom, mindig csak azt hallottam: nincs pénzünk. Megfogadtam, hogy nálam ez másképp lesz. Nagy keservesen végigküzdöttem az egyetemi éveket. És amikor megkaptam a diplomámat, azonnal önállósítottam magam. Házakat, villákat építettem, ami éppen akadt. Csakhogy ettől még nem lettem gazdag. Elhatároztam, hogy megnősülök. Elveszek egy gazdag lányt, hogy minél hamarabb célhoz érjek. Megismerkedtem egy fiatal lánnyal, akinek az apja olyan vagyonnal rendelkezik, amilyenről mindig álmodoztam. Csakhogy a kapcsolatunk nemrégiben felbomlott. Ma már tudom, hogy nem viselkedtem tisztességesen azzal a lánnyal. És amióta itt vagyok, arra is rájöttem, hogy szeretem azt a lányt. Látja, főorvos úr, ez az, amiért tudni szeretném, mire számíthatok. Bizonyosságra van szükségem. Ha megtudom, hogy megbénulnak a lábaim, másképp kell döntenem, mint akkor, ha tudom, hogy meggyógyulok. Ha egészséges leszek, beszélni fogok azzal a lánnyal, és megmondom neki, hogy szeretem. Hogy nem kell az apja pénze, csak legyen a feleségem. Ha nem gyógyulok meg, nincs jogom ahhoz, hogy magamhoz kössem. Érti már, mi függ attól, hogy béna leszek-e vagy sem?

Girard doktor szótlanul hallgatja végig Samuel Bernburgert. Még utána is percekig ott ül az ágya mellett. Hallgat és töpreng. Amikor már képtelen elviselni az ágyban fekvő férfi tekintetét, feláll, és odamegy az ablakhoz. Látja a kórház kertjében sétáló lábadozó betegeket. De a kép, amely a szeme elé tárul, valamiképpen homályos, elmosódott, mintha függöny választaná el a külvilágtól. Aztán hirtelen Bernburger felé fordul.

- Mint férfi megértem magát, Bernburger úr - mondja lassan, vontatott hangon -, de azt hiszem, nem ismeri elég jól Johanna Vermehrent. Ő nem annak alapján fog dönteni, hogy maga béna lesz-e... nos hát akkor most kimondtam a legrosszabb lehetőséget... vagy olyan ép és egészséges, mint amilyen volt. Johanna nem olyan ember. Ő egyes-egyedül az érzelmei alapján fog dönteni.

Samuel Bernburger döbbenten mered Girard-ra. Igyekszik uralkodni magán, és halk hangon azt kérdezi:

- Maga ismeri Johannát?

Thomas Girard bólint.

- Akkor ismerkedtem meg vele, amikor maga Bécsben visszaadta a jegygyűrűjét. Johanna azon az éjszakán öngyilkosságot kísérelt meg.

- Úristen! - szólal meg Bernburger elfúló hangon. Lehunyja a szemét, elsápadó arca szinte egybeolvad a fehér párnával. Hosszú ideig fekszik így, szótlanul, mozdulatlanul.

Amikor végre megszólal, Girard úgy érzi, órák teltek el közben.

- És maga... - Bernburger hangja elakad, a szeme természetellenesen nagyra tágul.

- Igen - felel a ki nem mondott kérdésre Girard doktor -, én találtam meg. - És közben azt gondolja, és most elvesztettem.

Szembefordul az ágyban fekvő beteg férfival, aki fürkésző tekintettel mered rá, és hozzáteszi: - Beszélni fogok Johannával. Maga pedig legyen türelmes.

Girard érzi, hogy végre újra megtalálta önmagát. Önmagát, és azt a hangot, amelyen a betegeivel szokott beszélni.

Amikor elfordul az ágytól, halk sóhajtás hallatszik mögötte.

- Nem szeretném, ha maga beszélne Johannával, Girard doktor - mondja Bernburger -, én akarok beszélni vele. Csak arra kérem, mondja meg neki, hogy itt vagyok a kórházban.

- Majd megüzenem neki.

Thomas Girard nyugodtnak látszik, de valójában nem az. Zaklatott, feldúlt, bizonytalan. Fejében egymásnak ellentmondó gondolatok kavarognak. Nem szerelem az első látásra volt az, ami összehozott bennünket, - gondolja. Rokonszenvet éreztem és együttérzést, hiszen Johanna olyan elesett, olyan boldogtalan volt. És persze vonzott a szépsége, a kedvessége is. Az utolsó találkozásunk óta, de talán már előtte is, mindenesetre úgy érzem, az volt a legfontosabb, hogy a csalódásán valamelyest átsegítsem...

Girard doktor eközben a kórház folyosóin a kijárat felé tart. Szinte rémülten rezzen össze, amikor egy vidám női hang riasztja fel töprengéséből.

- Halló, doktor úr! Nagyszerű, hogy itt találom. Samy Bernburger-hez megyek.

Sylke Kaufmann barátságos, nyílt tekintettel néz Girard-ra, miközben feléje nyújtja a kezét. - Utána szeretnék egy kicsit elbeszélgetni magával. Hol találom meg?

- Nem tegeződtünk mi már egymással? - kérdi mosolyogva Girard. - Vagy ez csak arra az estére volt érvényes?

- Nem mertem tegezni - hebegi a lány -, de ha úgy gondolja...

- Már azt hittem, mindenütt elutasításban lesz részem - vált hirtelen komoly hangra Girard. - Ha kedve van, megtalál az orvosházban. Ott lakom.

- Odamegyek - feleli habozás nélkül Sylke -, már csak azért is, mert tartozom magának valami gyónásfélével.

- Ami Hagen doktorral kapcsolatos?

A lány bólint, és így szól:

- Fél óra múlva ott leszek.

- De akkor már végleg érvényben lesz a tegeződés.

Újra kezet fogtak, és egymásra néztek. A lány csillogó barna szeme különös izgalomról árulkodik.

Girard már éppen ki akar lépni a kórházi traktusból, amikor Walpurgába, a főnővérbe ütközik.

- Jó, hogy találkozunk. Levelet kaptam Kathrintól. Arra kér, mondjam meg magának, hogy szívélyesen üdvözli. Szerencsésen megérkezett Brazíliába.

- Kathrin? - mondja Girard, és kérdő tekintettel mered a főnővérre.

- Azt hiszem, nem egészen úgy alakul az ottani élete, mint ahogy elképzelte - folytatja Walpurga nővér. - Nagyon elhagyatottnak érzi magát Brazíliában.

- Akkor mért nem jön vissza?

Ez a hirtelen feltörő kérdés mosolyra készteti a főnővért.

- Kathrin nem csak saját maga miatt döntött így - feleli némi habozás után.

- Persze, az apja - jegyzi meg Thomas Girard. - De az nem lehet az igazi ok.

- Az apja? Nem - mondja nevetve Walpurga. - Ez csakugyan nem lehet az igazi ok.

- Mondja, megvan magának Kathrin címe? Írnék neki.

- Jó ötlet, Girard doktor. És minthogy már magam is gondoltam valami ilyesmire, felírtam a címet. Tessék. - A főnővér átnyújt egy cédulát Girard-nak, aztán hozzáteszi:

- Ne várjon sokáig a levéllel, Girard doktor. - Kurtán bólint és indul tovább. Látszik az arcán, hogy elégedett. Hogy egyetért Girard szándékával.

Néhány perc múlva Thomas Girard a nappali szoba ablakánál áll. Gondolataiba merülve bámul ki az ablakon. Johannára gondol, Sylke Kaufmannra, aki meg akar neki gyónni valamit, és Kathrinra. Nála hosszasabban időznek a gondolatai. Hirtelen úgy érzi, mintha a közelében lenne a szép fiatal lány. Mintha a szomszédos hálószobában várna rá.

Girard felsóhajt, aztán kezdi megteríteni a sarokban álló kis kerek asztalt. Szinte gépiesen két tányért, két csészét, kis kannában tejszínt és aprósüteményt tesz az asztalra, középre a vázát a sárga tearózsákkal, ami eddig a pohárszéken állt, és gyors tekintettel ellenőrzi, rendben van-e minden. Aztán csak vár. Közben újra meg újra Kathrinhoz térnek vissza a gondolatai, Kathrin-hoz, aki elrepült Brazíliába.

Kathrinról eszébe jut Britta nővér meg Hagen doktor, akit szabadságra küldtek. Ezek a gondolatok annyira lekötik, hogy meg se hallja a kopogtatást az ajtón. Sylke nem sokáig vár odakint, hirtelen ott áll előtte. Valami kis félelem látszik az arcán, a tekintetén, mint aki azt akarja mondani: Ne haragudj, de nem tudom, mit tegyek. Kérlek, segíts!

- Gyere, ülj le - mondja a lány elfogódottsága láttán barátságosan Girard.

Sylke leül, de továbbra is tartózkodó és zavart.

- Ne vágj már ilyen elszontyolodott képet - mondja szándékosan könnyed hangon Girard -, nem ilyennek ismerlek.

- Pedig ilyen vagyok - szólal meg halkan a lány. - A másik, úgy értem, ahogy általában viselkedem, nem más, mint bizonytalanság.

- Aha! És most az egész látszatbiztonságot elvitte az ördög?

- El - mondja a lány, és kétségbeesetten néz Girard-ra.

- Főzök kávét. Vagy inkább teát innál?

- Kávét kérek, ha nem esik nehezedre.

Girard kimegy, de néhány perc múlva már vissza is tér, kezében gőzölgő kávéskanna. A kávé illata betölti a szobát.

- Akkor hát kezdődhet a gyónás - veti oda könnyedén. - Kíváncsian várom.

- Magam se tudom, hol kezdjem - mondja halkan a lány.

Girard doktort kissé meglepi ez a megjegyzés.

- Természetesen magadon kezdd, nálam te vagy a középpont - mondja.

- Te olyan magabiztos vagy - suttogja Sylke -, én meg teljesen kiszolgáltatottnak érzem magam. Eberhardnak is ez a véleménye. Úgy gondolja, hogy föltétlenül el kell neked mondanom, amit tudok.

- Aha. És ki a csuda az az Eberhard? - kérdi Girard, miközben kitölti a kávét, mivel Sylke csak ül, szinte mozdulatlanul.

- Eberhard? Olm doktor - feleli némi habozás után a lány.

- Olm doktor? Szóval mégis különösen vonzódsz az orvosokhoz! - jegyzi meg Girard, és elneveti magát. - És mi egyebet mond még a derék Olm doktor?

- Azt mondja, hogy jó kolléga vagy. És ezért döntöttem úgy, hogy beszélek veled a bátyámról és Britta nővérről.

Girard csodálkozva föltekint, és azt kérdezi:

- Britta nővér és Hagen doktor? Miért, hát mi van köztük?

Sylke lesüti a szemét. A két kezét nézi, amelyet összekulcsolva tart az ölében.

- Martin... - szóval Brittának gyereke van tőle. Nem vette feleségül, mert amikor ez történt, Britta a menyasszonya volt egy másik férfinak. Később meg már Martin nem akarta...

- És a gyerek?

- Hát éppen ez az - suttogja a lány -, a gyerek két évvel ezelőtt beteg lett. Agyhártyagyulladása volt. És Martin ellátta Brittát fájdalomcsillapító gyógyszerekkel. Később, miután a kis Martina meggyógyult, Britta továbbra is követelte a gyógyszereket Martintól. A bátyám megszerezte neki, mert abban az időben nős volt, és attól félt, hogy ha nem teszi meg, Britta mindent elmond a feleségének. Egyébként nem tartott sokáig a házasság. Két év múlva elváltak...

- De hiszen ez még nem ok arra, hogy valaki...

-... zsarolni hagyja magát?

- Igen - feleli indulatosan Girard -, hiszen ez zsarolás! Ez tarthatatlan állapot! A bátyádnak véget kellett volna vetnie ennek a helyzetnek.

- Ő akarta is... de aztán ő maga lett beteg. És Britta most azért szerez gyógyszert, hogy Martint megszabadítsa a fájdalmaitól.

Thomas dermedten néz a lányra. Amikor találkozik a tekintetük, Sylke kétségbeesetten a szeme elé kapja a kezét, és hangos zokogásban tör ki.

- Én már nem tudom, mit csináljak - mondja zihálva.

- Tehát Hagen doktor beteg? - kérdi Thomas Girard.

- Rákja van - tör ki rekedt hangon a lányból. - Érted? Rák. Gyomorrák. Csak kábító gyógyszerekkel tudja fenntartani magát.

- És Britta? Ő itt a kórházban lopja a gyógyszereket, amelyekre a bátyádnak szüksége van? - Thomas feláll. Egy ideig fel-alá járkál a szobában, aztán hirtelen megáll Sylke előtt. - Nézz a szemembe - kiáltja -, nézz a szemembe, a kutyaúristenit! Honnan tudjam, hogy igazat beszélsz-e?

Sylke lassan fölemeli a fejét. A szeméből peregnek a könnyek.

- Félek - mondja csöndesen -, rettenetesen félek.

- Félsz? De mitől? - kérdezi megdöbbenve Girard.

- Britta - tör ki a lányból most már minden tartózkodás nélkül - Britta gyűlöli Martint! Attól félek, hogy egyszer túl nagy adagot ad neki.

Thomas látja a lány tekintetén, hogy igazat mond.

- Hol van most Martin Hagen? - kérdezi.

Ez a kérdés váratlanul éri Sylkét.

Megpróbálja letörölni a könnyeit, csak azután felel:

- Otthon... és Britta nővér minden este odamegy, mielőtt elkezdi az éjszakai műszakot, és bead neki egy injekciót.

Thomas Girard feszülten gondolkodik. - Most fél hét - szólal meg végül -, mikor megy hozzá?

- Úgy hét óra felé. És Martin ma olyan különös célzásokat tett. Azért félek olyan rettenetesen.

Thomas Girard most már pontosan tudja, mit kell tennie. A telefonhoz lép, tárcsáz egy számot, és amint meghallja, hogy felvették, sietve beleszól:

- Professzor úr, Hagen doktorról van szó. Állítólag karcinómája van. Britta nővér látja el gyógyszerekkel. És Hagen húga, aki itt van nálam, joggal aggódik, hogy egyszer túl nagy adagot ad neki. Igen, természetesen, professzor úr. Mentőkocsit? Igen, magam is vele megyek. Ma Intemann doktor a mentős ügyeletes. Hogyne, természetesen. Majd jelentkezem.

- Te itt maradsz - fordul Girard a lányhoz, aki megszeppenve néz rá -, írd fel a címet, siess!

Néhány másodperc múlva Girard doktor sietve elindul.

***

Hagen doktor kis háza a Rajna partján húzódó út felett, egy fákkal gazdagon beültetett kert közepén áll. Néhány öreg vadgesztenyefa az épület lapos teteje fölé terjeszti ágait - mintha a kis bungalow elrejtőzne a fák koronája alatt.

A dolgozószobában, amely szinte a ház egész elülső frontján végighúzódik, furcsán összegörbedve fekszik Hagen doktor a heverőn. Egyik kezét a gyomrára szorítja. Gyorsan, szabálytalanul lélegzik. Tekintete a padlóra mered. Aztán fölemeli a fejét, és tágra nyílt szemmel néz Britta nővérre, aki diadalmas tartással áll mellette, kezében injekciós tűvel.

- Mit akarsz beadni? - kérdezi Hagen halk, de mégis sajátságosan éles hangon.

- Félsz, ugye? Végre megértetted, hogy nem menekülhetsz előlem? És mit gondolsz, mit adjak be neked? Tiszta morfiumot? Intravénásán?

- Nem mered megtenni - suttogja elgyötörten Hagen. - Különben már nincs is rá szükség. Nagyon jól tudod, hogy ez a betegségem utolsó stádiuma.

- Igen, az - mondja gúnyos hangon Britta nővér. - Hála a gondoskodásomnak. Nekem köszönheted. Érted? Én juttattalak ide! - Magas, rikácsoló hangja elakad. Mély lélegzetet vesz, és szinte nyugodtan folytatja: - Nem, ez még nem az utolsó adag. Intramuszkulárisan kapod a morfiumot. Nincs szükség arra, hogy megöljelek!

Britta nővér felkapja a fejét, és fülel. Valahonnan mentőkocsi szirénázását hallja. Hagen doktor fölé hajol, feltolja mocskos háziköntöse ujját, és befecskendezi a morfiumot a felsőkar izmába.

Amikor egy kurta rántással kihúzza a kanült, már nagyon közelről hallatszik a sziréna hangja. Nyugtalanul néz ki az ablakon. Rémülten látja, hogy a mentőkocsi behajt a kertbe, és a házhoz közeledik.

Hirtelen újra Hagen felé fordul, izgatottan hadonászik a levegőben, közben felborít egy nyitott borókapálinkás üveget, a pálinka végigfolyik az asztalon, és lecsöpög a szőnyegre.

Amikor a mentőkocsi megáll a ház előtt, a hátsó bejárathoz rohan, feltépi az ajtót, és kiszalad a kertbe, és elrejtőzik a bokrok között. Szemhéján újra meg újra remegés fut át, a tekintete zavart, mintha megtébolyodott volna, gyorsan, zihálva lélegzik. Halk, óvatos léptekkel végigoson a ház oldalfala mentén, és a két ápolóra mered, akiket természetesen ismer. Tudja, hogy a Rajna Kórházból jöttek.

Girard és Intemann már ott áll Hagen mellett, aki hörögve fekszik a heverőn. Miközben Girard vele foglalkozik, Intemann fölfedezi az injekciót.

- Alkoholabúzus, a kábítószer és az alkohol együttes hatása - dünnyögi Hagen doktor.

- Itt van egy morfiumos fecskendő - mondja izgatottan Intemann doktor -, nem régen adhatták be neki.

- Intoxikáció? - hördül fel Girard doktor.

- Azonnal a kórházba - mondja határozott, fegyelmezett hangon Intemann doktor. Behívja a két ápolót, akik már előkészítették a hordágyat.

És most már minden igen gyorsan történik.

Hagen doktor még a kocsiban keringést serkentő injekciót kap. Tíz perc múlva már az elsősegély-állomás egyik szobájában fekszik. Gyomormosás. Utána EKG. Az eredmény nyugtalanító. Girard csendesen szitkozódik. Látja a gyomor tartalmában lévő vérnyomokat. Hagen még narkózishoz hasonló állapotban van, amikor megröntgenezik. A felvételeken, amelyeket Girard és Intemann nemsokára figyelmesen szemügyre vesznek, világosan kirajzolódik egy daganat a gyomorkimenetnél.

- Ulkusz vagy karcinóma? - Intemann kérdése megzavarja Girard doktort az elmélyült szemlélődésben.

- Ulkusz - jelenti ki határozottan - nem karcinóma.

Intemann figyelmesen néz Girard-ra, és azt kérdezi:

- Biztos benne?

- Igen. Kérem, maradjon mellette, kolléga, én megyek, és tájékoztatom a professzor urat.

A nagyfőnök arcán alig észrevehető kópés mosoly jelenik meg, amikor megpillantja Girard doktort. - Már hallottam - mondja vidáman -, Hagen újra a miénk. Tehát csak egyszerű gyomorfekélye van, ugye?

Thomas Girard kissé elcsodálkozik. Honnan tudhatja ezt a prof? - gondolja. Hiszen én csak arról beszéltem neki, hogy mire gyanakszom. Ekkor a mögötte lévő ülőgarnitúra felől valami parányi neszt hall, mintha valaki a torkát köszörülné. Ahogy megfordul, látja, hogy Lindow doktornő ül ott kényelmesen elhelyezkedve az egyik karosszékben. A tekintetével szinte nevetve néz rá, az arca azonban komoly.

- Én fecsegtem ki - vallja be a fiatal orvosnő. - Néhány nappal ezelőtt beszéltem Hagen doktorral, és arra a következtetésre jutottam, hogy csakis erről lehet szó.

- De miért... - szólal meg Girard doktor, de mindjárt el is hallgat, és megint a professzor felé fordul.

- Britta nővér - kezdi a professzor, aztán meggondolja magát. - Nos, egyelőre az a fontos, hogy Hagen megszabaduljon a fekélyétől.

- Elég rossz állapotban van - magyarázta Girard -, először föl kell erősítenünk.

- Három nap elég lesz rá - dönti el a kérdést a professzor -, utána eltávolítjuk azt a szerencsétlen fekélyt. És a műtétet én magam végzem, nem engedem át senkinek.

- És mit csinálunk Britta nővérrel? - kérdezi Girard.

Meyer-Korff gyors kézmozdulattal elhárítja a kérdést.

- Most csak Hagennel törődjünk. A másik dolog ráér.

Girard doktor egyetértően bólint. Neki is ez a véleménye. Amit kérdezett, csak kavargó gondolatainak egyike volt. Hirtelen megint Lindow doktornő felé fordul.

- Remélem, még látom később.

- Ma este meglátogatom magát a barlangjában, ha nincs jobb programja.

Thomas Girard helyeslően bólint munkatársnőjének.

- Nagyszerű. Akkor most elmehetek, professzor úr? Intézkedtem, hogy vigyék át Hagen doktort az ön osztályára.

- Ezt el is vártam magától - morogja Meyer-Korff.

***

Már alkonyodik, mire Girard doktor hazaér. A bútorok körvonalai csak elmosódottan látszanak, de azért jól látja Sylkét, aki a kedvenc karosszékében ül. A feje kissé oldalra billent. Alszik. Thomas Girard konyakot tölt magának. Sylke felébred a pohár csörrenésére.

- Mi van a bátyámmal? - kérdezi izgatott hangon.

- Itt van a kórházban. Meyer-Korff professzor különosztályán fekszik.

- És Britta?

- Róla nem tudok semmit... de pillanatnyilag nem ez a legfontosabb.

- Az ő számára nagyon fontos - mondja suttogó hangon Sylke -, hiszen a lányáról, Martináról van szó.

- Ha így van - morogja Girard -, akkor a lehető leghelytelenebbül viselkedik.

- Mindnyájan helytelenül viselkedünk, amikor az érzéseinkről van szó. Britta számára a lánya a legfontosabb. Még ha a látszat szerint tébolyult gyűlöletbe lovalta is magát a bátyám iránt.

- Néhány órával ezelőtt még arról beszéltél, mennyire félsz - jegyzi meg halkan Girard.

- Igen, féltettem a bátyámat. De most, hogy bent van a kórházban, és nincs kiszolgáltatva Brittának... a másik dolog fogja meghatározni Britta reakcióját.

Thomas Girard érdeklődéssel nézi a lányt.

- Úgy érted, hogy a lánya iránti szeretete változtatta, sőt zavarta meg ennyire?

Sylke bólint.

- Beszélni fogok erről a bátyáddal - szólal meg néhány másodpercnyi gondolkodás után Girard. - Ha már olyan állapotban lesz, hogy szóba hozhatom ezt a dolgot.

- Martin nem fogja feleségül venni Brittát - jelenti ki határozottan Sylke. - Ő mást szeret... azt hiszem, Lindow doktornőt.

Girard doktor tanácstalanul vállat von. - E pillanatban semmit sem tehetek - mondja csüggedten.

- Akkor én most elmegyek - szólal meg Sylke, és feláll a karosszékből. Hirtelen mozdulattal két kezébe fogja Girard arcát, és szájon csókolja.

- Ez a köszönet.

Thomas. Girard csöndesen fölnevet, ránéz a lányra, és így szól:

- Légy szíves, köszönd meg még egyszer.

- Tudod, van itt még egy férfi, aki...

- ...rád vár?

Ettől a közvetlen kérdéstől elbizonytalanodik a lány.

- Ha ő nem lenne... - mondja Sylke, aztán akadozó hangon folytatja: - Nagyon kérlek, értsd meg. Segíts nekem, Thomas.

- Eberhard Olm irigylésre méltó, Sylke. Kívánom nektek, hogy megvalósuljon mindaz, amit a közös élettől vártok.

Sylke olyan gyorsan ismétli meg az előző csókot, hogy Girard moccanni sem tud a meglepetéstől. Még akkor is mozdulatlanul áll, amikor a lány hirtelen sarkon fordul, és gyors léptekkel kimegy a szobából.

***

Hagen doktor műtétje jól sikerült. A gyomrából eltávolított fekélyek rendkívül elhanyagolt állapotban voltak, Girard doktor azon csodálkozott, hogy még nem perforálódtak.

Egyvalami azért meglehetősen megzavarta a műtét sima lefolyását. A professzor hirtelen mintha elgyengült volna, bizonytalanná vált, és ennek következtében megsértette a bélartériát. Girard doktornak sikerült érfogóval gyorsan megakadályozni a vérzést.

E közjátékot azonban, bár Hagen doktor már a gyógyulás útjára lépett, hamarosan utójáték követi. A rendezője maga Meyer-Kroff professzor.

Egyik reggel magához kéreti Girard doktort. Amikor belép a professzor dolgozószobájába, csodálkozva látja, hogy Lindow doktornő megint ott ül abban a karosszékben, ahol a múltkor, a sarokban álló kerek asztalnál. Girard meglepődik, hiszen Meyer-Korff személyes ügyben kérette.

- Hát itt van, kedves Girard! - üdvözli frissen, élénken a professzor. Feláll az íróasztalától, amely mögé oly szívesen húzódik vissza, ha súlyos kérdésekről van szó. Megkerüli az íróasztalt, és kezet nyújt Girard-nak. - Lindow doktornő kénytelen lesz meghallgatni, amit mondani akarok magának, ő ugyanis felettébb kíváncsi természetű, ezt tudnia kell. Ezért döntöttem úgy, hogy ő is megtudja, miről van szó, mielőtt a nőkre jellemző ravaszsággal kiszedné magából. Akkor hát üljünk le.

Lindow doktornő sugárzó tekintettel néz Girard-ra, miközben üdvözlik egymást.

- Látja, még az istenek előtt se tudom leplezni az igazi lényemet.

- Csakhogy én nem vagyok fehér köpenybe bújt isten - tiltakozik felháborodva a professzor -, és éppen ez az oka annak, hogy ide kérettem magukat. Maguk látták, amikor csődöt mondtam Hagen doktor operálása közben. Természetesen levontam belőle a következtetést. Annál is inkább, mivel néhány hét múlva hatvannyolc éves leszek. Ezentúl elméleti kérdésekkel, tudományos munkával akarok foglalkozni, olyan dolgokkal, amelyekhez gyakorlati tevékenységre nincs szükség. Úgy van ez nálam is, mint sok más kollégámnál: az agy teljesítőképessége csúcspontján, a test azonban már nem képes tökéletes együttműködésre. Ezt fel kell ismernie az embernek. Én felismertem. Így hát nem végzek több műtétet. Ugyanakkor nagy örömömre szolgál, hogy felkérhetem önt, Girard doktor, vegye át tőlem munkámnak ezt a gyakorlati részét. Azt is közölhetem továbbá, hogy az igazgatótanács és néhányan az egyetemi tanszék vezetői közül, akikhez jó barátság fűz, azon fáradoznak, hogy professzori státust szerezzenek önnek az egyetemen.

A professzor kis szünetet tart, miközben élvezettel látja Girard intelligens, markáns arcán az elképedést, a csodálkozást.

- Ha most az a szándéka, hogy köszönő szavakat rebegjen, vegye tudomásul, hogy egyszerűen megtiltom - mondja, és a kezét nyújtja Girard felé. - Gratulálok. És most térjünk át megbeszélésünk második pontjára: Girard doktor helyére maga kerül, kedves Lindow doktornő. Most pedig nehogy valami érzelmi kitörést rendezzenek itt nekem. Éppen a munka közben tanúsított emberi magatartásuk indított engem és a többieket is arra, hogy így határozzunk. Hm, igen, szóval önnek is gratulálok, Lindow doktor. Hanem egyvalamiben azért csalódást okoztak nekem. Én ugyanis a magam egyszerű észjárásával abban reménykedtem, hogy maguk... na, igen, szóval azt hittem, hogy amúgy másként is vonzódnak egymáshoz. No persze barátság is van a világon, ostobaság, ha mindjárt másra gondol az ember.

Lindow doktornő csendesen ül a karosszékben. Igaz, már nem olyan fesztelenül, nem olyan kényelmesen hátradőlve. Egyenes derékkal, két lábát egymás mellé téve ül, ahogy az ilyen ünnepélyes pillanatokban illendő, tekintetét Meyer-Korffra szegezve.

- Köszönöm - szólal meg néhány pillanatnyi szünet után -, igyekezni fogok...

- Hogy olyan maradjon, amilyen, Lindow doktornő - vág a szavába nevetve a professzor. - Hát ezzel megvolnánk. Most pedig ünnepeljük meg ezt az eseményt egy pohár pezsgővel. Erre az aktusra Walpurga főnővéri is meghívtam, ő ugyanis mindnyájunk védangyala, még ha ti ketten nem is vagytok ennek egészen tudatában.

A professzor feláll, gyors léptekkel a titkárságra nyíló ajtóhoz siet, és kiszól:

- Jöjjön be kérem, Walpurga nővér, maga nélkül nem teljes a létszám.

A főnővér gyors, tipegő járásával belibeg a professzor szobájába. -A rendezés szerint nekem most föl kell szolgálnom a pezsgőt - mondja mosolyogva. Úgy tartja maga előtt a tálcát a négy pohárral, mintha égő fáklya volna. Girard elveszi tőle és körbekínálja a pezsgőt.

- Annyira örülök - dünnyögi a főnővér, amikor koccintani készül Girard-ral. - A jó, közös munkára, Girard doktor.

Ezután élénk, kötetlen beszélgetés következik. Egy idő múltán természetesen szakmai kérdésekre térnek át, eközben egy-két beteg neve is felmerül. Walpurga nővér megemlíti, hogy Bongartzné, a veseátültetéses hamarosan hazamehet.

- Ennek különösen örülök - mondja -, továbbra is lesz anyja a gyerekeinek.

A professzor a torkát köszörüli, azután így szól:

- Hm, no persze, hiszen ez az értelme a munkánknak.

De Walpurga nővér még nem fejezte be:

- Bernburger úr elhatározta, hogy nem épít több házat. Festeni akar. Úgy gondolja, hogy festeni tolószékben is lehet, kivált, mert a jövőben nyilván Vermehren kisasszony tartja majd neki a palettát.

- És Hagen doktor? - kérdezi halkan, szinte suttogó hangon Lindow doktornő.

- Hagen doktor általános orvosként akar dolgozni - közli a professzor. - Megígértem neki, hogy segítségére leszek ebben. Igaz, egyetlen feltétellel: magát nem viheti el tőlem, Lindow doktornő.

- És Britta nővér! - Lindow doktornő kérdése valamennyiükből szorongó érzést vált ki. Girard doktor szinte fizikailag érzi a feszültséget. Tudja, hogy a professzor úgy véli, kímélni kell Britta nővért. Eléggé megbüntette már az élet. Hiszen alapjában véve nem rossz ember, a sors bánt vele igen kegyetlenül. Girard a professzorra néz, de Meyer-Korff arca egyre zárkózottabbá válik.

- Britta nővér a lányával, Martinával együtt ki akar vándorolni Brazíliába - szólal meg váratlanul a főnővér. - Hogy úgy mondjam, afféle csereutazás lesz: Kathrin nővér visszajön, Britta odarepül. - A főnővér cinkos mosollyal néz Girard doktorra, és hozzáteszi: - Szerintem ez rendkívül szerencsés megoldás.

***

Eljött az október. A kórházban, mint mindig, sok a munka.

Girard doktor ezen a csütörtöki napon nyolc óra hosszat operált. Kissé kimerülten indul a folyosók labirintusán át a lakásába. Az egyik kereszteződésnél találkozik a főnővérrel.

- Nincs valami jó színben, főorvos úr - állapítja meg Walpurga. - Ki kellene kapcsolódnia néhány napra.

- Éppen elhatároztam, hogy csinálok magamnak egy hosszú hétvégét - mondja Girard. - Egyébként hallott valamit Kathrinról?

- Igen, hallottam - feleli élénk hangon a főnővér. - Jövő héten érkezik.

- Igazán? Örülök - jegyzi meg kissé elfogódottan Girard doktor.

- Ha elutazik a hét végére, hol találhatjuk meg? Tudja, Lindow doktornő lesz az ügyeletes, és ő mindig sokkal nyugodtabb, ha tudja, hogy maga elérhető.

- Értem - mondja Girard doktor, gondolatban még a főnővér feleletével foglalkozva -, Langeoogra repülök. Ha Lindow doktornőnek föltétlenül beszélnie kell velem, a Strand szállóban hívhat fel. De ha lehetséges, szeretnék egyszer zavartalanul pihenni.

- Csak végszükség esetére gondoltam. Mikor indul a gépe?

- Két óra múlva. Hétfőn reggel nyolckor itt leszek.

- Kellemes hétvéget kívánok, Girard doktor.

A főnővér ellibeg, Girard elgondolkodva néz utána. Akit egyszer a barátságába fogad, amellett ki is tart, - gondolja. Igazán rokonszenves teremtés.

Girard eközben az orvosházhoz ér. Felmegy a lakásába, egy kis bőröndbe becsomagolja, amire szüksége lehet, és gondolatban már Langeoog szigetén jár. Már előre örül a friss tengeri szélnek, a végtelen homokos partnak, a dűnéknek, a hosszú sétáknak. Egy óra múlva kocsiba ül, és a repülőtérre hajt.

Amikor aznap este leszáll a repülőgép Langeoog szigetére, esik az eső. Esik még pénteken is, egészen a délutáni órákig, amikor végre felszakadoznak a felhők és itt-ott előbújik a nap. Girard doktor vacsora után hosszú sétát tesz a tengerparton, már sötét, de csillagos az éjszaka, amikor a dűnéken át visszafelé indul.

Felmegy a szobájába, megfürdik, lefekszik, de még sokáig nem jön álom a szemére. Megpróbálja tisztázni önmagában, mit akar, mit szeretne, mitől fél. Megpróbál szembenézni azzal, amit Kathrin iránt érez. Vagy inkább hadakozni ellene. Kathrin túlságosan fiatal hozzám, - gondolja. Tulajdonképpen hány éves lehet? Húsz? Huszonegy? Annál biztosan nem több. Szóval a lányom lehetne.

És mégis úgy érzi, soha egyetlen nő nem jelentett még olyan sokat számára, mint ez a fiatal lány. És Kathrin? Hiszen azt sem tudja, jelent-e valamit ő maga Kathrin számára. Hogyan is dönthetne így a maga szándékáról?

Gyötrő kétségek között, nyugtalanul alszik el ezen az éjszakán Thomas Girard. És ez a nyugtalanság az álmaiba is beszűrődik. Reggel, amikor felébred, nem emlékszik rá, mit álmodott, csak a kínzó nyugtalanságot érzi változatlanul. Megpróbálja elhessegetni Kathrinnal kapcsolatos gondolatait, hiszen pihenni jött ide, kikapcsolódni, de minden igyekezete hasztalan.

Hűvös és tiszta a levegő, amikor kora reggel kimegy a tengerpartra. A feltámadó enyhe szélben hallja a homoknád suttogását. A nap még a reggeli pára mögé rejtőzve fel-felvillantja sugarait, és néhány perc múlva ezüstös csillogással pettyezi a tompa, ólomfényű, nyugodtan lélegző tenger mozdulatlan felszínét.

Girard doktor futva megy át a dűnéken, aztán az egyik dűne gerincén leheveredik, és folytatja éjszakai töprengését. A közelében egy pacsirta emelkedik trillázva a magasba, és hamarosan eltűnik a szeme elől. Girard hallgatja a tenger zúgását, miközben egész énjét eltöltik beteljesedésre sóvárgó gondolatai.

Hirtelen felugrik, hatalmas ugrásokkal fut lefelé a dűnéken, át a széles, homokos parton, és beleveti magát a hullámokba. Messzire kiúszik a tengeren. Egy óra múlva kimerülten, de jókedvűen tér vissza táborhelyére. Jóleső fáradtságot érez, hanyatt fekszik, és élvezi, ahogy a nap, amely közben tisztán, sugárzó fényben egyre feljebb emelkedik az égbolton, átmelegíti a testét. Elalszik.

Hogy mitől ébredt fel, nem tudja. Feláll, két karját magasba nyújtja, és boldogan néz körül.

Odaát, a dűnék közötti völgy keleti részén mintha vörös festéket folyatott volna valaki a homoknád közé. A világítóan piros felületet itt-ott fehér foltok szakítják meg. Nyilvánvalóan egy fürdőköpeny. A tulajdonosát azonban nem látja.

Girard megindul a piros frottírköpeny felé, amely szinte mágneses erővel vonzza magához. Azután ott áll előtte, meglehetősen tanácstalanul, és szemügyre veszi a rajta lévő tárgyakat. Csupa női holmi: melltartó, bugyi, kézitáska, strandtáska, cipő, harisnyanadrág. Girard tekintetével végigpásztázza a tájat, és végül messze kint, a tengeren felfedez egy világos pontot, amely körül tajtékos fehéren csapódik fel a víz.

Arcán ravaszkás mosollyal, elégedetten és kíváncsian ül le a piros fürdőköpeny mellé, és várja, hogy az a fehér fürdősapkás valaki végre megelégelje a vizet, és figyelme egyéb földi dolgokra terelődjön.

Nem kell túl sokáig várnia, a fehér sapkás lény már kifelé úszik, gyors tempóban közeledik a parthoz. Amikor talajt érez a lába alatt, feláll, lekapja fejéről a fürdősapkát, és megrázza kékes csillogású fekete haját. Girard már látja arcának fehér foltját, és valósággal elviselhetetlen nyugtalanság fogja el. És ahogy a karcsú nőalak egyre közelebb ér a parthoz, már biztosan tudja: Kathrin az. De hogyan került ide?

És ekkor rádöbben, milyen ravaszul szedte ki belőle a főnővér, hogy hol tölti majd ezt a hétvégét. Thomas Girard-ban oly hosszúnak tűnő idő után először árad szét megint az öröm érzése, és lassan kiformálódik benne a gondolat: most nem hiányzik semmi. Csöndesen, mosolyogva nézi Kathrint, aki mozdulatlanul áll a vízben, amely még ekkor is a válláig ér. Néhány másodperc múlva integetni kezd a fehér fürdősapkájával, de nem mozdul.

Thomas Girard megértette. Halkan fölnevet, fogja a piros fürdőköpenyt, és hosszú ugrásokkal a vízhez fut vele. A part szélén, közvetlenül a víz mellett a földre teríti a köpenyt, aztán lassan fölkapaszkodik a dűnére, miközben érzi, milyen sebesen ver a szíve.

Teljes hosszúságában elnyúlik a fűben, és boldogan néz fel az égboltra. Jó néhány perc eltelik, mire botladozó léptek halk neszét hallja, és ezek a léptek annál lassúbbá, annál bizonytalanabbá válnak, minél jobban közelednek. Végül mégiscsak árnyék borul Girard arcára. Szája boldog nevetésre nyílik.

- Nincs semmi nevetnivaló - hallja maga fölött Kathrin hangját. - Micsoda pimaszság itt egyszerűen letelepedni.

Milyen szép a hangja, - gondolja Thomas Girard, szinte már el is felejtettem. És ekkor felnéz Kathrinra. Először két karcsú, lebarnult lábat lát, aztán Kathrin hajlékony, sudár alakját, gyönyörű arcát.

Feláll. Ott állnak egymással szemben, egészen közel egymáshoz. Kathrinnak föl kell emelnie a tekintetét, lévén jó fejjel alacsonyabb Thomasnál. Így állnak hosszú másodpercekig, szótlanul, egymás tekintetét kutatva. Végül Kathrin hirtelen elmosolyodik, és megszólal:

- És most szeretnék felöltözni.

Thomas szinte elfogódottan elfordul, és indul a vízhez. Kathrin gondolataiba mélyedve néz utána.

A part szélén, ott, ahol a hullámok csobogva a homokra futnak, Thomas Girard lekuporodik, két térdét felhúzza, és két karjával átfogja, így ül hosszú perceken át. Arra riad fel, hogy ott áll mögötte a lány.

- Honnan jöttél ide?

- Onnan, ahol éjszaka majmok kiáltoznak az őserdőben - feleli nevetve Kathrin. - És ott hallottam, hogy van itt egy ember, aki nem tudja, hová tartozik.

- Ülj ide mellém - kéri Thomas Girard -, azt akarom, hogy itt légy mellettem.

Kathrin leül.

- Itt vagyok - mondja. Szorosan egymás mellett ülnek, Girard érzi a lány testét. Nem néz rá. Tekintete a tengerre mered.

- A lányom lehetnél - mondja, de most se néz Kathrinra. - Olyan iszonyúan fiatal vagy.

- És ez baj?

- Valószínűleg nem - feleli némi habozás után Thomas Girard.

- Biztos, hogy nem - szólal meg szenvedélyes hangon Kathrin. - Egészen biztos, hogy nem baj. - Jobb kezét gyengéden a férfi combjára teszi. Thomas csak ül mozdulatlanul, és néz maga elé.

- Nagyon szeretlek, Kathrin - szólal meg hosszú percek után.

- Én jobban szeretlek téged, mint te engem - mondja halkan Kathrin -, sokkal jobban.

- Nem hiszem... Mert én kimondhatatlanul szeretlek téged.

- Nézz rám, és mondd még egyszer - suttogja a lány.

És amikor Thomas feléje fordul, látja, hogy a szeméből ugyanaz a kimondhatatlanul nagy szerelem sugárzik, amely őt magát teljesen eltölti.

---